Kopácsi Judith : A Hősök Nem Sírnak III.

Nyomtatás

III. rész

KÖVETSÉG A SARKON

Nálunk a hétköznapoknak megvolt a kellemes rendje. Édesapám délben általában hazajött, ilyenkor a sof?r is velünk ebédelt. Jóska bácsi maga is többgyerekes apa volt, kit?n?en értett a gyerekek és a kutyák nyelvén, én is, Pajtás is nagyon szerettük. Ebéd után édesapám többnyire még kertészkedett kicsit, aztán visszavitte a kocsi a munkahelyére. Estefelé, 5 óra után már kinn álltam a ka­pu el?tt, mellettem Pajtás, egyformán félrehajtott fejjel lestük a zajokat, hegyeztük a fülünket, hogy mikor jön a szürke rend?rségi kocsi a szüleimmel, hogy aztán ver­sengve körülugráljuk ?ket. A közös családi vacsora után pedig gyakran elmentünk még sétálni is. 1956 ideges ?szén mindnyájan kiéhezetten vártuk a hétköznapi esték­nek ezt a meghitt békéjét. 

Október 23-án azonban hiába rostokoltunk Pajtással a kapu el?tt: a kocsi nem jött. Hét óra felé már sötét volt, h?vös is, meg is éheztünk. A kutyát kinn hagytam ?rköd­ni, nyugtalanul szaladtam a telefonhoz. Csak többszöri tárcsázás után sikerült megkapnom a f?kapitányságot.

– Juditkám, kislányom! – hallottam édesapám izgatott hangját. – Most nem tudok beszélni, nagyon sok a dolgom. Ne várj haza, vacsorázz és feküdj le, aludj nyugodtan! 

Ilyesmit máskor is mondott már, de soha nem ilyen izga­tott hangon. És faggatni sem tudtam, nem kérdezhettem, hogy mi baj van, mert máris letette a kagylót. Hozzá vol­tam szokva, hogy a szüleim olyan helyen dolgoznak, ahol nem mindig beszélhettek a munkájukról még nekem sem, ezt természetesnek vettem, és soha nem firtattam a nagy jelent?ség? ~államtitkokat~, most mégis tele voltam szo­rongó kérdésekkel. De nem tépel?dhettem sokáig, mert azonnal befutott nagymamám telefonja Rákospalotáról. 

– Tüntetés van a városban! A fasiszták tüntetnek! Most értem haza a H?sök terér?l, ekkora tömeget még életem­ben nem láttam! 

A rémülett?l megdermedve álltam. Fasiszták? Ráadásul hatalmas tömegben? Itt, Budapesten? Honnan jöttek? Hát a Vörös Hadsereg nem ?zte el ?ket a háború alatt?

A házban csak ketten voltunk Irénke nénivel, no meg egy kutyával és egy macskával de világos, hogy a fasisz­tákkal szemben rájuk nemigen számíthatok. A fasisztákat meg kell állítani, de legalábbis a szüleimet meg kell véde­nem t?lük! Ha ide bejönnek, csak rá kell nézzenek a köny­vespolcra, és azonnal megtudják, hogy itt kommunisták laknak. Azt pedig jól tudtam, mi vár akkor a szüleimre: épp elég szovjet könyvet olvastam, szovjet filmet láttam a második világháborúról! Szisztematikusan végignéztem hát a könyvespolcot, leemeltem mindazokat a könyveket, amelyek a fasisztáknak kommunistákról árulkodhattak volna, eldugtam valamennyit az ágyam alá. A „Partizánok az Avas Alján" cím? könyvet, amelyben a szüleim név sze­rint is szerepeltek, megkülönböztetett gonddal rejtettem el a párnám alá, majd némi töprengés után mellé csúsztat­tam a Zója és Sura cím? ifjúsági regényt is, és megnyu­godva lefeküdtem aludni. 

Jutka nev? kaucsukbabámat szorongatva éppen el­szunnyadtam már, amikor csöngettek. Szilágyi Jóska bá­csi jött értem a szomszédból, hatalmas alakja betöltötte a kerti kapu keretét. Megkönnyebbülve ismertem fel jelleg­zetes, mély hangját:

– Itt nem maradhatsz egyedül. Öltözz, megyünk!

1956. október 28.

Már napok óta Szilágyiéknál vagyok. Julival és a kis Jós­kával alszom egy szobában. Napközben a nappaliban ját­szunk. Ella néni nagyon ideges, mindig kiabál, Tibor meg mérges rám amiért nem tudok sakkozni Szerencsére már napok óta két rend?r vigyáz ránk, és ?k sakkoznak Tiborral, velünk meg néha bújócskáznak.

