XI. rész
A PROTEKCIÓ
Az Úrnak 1965. éve számomra a várakozás jegyében telt el. Az útlevél kézbevétele után órákig ültem szobámban, a reménység és kétségbeesés váltotta bennem egymást. Az útlevéllel majdnem egy id?ben egy rend?rségi idézést is kaptam: minden indoklás nélkül felszólítottak, hogy két héten belül jelentkezzem a VI. kerületi kapitányságon. Fogalmam sem volt, miért hívatnak, mit akarnak t?lem. Alig egy éve apámat idézték be, anyám és nagyanyám kísérték izgalomtól sápadtan. Feljelentés érkezett ellene, hogy megszegte a titoktartási fogadalmat: a börtönid?szakra vonatkozó adatokat mesélt el. Azon kívül, hogy hároméves felfüggesztése még érvényben volt, államtitok megsértéséért újabb éveket sózhattak volna a nyakába. A titkosrend?rségen egy kötelezvényt kellett volna aláírnia, hogy a „jöv?ben nem fogja megszegni a titoktartásra vonatkozó törvényt”. Akkor sikerült elhárítani magától ezt a veszélyt: a papírra aláírás helyett azt írta: „Nem szegtem meg a titoktartás törvényét, és a jöv?ben is megtartom e szabályt.” Ténynek vehettük azonban, hogy spiclikkel vagyunk körülvéve, minden szavunkat figyelik.
Most, hogy engem idéztek be, el nem tudtam képzelni, hogy mit követtem el, de abban biztos voltam, hogy apámmal kapcsolatos lehet az ügy. Attól féltem, hogy valami vallomást akarnák kicsikarni bel?lem, amivel apámnak árthatok. Ezért aztán két héten át minden éjjel rémálmaim voltak. Gyakran szüleim ráztak fel, Ã??ket is felébresztettem hangos verg?désemmel.
A rend?rségi idézésr?l végül is kiderült, hogy légoltalmi kiképzésre szólított fel, mely minden 18 éven felüli egyén számára kötelez? volt. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek álmatlan, félelmekkel teli éjszakáimra visszagondolva.
Angol magántanárhoz kezdtem járni, és hogy angol tudásomat gyakorolhassam, Szilágyi Ella néni javaslatára látogatni kezdtem az angol követség által finanszírozott Angol Baráti Társaság társalgási körét is.
Szilágyi Ella néni egy pár hónapot Montreálban töltött régen nem látott fivérénél, ahol felszedett egy kis nyelvtudást, és gyerekfelügyelettel megkeresett kis pénzéb?l nemcsak Julit ruházta fel, hanem könyveket is vásárolt. Külföldön kiadott magyar nyelv? tiltott könyvekkel rakta meg a b?röndjét.
A könyvek otthon kézr?l kézre jártak. Így volt módom elolvasni Szász Béla MINDEN KÉNYSZER NÉLKÃ?°L cím? könyvét a Rajk perr?l, Méray Tibor: MI AZ IGAZSAG A NAGY IMRE ÜGYBEN, és Leon Uris híres EXODUS-át, amit egy Izraeli újság részletekben közölt.
Ezeket a könyveket apám adta a kezembe, mert azt akarta, hogy tudjam, mi az igazság. De a lelkemre kötötte, hogy senkinek, még Öcsinek se beszéljek a könyvekr?l. Miután fecsegésemmel saját magamon kívül apámat is veszélyeztethettem volna, így szokás szerint titkaimat magamba temettem el. De most ezt nagyon fájó szívvel tettem. Leon Uris EXODUS-a ugyanis váratlanul izgalmas felfedezés volt számomra.
Ez volt az els? alkalom, hogy akármit is megtudhattam a zsidók történetér?l, és Izrael megalakulásának körülményeir?l. Eddig a zsidók, mint mások védelmére szorult áldozatok éltek csak a tudatomban, akiket birkákként lehetett összeterelni a második világháború idején; akik minden ellenállás nélkül hagyták, hogy bevagonírozzák, és kés?bb elpusztítsák ?ket Auschwitz gázkamráiban.
Kicsit talán még szégyenkeztem is, hogy családom egy része ezek közé az áldozatok közé tartozott. Nehezen tudnám ezt megmagyarázni. Egyszer?en értelmetlennek éreztem halálukat. Ugyanakkor mélységesen büszke voltam Fazekas Gyuri nagybátyámra, aki zsidó létére, mint h?s szovjet katona tért vissza, és büszke voltam Kopácsi nagyszüleim és édesapám bátor tetteire, amiket a német megszállás alatt vittek végbe, de nem tudtam mit kezdeni fél-zsidóságommal.
