V. rész
TALÁLKOZÁSOM A JÓISTENNEL
Anyu kétezer forintot fizetett egy ügyvédnek, hogy ne védje aput. Vadasnak hívták az illet?t, ? lett volna a hatóság által kirendelt véd?. Azzal kezdte:
– Asszonyom, a maga férjét fel kell akasztani!
– Értem – mondta anyu, rezzenéstelen arccal. – Mennyit kér, hogy elálljon a védelemt?l?
– Kétezer forintot -, felelte Vadas, minden szégyenkezés nélkül.
Nyugtát is adott a pénzr?l, Sándor Judit névre kiállítva. Végül Dr. Bajor László vállalta a védelmet. Gyakran megfordultunk nála akkoriban – nem az irodájában: a lakásán fogadott minket. Ilyenkor én általában a konyhában vártam meg anyut, ahol Nagymama szórakoztatott, Dr. Bajor édesanyja, egy törékeny, pici teremtés, akinek a szeme is nevetett. Volt egy Lizi nev? papagája, ? is a konyhában élt egy díszes kalitkában. Nagymama mindig Lizi legújabb kalandjaival fogadott, meg szép képeskönyvekkel. Egyszer csodálatos szép, kézi festés? könyvet kaptam t?le a világ lepkéir?l.
Ebben az id?ben ismerkedhettem meg az íróperben vádolt írók hozzátartozóival is, Déry Böbével, és Háy Évával. Déryék akkor már nem voltak egészen idegenek. Még 56 nyarán arra lettünk figyelmesek, hogy amikor a telefonunk csöng, nemcsak mi vesszük fel. Véletlenségb?l épp Déryékkel voltunk összekötve.
– Szép világ van nálunk – nevetett Böbe -, ha még Budapest rend?rf?kapitányát is lehallgatják!
– És nagy munkaer?hiány lehet mifelénk, ha kett?nkre csak egy lehallgató jutott! – toldotta meg a gondolatot anyám. Ilyen el?zmények után alakult ki 57-ben a szorosabb kapcsolat Böbével. Déryék Pasaréten laktak nagy, kertes házban, aránylag közel hozzánk. Én rendszerint Böbe lábainál ültem, szokásomhoz híven, a földön, Luca nev? uszkárjukat simogatva és hallgattam Böbe történeteit. Például Nikir?l, Luca el?djér?l, aki alig három hónappal Tibor bácsi letartóztatása után belehalt a bánatba -, de a dologban az volt a legdöbbenetesebb, hogy Déry Tibor Niki cím? regényében mindezt már el?z?leg megírta.
1957. április 6.
Kedves Naplóm, ma valami nagyon szörny? történt. Most értünk haza a városból, a börtönnél voltunk. Kéthetenként lehet tisztasági csomagot beadni a foglyoknak, ennek épp ma volt a napja. Minden alkalommal hosszú sor áll a kapu el?tt, egy kis üvegbódéhoz kell mennünk, oda adják be az asszonyok a csomagocskát, a bódéból egy fehérhajú, rekedtes hangú ember kiadja a piszkos holmit. Anyu minden alkalommal megkérdezi t?le, hogy küldhetne-e egypár sort apunak, az megrázza a fejét: „Nincs engedélyezve!" Mindig tudjuk már el?re, hogy így lesz, anyu mégis mindig újra próbálkozik, mert hátha egyszer majd mégis igent mondanak neki. Olyan régen nem tudunk semmit apuról.
Ma a sor elején egy asszonytól nem fogadták el a tisztasági csomagot, csak a piszkosat adták ki neki: a tizenkét éves kisfia véres ruhái. A gyereket kivégezték, mert orosz tankot robbantott fel benzines üveggel. Az asszony el?bb elájult, aztán amikor magához tért, megátkozta a fia gyilkosait. Nagy tömeg állta körül, mindenki mérges volt, de aztán fegyveres katonák jöttek ki a kapun, és mindenkit elzavartak.
A kisfiú csak egy évvel volt id?sebb, mint én. Most az asztal alatt ülök és félek.
1957. tavaszát a gyümölcsfákon töltöttem; felváltva hol a cseresznyefán, hol az almafán kuporogtam. A fehér és rózsaszín virágok olyanok voltak, mint a pattogatott kukorica, fürtjeikkel teljesen elbújtattak. Nem voltam túlságosan kíváncsi a nagyvilágra. A családi légkör is alaposan elromlott, napirenden voltak a viták anyu és a nagyszüleim között. Apus teljesen összeroppant, magát okolta apu sorsáért. Tehetetlenségén nem sokat segített, hogy szinte naponta keresték fel a miskolci látogatók, régi kollégák a vasgyárból és partizántársak, csupa felháborodott ember.
– Ez disznóság, egy Kopácsit bezárni, egy ilyen régi munkáskádert! Nem változott semmit a világ, Józsi, most is a melóst nyúzzák, mint Horthyék alatt! De azok legalább a maguk embereit megbecsülték, ezek meg… De mi sztrájkba lépünk, ha kell!