Igazi forradalom van. A nép felkelt, mert megunta a ko­holt pereket. Nagy Imrét választották meg vezet?nek. Ã??t már láttam többször is, a bajuszával meg drótkeretes sze­müvegével úgy néz ki, mint apuska.

Csak azt nem értem, hogy miért vette el t?lem Jóska bá­csi a Zója és Sura cím? könyvet? Még azt is mondta mérge­sen, hogy nem kell a gyerekek fejét ilyen hülyeségekkel, tömni. Csak Anyuék lennének itt, hogy megmagyaráznák, mi történik!

1956. október 31.

Apu itthon volt. Egy dzsippel jött, szürke egyenruhában, a fején Bocskai-sapka, a vállán géppisztoly. Mondta, hogy vége a forradalomnak és napokon belül minden rendben lesz. Anyu ottmaradt a f?kapitányságon, de nemsokára jönnek haza mind a ketten.

Megkérdezte t?lem: tudom-e, hogy hívják a géppisztolyt? Davaj-gitárnak! Biztonság kedvéért bele tette a kis Jóska ágyába, de én mondtam, hogy puska nem való gyerekágy­ba. Gyorsan ki is vette, mert rájött, hogy igazam van.

1956. november 7.

Kedves Naplóm! Nem fogod elhinni, hogy hol vagyok! A jugoszláv követségen, az ebédl?asztal alatt csücsülök, és naplót írok. Mert ez az egyetlen csöndes hely az egész épü­letben amióta az oroszok bel?ttek, ide senkinek sem sza­bad bejönni. A követséget ugyanis körbevették az oroszok. Az egyik kapu el?tt egy orosz tank áll, a másik el?tt egy orosz harckocsi, lövésre készen, ránk szegzett ágyúval.  A tank száma 429, a harckocsié 247.

Hogy kerültem a jugoszláv követségre? November 4-ére virradó éjjel iszonyú zajra ébredtünk. A ház és az egész ut­ca rázkódott, dübörgött. Még sötét volt, hajnali 3 vagy 4 óra. Ijedten ültem fel az ágyban, és els? gondolatom az volt: „Földrengés. Megint földrengés!" A zaj azonban egyre er?södött, közeledett, és csakhamar a kapu elé ért. Az ab­lakhoz rohantam, és döbbenten néztem, hogyan halad vé­gig az utcán egy egész sor tank. Az egyik megállt, épp a ka­pu el?tt, csövét a házra fordította. A tank tetején kinyílt egy kerek fedél, és egy vöröses szín?, belül izzó, gömbsze­r? valami emelkedett fel aztán visszahúzódott és elt?nt. A tank továbbment, a kaput sarkából kifordítva, a betonlépcs?ket összemorzsolva, csörömpölve, dübörögve to­vábbmászott. Aztán egymásra meredtünk Julival és pró­báltuk azt hinni, hogy csak álom volt az egész. De nyílt az ajtó, Jóska bácsi rohant be, elrángatott minket az ablaktól, és szinte ?rjöngve kiabálta: 

– El az ablaktól, el az ablaktól! Meg vagytok ?rülve?! Itt vannak az oroszok! Azonnal öltözzetek! Mennünk kell! 

Percek alatt ott volt Irénke néni is egy piaci kosárral, amelybe ruháimat kapkodta össze. Fején és vállán a feke­te nagykend?, amelyet kabát helyett kapott magára. Most is el?ttem, van pici alakja, amint szótlanul áll a kapu mel­lett és nézi, hogyan nyel el minket a nagy fekete kocsi, és elindultunk, ki tudja hová, ki tudja mennyi id?re. Csak Pajtás kutyám üvöltötte fájdalmát a világba. Az utca végé­ig kísért minket, csaholva, vonítva, mint aki érzi, hogy többé nem látjuk egymást. 

Amikor beszálltunk, már többen ültek a kocsiban, de sötét volt, nem ismertem senkit, a halk beszéd sem igazí­tott útba. Hajnali 6 óra tájban a Parlamentben kötöttünk ki. Édesapám, mint képvisel? bejáratos volt ide, én azon­ban még soha nem láttam a hatalmas épületet, amely most szinte üresen kongott. A félhomályos folyosókon, széles márványlépcs?kön kísérteties csend honolt, csak nagy néha lebbent át a színen egy-egy siet?s árnyalak. Né­hány irodaajtó alján jelezte valami fénycsík, hogy vannak a szobában. Egyik ajtótól a másikig szaladtam, remény­kedve, hogy valahol megtalálom szüleimet, vagy leg­alábbis egy ismer?st.