Az Exodus azonban felnyitott el?ttem egy kaput, amin belépve kitárult el?ttem családi örökségem másik fele, mely egy ötezer éves múlthoz f?zött. Az áldozatok mérhetetlen száma az új Izrael megteremtésével egyszerre értelmet kapott. Családi örökségem, öntudatom ezzel megduplázódott, és fél-zsidóságomra nagyon büszke lettem. Csak éppen, hogy büszkeségemet titokban kellett tartanom; ha kiderül, még cionizmus vádja alá is helyezhettek volna, amiért akkoriban államellenes izgatás címén börtönbüntetés járt. És miután a negyedik gimnáziumban az „ellenforradalomról” tartott történelemórán gúnyos hallgatásomért is figyelmeztetést kaptam, így könnyen elképzelhet?, mivel járt volna tudásom másokkal valló megosztása. A rám kényszeríttet fojtogató hallgatást naplómban oldottam fel.
Láthatatlan börtön; sunyi meghunyászkodás;
sötétségben rejt?zköd? gyávák hada ellen
készül kitörésre forró, heves zsidó vérem
és örökké lázadozó református büszkeségem.
Hazugság, félelem mentes élet,
lidércek nélküli teljes éjszakák,
nevet? nappalok: hová tettetek?
Ütésre emelt öklöm semmibe talál: vérem serken.
Öcsinek csak áprilisi pár napos szabadságán számoltam be utazási terveimr?l. Egyszerre vártam megértését, és tiltakozását is.
– Mi a véleményed? – kérdésemre el?ször szótlanul lehajtotta a fejét, sóhajtott, aztán csak annyit mondott:
– Te tudod.
Ez a két szó az id?k során aztán belémfagyott, és egyre nagyobb gátat emelt köztünk. Szüleimen és rajta kívül nem hiányzott volna senki, de borzalmas érzés volt, hogy elengednek, egyedül a nagyvilágba.
Nem tudom, mit?l féltem jobban: a maradástól vagy az elmenetelt?l. Büszkeségem tiltotta, hogy könyörögjek: valaki tartson vissza, vagy jöjjön velem. Öcsinek id?s szülei voltak, akik számítottak rá. De amúgy sem tudta volna elképzelni életét máshol, mint Magyarországon.
Úgy éreztem magam, mint a gyökerestül kitépett növény, aki nem a vihart okolja, amiért kitépte, hanem az anyaföldet, amiért elhagyta. Bizonytalanságtól hajtott félelmemben szüleimet okoltam sorsomért, azért, hogy el kell hagynom mindent, ami számomra fontos és éltet?. Rendszeressé váltak a könnyes szemrehányások. Nappalaim az utazástól valló félelemmel, éjszakáim a jelenemet fenyeget? lidércekkel telít?dtek.
Öcsi júniusban leszerelt, és hazajött. A kérdés id?nként felmerült, a válasz azonban nem változott. Augusztus utolsó két hetét szüleimmel együtt Balatonf?zf?n, sátorban töltöttük. Öcsivel kés? estig ültünk a fennsíkon, és búcsúztunk.
Monoton zene mellett~ viharos szélbe:
z?rzavaros érzések.
Mostanában színekben élek:
Aggódom: lilás az ég,
Félek: sötét a víz,
Szerettelek: zöld a fennsík.
A fennsík óriás sírja
a jelent temeti,
öt csomó nád ég,
könnyekként szikráit ránk pergett
A nádasra hull a pernye,
kormosra keni sz?keségedet
A Rómeó ház mögött a fák
állnak ?rt szerelmünknek,
alkonyatkor velünk együtt lépik át az aranyhidat,
és csillagháromszögünkb?l
ágaikkal bet?zik ki sorsunkat.
Elmegyek. Megkönnyebbülsz?
Bánatom válladról Leveszem..
Visszahívsz-e valaha?
Némaságunk közé verünk-e hidat?
Karjaink között üres bölcs?:
ringatjuk véges szerelmünket
A kanadai látogatóvízum viszont egyre késett. Sárosiék a nyár végén azt írták, megváltozott a rendelkezés: csak vérrokon mehet látogatóba. Kárpótlásul feladtak nekem egy pazar ruhacsomagot.
