…sürgetni pedig az id?t oly kár, hisz lennék újra gyerek, szívesen és örökre akár…
Régen végtelennek képzeltem az életet,
bár hallottam már, hogy egyszer eljön
a nap és nincs tovább, vége lesz…
de legyintéssel elintézve, gondolatban
fel nem fogva, hisz az olyan soká lesz,
úgysem jön el, soha, soha az, mikor majd
megnövök, megöregszem s eltemetnek…
Ugyan, nekem anyám is mindig él majd s ez
a ház és a kert is mindig csak a miénk
lesz… hosszúnak éreztem a tartalmas
napokat, és ki nem várhatónak a lassan
mászó éveket, alig bírtam megélni, hogy
tízb?l mikor leszek tizenegy… s mikor
el?ször húzhattam nejlonharisnyát, a
n?i büszkeség, lám, majd’ szétfeszített…
Egy örökkévalóságnak t?nt az élet, a
vágyott feln?ttkor… sürgetni pedig az
id?t oly kár, hisz lennék újra gyerek,
szívesen és örökre akár… visszagondolva
nem feln?ttködnék, ameddig csak lehet,
jaj, de boldogan gyerek maradnék…
Mert az évek felh?ként szállnak fejünk
felett, elröppennek a hónapok, hetek,
egyik évszakot még épp tudatosítjuk,
mikor már a következ? lépeget a távozó
el?z? helyett… egy pillanat tán,
s koporsónk egy más id?síkban már ott
is áll hajdanvolt bölcs?nk oldalán.