Egy sötét folyosó kanyarban neki is rohantam a vágyott ismer?snek: édesapám egyik helyettese állt el?ttem. El?z? nyáron ? kísért el minket Komáromba. Emlékeztem, mek­korát derült rajtam, amikor útlevélvizsgálat közben egyik lábamat átdugtam a határsorompó alatt.

– Nézzétek, egyik lábammal Csehszlovákiában vagyok, a másikkal Magyarországon!

Akkor is nevetett, amikor nem értettem, hogy ha mi most egy másik országban va­gyunk, akkor miért beszélnek ott is magyarul. Most azon­ban nem volt id? és alkalom az emlékek felelevenítésére. 

Kisvárit kértem, segítsen megkeresni a szüleimet. Egy üres irodába vitt egy telefonhoz. Végre sikerült felhívnom a f?kapitányságot. De édesapámékról senki nem tudott. 

– Ha el?kerültek, tessék szíves ide küldeni ?ket értem! – kértem a titkárn?t. – Itt várom Ã??ket a Parlamentben! 

Szilágyi Jóska bácsi már idegesen keresett a folyosón, közölte, hogy azonnal tovább kell mennünk.

– De éri nem mehetek – tiltakoztam rémülten, mert azt üzentem anyuéknak, hogy itt várom ?ket! 

– Én is hagytam üzenetet, utánunk jönnek, ne félj! 

Mire feleszméltem, már a jugoszláv követségen voltunk. Két napig kuksoltam a f?bejárat mellett, le nem vettem a szememet a kapuról vártam a szüleimet. Az els? nap dé­lel?ttjén szinte percenként nyílt a kapu, egyre csak érkez­tek az újabb és újabb menekül?k. Volt, aki matracokat hú­zott maga után, volt, aki egy fogkefével és egy tucat pizsa­mával futott be, mások gyerekekkel, nagy b?röndökkel Jöttek. Dél felé járhatott az Id?, amikor végre ismer?s han­got hallottam és az örömt?l majdnem tébolyultan ugrot­tam Fazekas Gyuri nagybátyám nyakába. Ismer?s csoma­got tartott a kezében: az írógépünket, amelyet pár hónapja kért kölcsön. 

A követség épülete sarokház, egyik bejárata a Sztálin út­ra, a másik a H?sök terére néz. A kovácsoltvas kapuk mel­lett mindkét oldalon egy-egy ?rbódé állt. A harmadik nap­tól kezdve azonban már összefügg? gy?r?ben volt az épü­let: orosz ?rség „vigyázott" ránk.

Minket a nagyteremben helyeztek el. A falak mentén mindenütt matracokat fektettek a padlóra. A november negyedikét követ? tíz napon át itt volt az otthonom, a mat­rac az ágyam, a többi menekült gyerek a játszótársam, Gyuri nagybátyám az egyetlen hozzátartozóm. Vagyonom egy kosárnyi ruha, meg Jutka nev? babám. A szüleimr?l senki semmi biztosat nem tudott, bár többen is próbáltak megnyugtatni: biztosan a városháza pincéjében vannak, ott várják ki a t?zszünetet, amikor biztonságosabban jö­hetnek értem. Miután jóformán szünet nélkül hallatszott a géppuskaropogás és az ágyúzás, ezt elfogadható magya­rázatnak találtam.

Minket, gyerekeket a folyamatos harci zaj sem gátolt meg benne, hogy az ebédl? ablakaiból nézzük a Sztálin utat. Tenyerünket az ablaküvegre szorítottuk, ezzel is jelezve, hogy nincs nálunk fegyver, és id?nként barátságosan in­tegettünk az orosz katonáknak. Néhányan vissza is intet­tek nekünk. Ilyenkor diadalüvöltést hallattunk.  

Pár nap alatt tövir?l hegyire megismertük az egész épü­letet, felderítettük minden zugát. A földszinti nagyterem, amelyet normális id?kben fogadásokra és bálteremnek használtak, volt most a szálláshelyünk. Széles lépcs?feljá­rata mellett egy pódiumon koncertzongora állt, alatta aludt Rajk Laci és édesanyja, Júlia néni, a zongora tetején többnyire Gyuri nagybátyám. A bejárat mellett, jobbról Lo­soncziék laktak, hárman, mellettük Vásárhelyiék a három gyerekkel. A nagyteremb?l széles üvegajtó vezetett a jóko­ra ebédl?be, az ajtó túloldalán hatalmas márványkandalló állt, el?tte fészkelt a Jánosi család: Nagy Imre veje, lánya és két unokája. A mellettük lév? ajtó a piros szalonba nyílt, itt volt a f?hadiszállás, ahol éjjel-nappal szakadatla­nul folyt a tanácskozás. 