Nagyanyám egy napon határozottan kijelentette:
– Tudod, miért nem kapod meg azt a vízumot? Mert évek óta nem mentél templomba, no meg apuska sírját sem látogattad meg a temetése óta.
Meghökkenve néztem rá, azt hittem, tréfál. Volt id?, amikor nagyanyámban föl sem merült volna ez a probléma. De apu bebörtönzése után nagyanyám teljesen megváltozott. ?is meg az egész család is rendszeresen járt Máriamakkra, a tatárjárás ideje alatt épült templomba, amit a hív?k Fogolyszabadító Templomként tartottak számon az elmúlt 800 év alatt. 1957 tavasza óta a rabokkal együtt a szabadulókért imádkozók száma is egyre n?tt. Apu szabadulásáig mi is minden tavasszal megtettük ezt a zarándokutat, de ezen alkalmakon kívül nem jártam templomba. Ami pedig a temet?t illeti, apus sírjánál temetése óta valóban nem voltam. Halálát súlyos k?ként cipeltem még mindig magammal, emléke könnyek nélküli haragot, fájdalmat, bosszúvágyat ébresztett bennem.
November elején betegállományba írattam magam, és elindultam egyedül az újpalotai temet?be. Apus sírjára ültem, kezemet a fejfára tettem. Úgy, mint amikor utolsó esténken a kórházban fogtam a kezét. Aztán lecsúsztam a földre, fejemet a sírra hajtva suttogtam nagyapámnak:
– Apuska! Ha van Isten, akkor már te vagy a tanácsadója. Segíts nekem!!!
Sajgó szívvel szorítottam ég? arcomat a k?höz: szavak nélkül engedtem apust, hogy a lelkembe lásson.
Hazafelé menet megállottam egy református templom el?tt, aminek hiába ráztam kilincseit, az, bizony zárva volt. Rezignáltan indultam a terézvárosi templom felé, a Király (akkor Majakovszkij) utcába. A templom feleúton volt a Barcsay utcai gimnázium és az Oktogon között, és én bizony matematika, fizika dolgozatok el?tt gyakran belopóztam, hogy tudásomat Szent Antal (a diákok véd?szentje) segítségével gyarapítsam. Iskolából hazamenet Öcsivel is gyakran be-betértünk, élveztük az ájtatos csöndet. Ilyenkor csodálatos nyugalom szállt rám, úgy éreztem ez az egyetlen biztonságos hely, ahol gondolataimat szabadon ereszthetem.
Valami most is ide vezérelte lépteimet. A templom üres volt, egy-egy árnyalak surrant csak be, letérdelve, keresztet vetve mormoltak gyors imát.
– Istenem – fohászkodtam a padban – nagyanyám szerint akkora a hatalmad, hogy még a kanadai bevándorló hivatalt is meg tudod gy?zni: adjanak számomra látogatóvízumot. Segíts nekem! Ámen. – tettem hozzá az illem kedvéért, aztán megnyugodva hazamentem.
Otthon bejelentettem nagyanyámnak, hogy kérésének eleget tettem, elmentem mindkét helyre.
– Melyik templomba mentél? – kérdezte gyanakodva.
– A terézvárosiba – feleltem ?szintén.
– De hát az egy katolikus templom, és mi reformátusok vagyunk – húzta fel szemöldökét rosszallóan.
Szeretettel megcsókoltam és megsimogattam öreg, ráncos arcát:
– Mama, hát nem egy az Isten? Hidd el nekem, a katolikus templomból is eljutott hozzá a szavam!
És igazam lett. Két héten belül kezemben volt a távirat, amiben unokatestvérem értesített Torontóból, hogy a vízumot megkaptam.
Alig két hetem volt az utazásig, és mennyi mindent kellett ez alatt elintézni! Az utazás el?tti estén még mindig csomagoltunk. Nem azért, mert túl sok cuccot akartam vinni. Ellenkez?leg. Az engedélyezett 20 kg súlyt próbáltuk kitölteni. Közös ruhatárunkból kellett kiválasztanunk anyámmal a szükséges holmikat.
Mióta feln?ttem, egyforma méreteink voltak, így egymás ruháit tudtuk hordani. Anyámat a Lenin körúti bérház legelegánsabb asszonyának tartották, és rajtam kívül senki sem tudta titkát. Amerikai rokonok által küldött csomagokból egészítettük ki hiányos toalettünket, és gondosan beosztva, felváltva hordtuk azokat.