– Amikor Józsit, mint szocdemvezet?t letartóztatták – kapcsolódott be dühösen nagyanyám is -‚ ami minden május elsején megtörtént, már aznap vihettem be neki ebédet meg tiszta ruhát! Alig volt nap, hogy ne mehettem volna látogatni! Most meg azt sem tudom, hogy él-e még a fiam. Józsi, mi aztán kiharcoltuk magunknak a földi Paradicsomot!
Szegény apus csak ült magába roskadtan, hullottak a könnyei a bajuszára. Anyu meg mérgel?dött. Úgy vélte, a könnyek csak gyöngítik az embert – neki viszont épp hogy er?re volt szüksége, hogy ki tudja harcolni apu életét.
– Apus, most nem könnyekre, hanem higgadt fejre van szükség. Értse meg: Sándor élete forog kockán! Szerov hadseregtábornok ezüsttálcán akarja látni Kopácsi Sándor fejét! Mert f?ti a személyes bosszú, amiért Sándor október 23-án, a belügyminiszteri értekezleten úgy letorkolta. A sztrájk nem jó ötlet! Ha viszont apus elutazik Miskolcra, és minden régi munkásmozgalmi emberrel aláíratja a kegyelmi kérvényt, azt letehetjük Kádár elé, és talán hatni fog.
Ez volt az, az id?szak, amikor mindent be kellett dobni apu életéért. Másnap már utaztak is Miskolcra, és rövid pár nap után komoly listával tértek vissza. Régi, 19-es kommunisták, a Vasas Szakszervezet vezet?i, egykori szocdem párttagok írtak alá a kegyelmi kérvényt, az az id?, amelyet együttesen a felszabadulás el?tti munkásmozgalomban eltöltöttek, megközelítette a 700 évet.
Apai nagyanyám, mamácska sajátos módon értelmezte a történteket, kijelentette, hogy mindez a Jóisten büntetése. Mert amikor apukám született, ? nem mondatott hálamisét.
– Ezért akarja most elvenni az egy szem fiamat! – sírta nekem a konyhában.
Így kezd?dött ismeretségem a Jóistennel, 11 éves ateista neveltetés után. Ami aztán kínos komplikációkhoz vezetett.
1957. május 2l.
Ma Ica barátn?mékhez voltam meghívva ebédre. Az ebédl?jük falán hatalmas fénykép függ, Icát ábrázolta hófehér, fátyolos ruhába. Elnéztem és megjegyeztem, hogy milyen szép kép. „Akkor készült, amikor Ica bérmálkozott", mondta Ica anyukája – ,‚Jaj – mondtam -, az nagyon fájhatott neki! 6 éves koromban nekem is volt vírusos májgyulladásom". Nem értettem, hogy miért néznek rám olyan furcsán.
Mert persze vallási oktatásomban komoly hiányosságok tátongtak. Például fogalmam sem volt róla, hogy nekünk van-e egyáltalán vallásunk! Ez ugyanis nem volt téma a családban. Most aztán komolyan megrázott, amikor Ica kifejtette: szerinte azért büntet minket a Jóisten, amiért én nem imádkozom. Siettem haza, hogy miel?bb megtudjak legalább annyit: milyen vallásfelekezethez tartozunk.
– Reformátusok vagyunk – közölték velem otthon kurtán.
– Az mit jelent?
– Az egyike a keresztény vallásoknak.
– Miért, hát hány keresztény vallás van?
Ennél a pontnál azt javasolták, hogy jobb lesz, ha el?veszek egy lexikont.
Református: a protestantizmus kálvini irányát követ? vallás, egyház. Hát ett?l sem lettem okosabb. Tovább kutattam. Protestál: valami ellen tiltakozik, olvastam egy másik címszóban – és úgy éreztem, most már mindent értek. Aznap este elmondtam életem els? imáját. Körülbelül így hangzott: „Édes Jó Istenem! Most derült mi, hogy reformátusok vagyunk. Ami annyit jelent, hogy tiltakozunk apukám letartóztatása és kivégzése ellen. Nagyon remélem, hogy ez a tiltakozás eljut hozzád, és tudsz is tenni valamit ez ügyben." Összekulcsoltam a kezemet, ahogy Ica fényképén láttam, felfelé néztem, és a biztonság kedvéért hozzátettem: „Ámen!"
Ez az els? tavasz, amit így szétszóródva töltöttünk, különösen nehéz volt nekem. Annyi minden történt az én kis privát életemben is, amit jó lett volna megosztani apuval, mint eddig is mindent! Egy éve még együtt olvastuk a B?rharisnyát, egymás kezéb?l tépve ki a köteteket, meg hányszor eszembe jutottak a fizetésnapok, amikor els? dolgom volt hazatér? édesapám zakójának bal zsebét átkutatni, hogy megleljem a nekem szánt savanyúcukrot – 57 tavaszán fájóan martak ezek az emlékek. Boldog id?k, amikor még minden héten kiszorítottunk a sz?kös lehet?ségekb?l egy családi estét, és akkor apu a mandolinját pengetve, vagy szájharmonikán játszva új dalokra tanított, és kés? estig énekeltünk együtt…
A népdalok mindenképp fontos szerepet játszottak az életemben. Nekik köszönhetem azt is, hogy ötéves koromban hozzájutottam a vágyva vágyott matrózruhához. Egy szép napon ráébredtem, hogy matrózruha nélkül nem lehet élni. Felismerésemet azonmód közöltem anyuékkal is -, de azt a választ kaptam, hogy ?k rengeteg kislányt ismernek, akik egész szépen túlélték ezt a hiányt. De én képtelen voltam lemondani róla, hetekre terítéken maradt a téma – mígnem apukám megunta a nyafogást és megsúgta: ? tudja a titkát, hogyan tudnám anyukámat rábeszélni a matrózruhára.