Itt volt állandó szolgálatban a mi írógépünk is. Ez volt az egyetlen szoba, ahol a gyerekeket nem nézték jó szemmel: nem szerették, ha kopogás nélkül berontottunk és végig­száguldottunk rajta. A következ? szoba a kék szalon volt, itt minden bútor kék bársonyhuzatot viselt, ez volt Do­náthék ideiglenes otthona, akik éppen harmadik gyer­meküket várták. Jól emlékszem Donáth Matyikára: sírós gyereknek ismertem meg a követségen, f?ként keresztne­ve miatt volt vigasztalhatatlan. 

Nagy Imrééknek az emeleten volt külön szobájuk, külön fürd?szobával, ez a fürd?szoba másról is emlékezetes. Nem tudom már, melyik napon történt: Szilágyi Jóska bá­csi sírva jött le a lépcs?n, és egyre csak azt hajtogatta: 

– Hihetetlen! Pár perce még beszélgettünk! És most ha­lott! 

A fegyverropogás már annyira mindennapos, megszo­kott dolog volt, hogy mi a földszinten észre sem vettük, amikor az egyik emeleti ablakon át bel?ttek az épületbe. Most tudtuk meg, hogy egy jugoszláv követségi alkalma­zottat találtak el, aki felt?n?en hasonlított Nagy Imrére. A hír azzal is felcsigázta gyermeki képzeletünket, hogy nem tudtuk elképzelni: hová tehették a halottat? A na­gyobb gyerekek rögtönzött kupaktanácsán kisütöttük az­tán, hogy az egyetlen erre alkalmas hely csakis Imre bá­csiék fürd?szobája, a halott nyilvánvalóan ott fekszik a fürd?kádban. És épp ezen az estén közölték velünk a fel­n?ttek, hogy ma lefekvés el?tt minden gyerek fürdeni fog, mégpedig Imre bácsiék fürd?szobájában. Szegény szül?k értetlenül nézték a pánikot, ami erre a hírre kitört. Úgy emlékszem, végül én, a partizánlány áldoztam fel maga­mat: hajlandó voltam els?nek fürödni, hogy majd én fel­derítem a helyzetet! És azt hiszem, kicsit csalódott is vol­tam, mikor kiderült, hogy mégsem kell megosztanom a kádat egy friss hullával.

A belövés után a gyerekeket persze nem engedték többé az ablakok közelébe, kitiltottak minket az ebédl?b?l is. De hát a feln?ttek nem értek rá, hogy állandóan ellen?rizzenek minket, és túlságosan is vonzó volt az ebédl?, naplót írni is csak az ebédl?asztal alatt tudtam, a tilalom dacára beszöktem tehát. Így lehettem szemtanúja Szilágyi Tibi szökésének is. A 16 éves kamasz fiú sehogy sem találta he­lyét a követségen; mint legid?sebb gyerek, vagy legifjabb feln?tt nagyon rosszul érezte magát, még édesanyjával is nehezen jött ki. Végül úgy döntött, megpróbál átszökni a közelben lakó nagymamájához. Ella néni izgatottan ügyel­te az ablakból Tibi akcióját, észre sem vette, hogy az asztal alól a másik ablakhoz surranok és megbújok a nehéz bár­sonyfüggöny mögött. Tibi olyan természetes léptekkel sé­tált ki a kapun az ?rök között, mintha csak vasárnapi sé­tára indult volna. Az egyik ?r épp cigarettára gyújtott, és tenyerével védte a tüzet, a másik orosz egy harmadikkal beszélgetett, egyikük sem figyelt a kapu felé Tibi simán kijutott. 

A hétköznapok jobbára gyerekes hancúrozással teltek. Mozgáshoz azonban a túlzsúfolt követségen nemigen volt hely, a zajt meg a feln?ttek megviselt idegei rosszul t?rték. Ezért Rajk Júlia néni id?nként összeterelt minket, és csendesebb társasjátékokat talált ki nekünk. Sokat bar­kochbáztunk. Rákosi kopasz fejét kellett kitalálni, vagy Sztálin csizmáját, ami a szoborból megmaradt jól láthat­tuk a folyosó ablakból vagy a 429-es tankot, amely a kapu el?tt állt. Esténként a zongora köré ültünk és népda­lokat énekeltünk, de gyakran magunk költötte szövegváz­latokkal. Így került a „Virágéknál ég a világ" kezdet? dalba Rákosi és Sztálin, akiknek csak a rántott béka füle jutott.  