Azon az utolsó estén anyám, tiltakozásom ellenére féltett, fekete bársony estélyi ruháját is kiakasztotta a szekrényb?l.
– Anyu! Mi marad neked? – sóhajtottam keservesen.
– Ne legyél annyira pesszimista, majd lesz másik. Ez legyen a legnagyobb gondom az életben! – felelte könnyedén.
Apám sétált be a szobába, beleturkált a kirakott holmikba. Elegáns mozdulattal aggatta magára a n?i ruhanem?ket, a blúzt sálként a nyakára tekerte, alsónem?t sapkának a fejére, a szoknyát köpönyegnek vállára terítve parádézott a tükör el?tt. Méltóságos pózba vágva magát, peckesen fordult meg sarka körül, és kegyes mosollyal intett:
– Csak semmi felhajtás hölgyeim: szólítsanak egyszer?en csak szentatyának – majd hódolatteljes kézcsókra várva nyújtotta ki kezeit felénk.
A hatás félelmetes volt. Percekig nem tudtunk megszólalni a röhögést?l, visongva borultunk egymás nyakába, és nehezen lehetett eldönteni, hogy sírunk-e vagy nevetünk, tény, hogy potyogtak a könnyeink.
– Tényleg, minek ez a nagy felhajtás? – jegyezte meg apám a nagy halom ruhát szemlélgetve. Adjál neki egy liszteszsákot, húzza azt magára! Osztán öltöztessék fel a külföldi rokonok!
Ekkor azonban futásnak eredt, mert anyám félig tréfásan célba vette egy vázával.
– Nem érti a viccet már senki – morogta csalódottan a másik szobában, és beletemetkezett egy könyvbe.
– Hogyne – dohogott anyám -, majd szegény rokonként fogsz megérkezni! Fityiszt nekik! – és hogy súlyt adjon szavainak, kiakasztotta a szekrényb?l a báránybéléses zöld antilop kabátot, amit Sárosi Erzsi küldött nekünk kárpótlásul a vízum késedelméért.
Aztán megérkezett nagyanyám, gyengéden tenyerében tartva egy zsebkend?be csavart kis csomagot. Apustól kapott féltett kincseit, aranyláncát és fülbevalóját adta át nekem útravalóul. A nyakláncon egy kinyitható medálion függött, apuska képével.
– Egyetlen unoka vagy. Ki másé lehetne? Meglásd, szerencsét hoz majd neked. Olyan férjet, mint apuska volt – mondta perg? könnyekkel.
A b?rönd szerencsémre nem telt meg ruhanem?vel. Aznap este lefekvés el?tt apuval megálltunk a könyvespolc el?tt, hogy együtt válogassuk ki az életemb?l nélkülözhetetlen, kedvenc könyveimet. Legtöbbjük még apám gyerekkori, salátára olvasott könyve volt, amit nyolcadik születésnapomra nekem újonnan átkötöttek. Féltve ?rzött kincseim, Gárdonyitól az EGRI CSILLAGOK; Molnártól a PAL UTCAI FIUK; Kipling DZSUNGEL KÖNYVE; és Romain Rollandtól a COLAS BREUGNON. Az utóbbit akkoriban fedeztem fel Karácsony Ben? A MEGNYUGVAS Ã??SVÉNYEI-vel együtt. A vastag kétkötetes Országh: Angol-magyar szótár mellett foglaltak helyet b?röndömben.
Apám szeretettel tette kezét a COLAS BREUGNON-ra,
– Vagyont nem tudok adni neked, de ez a könyv elmond mindent életfilozófiámról. FEL A FEJJEL, AMIG VAN. Megértetted?
1965. december 11-én tiszta, der?s, kék égboltra ébredtünk. A repül?téren, szüleimen kívül nagyanyám és Öcsi vettek körül.
– Élj boldogan – suttogta, amikor utoljára megölelt, aztán gyorsan elfordult, hogy ne lássam a szemét.
Nagyanyám hangosan zokogott. Szüleim mosolyogva integettek nekem, amint felléptem a lépcs?re. Ez volt életem els? útja repül?n. Egy órával a felszállás után a nevemet szólította a stewardess, kezében egy hatalmas csokor virág volt. Simon Vali, apám unokatestvérének felesége, a Malév személyzetise küldte.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Adminguru