– Énekelj érte! – mondta, és mindjárt meg is tanított a következ? dalra:
Édesanyám, kedves anyám, csak az a kérésem
Matrózruhát, matrózruhát csináltasson nékem!
Matrózruhát, sej-haj, aranygombot rája,
Ez illik, illik, illik, ez illik, illik, illik
Kopácsi Jutkára!
Mondanom sem kell: megkaptam a matrózruhát. Fénykép is ?rzi boldog és fájó emlékét.
Milyen jó lett volna most elbüszkélkedni apunak, hogy jól sikerült a dolgozatom, amelyben a tavaszi kertet írtam le, körbesétálva, megszagolva minden szál virágot, amit tavaly még együtt ültettünk.
Mesélni a mókusról, „aki" minden reggelen bekukucskált az ablakomon fejjel lefelé fordulva, aztán pedig elkísért az iskoláig, fáról fára ugrálva! Pajtás nem volt már velünk, és hiányzott nagyon, de Cirmos cica jó egészségnek örvendett, reggelenként ? is elkísért, de még értem is jött délben az iskolához.
De hát apu nélkül mi értelme van ennek az egésznek?
1957. június 4.
Anyu eladta a kajakot. Muszáj volt, mert még mindig nincs állása. Egy fiatal sportoló, vette meg, akinek szintén van egy kislánya. Így Jutka helyett most Erzsike lesz a kajakunk neve. Ez a kajak direkt nekünk készült, három ülésesre. Sajnálom nagyon, mert az elmúlt években a legtöbb nyári estét ezzel a kajakkal töltöttük a Római parton.
Az a szerencse, hogy elég nagy a kert és tele van gyümölcsfával, meg hogy csirkéket is tartunk. Mami az idén sok zöldséget is ültetett. A szomszédok mindig érdekl?dnek, hogy mit ettünk ebédre, de nagyon csodálkoznak, mert én mindig azt mondom, hogy paprikás csirkét Sehogy sem értik, hogy ehetünk mindennap csirkét, miközben egy sem hiányzik a csirkéinkb?l. De anyu azt mondja, hogy az ember gyomrába nem lehet belelátni, és minket ne sajnáljon senki. Még jó, hogy szeretem a paprikás krumplit is, no meg a bablevest.
Irénke néni, azaz Mami tavasszal váratlanul befutott Szerepr?l, három hatalmas b?rönddel. Több száz tojás volt bennük, meg disznótoros finomságok. Egy fillért sem fogadott el az egészért:
– Majd megadja az elvtársné nagysasszony, amikor az elvtárs úr hazajön. Addig, pedig én itt maradok. Maga csak menjen munkát keresni, addig én ellátom a házat, a gyereket, meg a kertet is – mondta vitát nem t?r? hangon. – Majd elfelejtem: jön még pár zsák krumpli is, meg szárazbab. Lajos fiam hozza jöv? héten, vonattal.
De ez a nyár másfajta változásokat is hozott: legnagyobb megdöbbenésemre két dudor kezdett n?ni a mellkasomon. Személyes sértésnek vettem a dolgot – ugyanis szentül meg voltam gy?z?dve, hogy én mindenben apukámhoz hasonlítok. Abba már nagy nehezen belenyugodtam, hogy nem tudok állva pisilni – végtére is azt a részét az ember egy nadrággal el tudja takarni, és ki látja, hogy bizonyos dolgokat a fürd?szoba zárt ajtaja mögött ülve végzek el. De ezek a dudorok már teljesen kétségbe ejtettek. Ezeket már nem olyan könny? eldugni kíváncsi szemek el?l! Még legjobb barátomnak, Zsoltnak is felt?ntek, ki is csúfolt értük.
Aztán egy napon anyukám felvilágosított „az életr?l", amelynek rendje szerint egy szép napon majd menstruálnom is kell. Részletesen elmagyarázta a n?i sors mibenlétét -, de az egész leginkább csak felháborodást váltott ki bel?lem.
– Mondd, kinek az ötlete volt, hogy én lány legyek? – támadtam rá, félbeszakítva a tanórát.
– Az enyém – válaszolta nevetve.
– De ha tudtad, hogy ez mivel jár, miért akartál pont lányt?!
Szegény anyám, hirtelenjében azt sem tudta, hogy sírjon-e, vagy nevessen.
– Nem lesz könny? apád nélkül feln?ni, ugye? – mondta nagyon csendesen, és könnyes szemmel kisietett a szobámból.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Adminguru
