Mindig vonattal járt iskolába. Reggel már hét el?tt az állomáson volt, délután háromkor szállt le. A falu állomásán általában minden másnap ugyanaz a férfi teljesített szolgálatot. Ötven év körüli, kövér, ?szül?. A kislány gyakran szokott vele beszélgetni. Az unokáiról, az iskoláról, az id?járásról. Neki nem élt a nagyapja, talán azt látta meg benne. Azon a forró augusztusi délutánon is, ahogy leszállt a vonatról, beszélgetni kezdtek.
– Nem jössz be egy kicsit? – nézett rá kérd?n a férfi.
– De.
A kislány bement. Ilyen helyen még sosem volt. Vitte a kíváncsiság, meg az utálat, ha arra gondolt már haza kell mennie. Az iskolában érezte legjobban magát. Ott elismerték, szerették. Senki nem tiltott meg semmit, amúgy is tudta mit szabad és mit nem. Senki nem mondta neki, hogy kövér. Ezzel kapcsolatban is csak a falu postása vigasztalta meg, aki szerint ez csak kiskutyaháj, majd kinövi, hiszen még csak 14 éves. És senki állandó rosszkedvét nem kellett elviselnie, ha az iskolában volt.
A vasútállomás helyisége nagyon érdekesnek bizonyult. Karok, gombok, szerkenty?k mindenhol. A kislány információéhsége csillapíthatatlannak t?nt.
– Ez mi? – mutatott egy vasmonstrumra.
– Váltó – hangzott a kurta válasz.
– Hogy m?ködik? – kíváncsiskodott tovább.
– Majd megmutatom – lépett a férfi a kislány mögé.
Átfogta a derekát, és hirtelen maga felé fordította. A kislány már a száján érezte a férfi leheletét, amikor leesett a tantusz.
A maró gyomorsavat pillanatok alatt a torkában érezte. A pániktól kapott hihetetlen gyorsasággal kicsusszant a férfi kezei közül, és rohant ki az utcára.
Rohant, ahogy bírt.
Hátranézett. Nem jött utána.
Ja, persze, fényes nappal volt.
Szörnyeteg, de nem hülye.
Amikor a gyorsan kapkodott leveg? már csípte a torkát, lassított. Akkor vette észre, hogy a könnyei már kezdtek árkokká száradni az arcán. Kerül?vel ment haza.
Ahogy lassan botorkált hazafelé újra jött a gyomorsav. Visszanyelte.
Jöttek a könnyek is. Azt is visszanyelte.
– Miért? Miért én? – fájdalmasan dübörgött fejében a kérdés.
És miért felejti el az ember a kisgyerekkorában szajkózott szavakat? Idegennel ne állj szóba, ne ülj be idegen kocsijába, bla, bla, bla. De hát nem is volt idegen. A kedves, szimpatikus arc disznópofává változott, ahogy lüktetett az agyában. Szorítás a mellkasában, fájdalom az ölében. Fájt neki, pedig nem történt semmi. Legalábbis fizikálisan. A lelkében viszont minden megtörtént. Minden.
Lassan hazaért. A vörös foltok elt?ntek az arcáról.
– Mért jöttél ilyen kés?n? – anyja a szokásos szemrehányó-szigorú tekintetével nézett rá.
Valamit hablatyolt, és bement a szobájába.
Este azért csak kibukott bel?le az „élmény”.
Anyja reakciója valójában nem lepte meg túlságosan.
– Minek mentél be?! – a hideg közöny mindennapos volt náluk.
Nem várt vigasztaló vállat, amin kisírhatja magát. Olyan soha nem volt neki otthon. De mégis a szorítás a mellkasában valahogy er?sebb lett.
Legutóbbi módosítás: 2008.08.11. @ 08:35 :: Jakab Zsófia