De azért játékaink közben is sok mindent felfogtunk a helyzet tragikumából. Egyik este megdöbbenten néztük végig az ablakból, ahogy egy belövés nyomán a Vajdahu­nyad vára lángokba borul, a t?z felkúszik a tornyokra, a tet?zet parázsként izzik, majd beomlik, a drámai színjá­ték hosszú órákig tartott, de mi képtelenek voltunk elmoz­dulni az ablaktól, amíg csak újra sötétségbe nem borult a Liget. 

A gyerekek az anyjukkal együtt a szuterénben elhelye­zett konyhában étkeztek. Ezeket az órákat viseltem a leg­nehezebben. Az étel persze szokatlan volt, a kenyér sa­vanykás, ragacsos mégsem hiszem, hogy a silány koszt okozta a szenvedést: inkább a könnyeimt?l lehetett ehetetlen az étel. Mert az étkezések juttatták eszembe legin­kább elvesztett otthonomat és szüleimet, együttlétünk bé­kés meghittségét. Azt, hogy most idegenek között vagyok, egyedül, szüleimr?l semmit nem tudok, s a jöv? kiismer­hetetlenül sötét.

Kedves naplóm, nem tudom milyen nap van ma. Levelet írtam Anyuéknak, a Városháza pincéjébe címeztem. Gyu­ri bácsi megígérte, hogy eljuttatja nekik. A levélíráshoz az

Írógépünket használtam.

Még aznap este beteg lettem: gennyes torokgyulladást kaptam, magasra szökött a lázam. Kiderült, hogy a követségen aszpirinen kívül semmilyen gyógyszer nincs. Sürg?­sen penicillinre lett volna szükségem, meg orvosra. Tele­fonáltak orvosért, az meg is érkezett, de az ?rség nem en­gedte be. Nem maradt más megoldás, ki kellett szöktesse­nek az épületb?l. Gyuri nagybátyám emelt karjaiba, a düht?l és tehetetlenségt?l remegve és könnyezve, elindult velem valahová. Nem is értettem, hogy hová. A követségi gépkocsi csomagtartójába fektettek, letakartak egy pok­róccal és bevásárló kosarakat halmoztak fölém. A kocsi csendesen kigördült a mellékkijárat kapuján, és elindult velem Rákospalota felé, ahol a nagyszüleim laktak. Az új­pesti hídnál megállították az autót, a csomagtartóba is be­néztek, de a kosarakat nem abajgatták. Hallottam, ahogy a sof?rrel oroszul beszélnek, és kedélyesen nevetgélnek – mozdulatlanul lapítottam. Aztán továbbengedtek minket. 

A jugoszláv sof?r hosszan csöngetett nagyszüleim háza el?tt, de csak a szomszédból került el? egy fiatalember. Elmondta: nagymamám Budára ment, mert azt hallotta, valahol látták édesapámat megsebesülve: nagyapám sincs itthon, de ? hamarosan jön, biztatta a sof?rt: nyu­godtan hagyjon náluk, biztonságban leszek. Végre kötél­nek állt a gépkocsivezet?, felírta a címüket, engem kiemel­tek a csomagtartóból a kocsi nélkülem tért vissza a követségre.

Az idegen házban két id?sebb n? fogadott. Etelt-italt hoztak, szeretettel kínáltak, de én nem mertem semmi­hez nyúlni: Jancsi és Juliska jutott az eszembe, akiket a mesében csak azért hizlaltak meg, hogy a végén megegyék ?ket. Már majdnem esteledett, amikor megjött apuska. Ahogy elment a szomszéd ház el?tt, már az ablakban ész­revett, épp hogy az ajtót be nem törte, úgy rohant be, ka­pott a karjába, ölelt boldogan. 

Nem tudom, mennyi ideig voltam beteg, a következ? na­pokból csak egy-egy meleg hangra emlékszem, meg néha egy h?vös kézre a homlokomon. Amikor végre kinyitottam a szemem, nagymamámat láttam, az ágyam mellett ült, könnyeit törölgette. 

– Mondd, árva vagyok? – ez volt az els? kérdésem. De csak még hevesebb sírás volt a válasz.