kisslaki : Göblyös Sára esküvője 1.

Nyomtatás

Gombkötő kántortanító megdörgölte a szemét. Különösképp ma nem a serpenyőképű hold zavarta meg álmát, mint ahogy már vagy hatvan éve teszi vele. De még nem jutott eszébe az öregnek, hogy arrébb húzza a priccsét. Most valami rettenetre riadt. Rögtön meglátta a boszorkánytáncot járó vörös árnyakat a falon. A rémület marokra húzta szívét. Kipillantott a vályogba vésett kicsi ablakon.

— Szent Isten! A fűrészmalom! — jajdúlt fel döbbenten.

Még csizmát se rántott, hanem csak úgy gatyába ugrott ki az ágyból, hogy félreverje a harangot. Természetesen a kántorsága mellett, mint zeneértő orgonista, az is a hivatalához tartozott. Hirtelenjében megtorpant az ajtóban, legyintett, majd visszafeküdt a pokróc alá.

Mi a fenének harangozna? — gondolta már az álom küszöbén. Hiszen a fél falu már úgyis izgatóan borzong a tűz körül. — Igaza volt. A szájtáti népség már régóta dermedten, tehetetlenül nézte, ahogy a lángnyelvek már az alacsonyabbra kódorgó bárányfelhők bundájába is bele-belenyalnak. Persze ravaszul csinálták. Előtte, hogy szabad útjuk legyen az égi birkákhoz, már kopaszra legelték a malom mellett a legmagasabb nyárfa üstökét is. Arrébb meg egy legénykorában ideköltözött kőrisfa siratta ágait.

Másodszor, meg miért is rángassa a kötelet, mikor már vagy tíz éve, hogy Gábor katonái elvitték a harangot ágyúnak? — de ezt talán a kántor már csak álmában gondolta.

Amikor az egész épület porráégett, szerencsésen megérkezett Pista gróf konyhaszemélyzete.  Utolsónak bekocogott az első étekfogó az üres lajtoskocsival. 

— Minek bele víz? Úgyis leég, mire kiérünk — gondolta a fehérszakállú szenior, mielőtt még befogta volna a lovát, akivel még együtt gyerekeskedett. Persze kímélni akarta szegényt.

Nem tévedett. Mikor megérkeztek, még szépen füstölgött a malom helye. Az öreg Suhajda, aki a három, négy úri agárnak főzött, álmélkodva bámulta azt a néhány parázsló üszköt.

— Fene gondolta, hogy a fa ilyen gyorsan ég — csóválta rosszallóan a fejét. Semmit sem lehetett már tenni. Legfeljebb hamarjó pogácsát sütni. — Ráértek.

*

Pista gróf praktikus ember volt. Azelőtt, ha csak egy messzi boglyára is szállt a vöröskakas kinn a berekben, az egész udvarnép loholt bámészkodni, oltás ürügyén. Legutóbb, mikor egy kiszáradt jegenyét gyújtott fel az istennyila, nem volt senki a kastélyban, aki a vacsoráját felszolgálta volna. Dühbe gurult, s még aznap kihirdette, hogy minden héten más és más mester lesz a tűzoltóparancsnok az embereivel. Ha még valakit is ott talál a kastélyból rajtuk kívül, azt deresre húzatja. — Persze, azt nem tudta a gróf, hogy már rég nem módi az ilyesmi. De még senki sem panaszkodott.

Ezért volt, hogy most a főszakács és a személyzete vonult ki testületileg oltani. Csak Göblyös Sári, az árva libatömő nem volt köztük. De csak azért, mert ő már koraeste a vadászterem előtt várakozott a misére menőben, tisztalábbal. Várta mikor szólítja be Pista gróf. Az ételmesternek mondta is, hogy ő maga kérte az urat, hogy bemehessen hozzá, fontos ügyben. Erre megkérdezte Sárit, hogy mi az a fontos neki AZON kívül? — Az árva lány válaszul csak köpött egyet a szakács elé.

Már koradélután feltűnt a konyhásoknak, hogy Sári, hétköznap dacára, lavórba tette retkes lábait. Aztán mikor a pelyhes állú Suhajda gyerek is hallotta, hogy a lány a nagyapjától kért bőrdörzsölő habkövet, úgy elszorult a szíve, hogy alig tudta csordulni kész könnyeit fékezni. Szegény szerelmes suttyó! Éjjelente gyönyörű ábrándokat szőtt, amelyek csak a férfikor hajnalán teremnek. Remélte, hogy mivel már úgyis kitanulta az üstsúrolást, egyszer majd első segéd lesz belőle. Ilyen titulusra lehet már nősülni. Talán majd hozzájön az angyali Sára. De sejtette, hogy ő is csak úgy fogja végezni, mint az öreg Suhajda nagyapja, aki már csak a gróf úr kutyáira főz.

*

Este, miközben a tűzoltók érthető rutinnal kinn pogácsát sütöttek, Göblyös Sári már rég bepironkodott az úrhoz.

— Mért akarsz velem beszélni? — kérdezte, miután megtörölte kezét a kézcsók után.

— A fönséges királyné miatt.

— Te! Vigyázz a szádra, mert a seggedre csapatok! 

— De igenis kérem szépen, ő dobútatta ki a parancsot. Azt, hogyha valaki anyának érzi magát, rögvest megkő’ mondani annak az embernek, akiért az felelős. 

— Sára, én mégis csak deresre húzatlak, ha pimaszkodsz!  Mi az, hogy én vagyok a felelős?

— Hát aszongyák, hogy azér’ volt a parancs, hogy ha az anya nem akarja a gyereket, ne tudja titokban elnyuvasztani. Meg, ha halva születik is, tudjon róla egy hites, megbízható személy.

— Tényleg így igaz Sára. Elfelejtettem, hogy téged a birtokomon találtak. Felírom a mai dátumot, hogy hivatalosan nekem bejelentetted. Úgy gondolom, hogy feltehetőleg már a harmadik hónapban vagy áldott állapotban.

— Igenis, azé’ is gyüttem. De, így ember nélkül, árván, nem is igen vagyok áldott.

— Na, aztán ki az apa?

— Azt nem tudhatom. A pajtában sötét van éjjel.

— De hát ki lehetett mégis az a disznó lator? Hiszen van ott vagy tizenöt férfiember.

— Mindegyik lehetett, gróf úr. Hiszen nem látok sötétben! Azt csak a baglyok tudják. Napvilágnál csak hétről tudok. Azok nem jönnek éjjel. Mert amúgy a takaró alatt, meg tudom különböztetni valamennyit egymástól. Na persze nem arcról.

— Rendben van Sára. Most elmehetsz. De ahogy bejönnek az emberek a tűzoltásból, mindannyian haptákban itt jelentkeznek. Te is; mert este már férjhez mész!

Később a gróf hivatta az udvari papot és közölte vele, hogy még ne igya le magát, mert később esketése lesz. 

(Lesz még egy befejez? rész)