…ám mindent megszokunk. S már nem harcolunk…
Büszke bennünk a hit:
mi szerencsések vagyunk!
Félszavakból
és pillantásokból is
öröknek hitt
megértést kaptunk,
s hisszük,
ahogy mélyül az érzés,
még inkább
megmarad az értés.
Mert egyek vagyunk,
de “még-egyebb”-ek
leszünk.
Ám
mindent megszokunk.
S már nem harcolunk…
nem kell küzdenünk
a másik lelkéért,
mi egykor cél volt, most tiéd,
keresni nincs miért,
már nem tör?dünk
a sóvár rezdülésekkel…
s belül lassan újra
élni kezd
a magányos ember.
