Kopácsi Judith : A Hősök Nem Sírnak XII.

Nyomtatás

XII. rész

TORONTÓ 1966-1973

 – Van fogalmad róla, hogy ez mennyi veszéllyel jár? – kérdezte t?lem óvatosan Faludy Gyurka, miután elmondtam neki elképzeléseimet szüleim kihozataláról. – Szolzsenyicin csupán egy író, apád, pedig katona és politikus volt: egyik túlél?je a titkos Nagy Imre pernek. Akadékoskodó magas rangú katonatiszteket, disszidenseket általában idegosztályon helyeznek örök nyugalomra a Szovjetunióban. Mib?l gondolod, hogy neked sikerül apádat kimenteni onnan?

A kérdés jogos volt. De Szolzsenyicin kirúgását a Szovjetunióból 1974 elején számomra biztató jelnek tekintettem, és hittem benne, hogy én is meg fogom találni a módját szüleim kiszabadításának. Hitemben ekkor Péteren kívül még nem sokan osztoztak. Faludy és Egri Gyuri is egy a millióhoz adott esélyt elképzeléseimnek. El kellett fogadnom helyzetértékelésüket, hiszen mindkett?jüknek nagy szerepe volt abban, hogy 1957 elején a nemzetközi PEN klub megmozdult Gáli Jóska és Obersovszky Gyula érdekében, megmentve ?ket a kivégzést?l. De azért elképzelhetetlen volt számomra, hogy legalább ne próbálkozzak. Tavaszi látogatásom után biztosra vehettem, hogy id? kérdése csupán – a titkosrend?rség mindent el fog követni, hogy apámat eltegye láb alól. Nem kellett túl nagy fantázia ahhoz, hogy rájöjjek: a folyamatos üldözés el?bb-utóbb végzetes szívtrombózishoz vezethet. Példának ott volt el?ttem nagyapám sorsa. Apám jó néhány sorstársát is feszültség okozta betegség, vitte el. Én bizony nagyapám halálát is gyilkosságnak tekintettem, és szentül megfogadtam, apámat nem hagyom így elpusztulni.

De mit tehetnék? Hiszen idekint én magam is csak apró pontnak számítottam, és még a kanadai állampolgárságom megszerzése is számtalan nehézségbe ütközött.

De visszatekintve nyolc éve tartó kanadai életemre, abból mégiscsak az utóbbi három év volt igazán nyugodtnak mondható. 1970. május 24-ét tartottam fordulópontnak, aznap volt ugyanis az esküv?m Gelberger Péterrel.

Péternek már másodszor volt alkalma részt venni esküv?mön: el?ször vendégként 1967. augusztus 27-én, és most, mint v?legény. Az els?, ahogy a nagykönyvben írva vagyon, óriási vendégség közrem?ködésével történt. A meghívottak gazdag ajándékokkal halmoztak el minket. Az ajándék nemcsak személyemnek szólt: Kopácsi nagyapám, apuska emlékét tartotta számon a Torontóba emigrált, Auschwitzt túlél? miskolci zsidóság.

Férjem magas, fekete hajú, ideális férfiszépség volt. Édesanyja boldogan mosolygott a menyegz?i baldachin alatt. Zágon Zoli bácsi, tündéri rabbink, szemüvegét törülgetve aggodalmasan pislogott felénk a szertartás alatt. A boldogító igent kicsit kételkedve fogadta mindkett?nk részér?l. Az esküv?t hathetes, viharos udvarlás el?zte meg, aztán a lánykérés telefonon. Rabbi létére sok mindent megélt már, de azért tudja csuda… A menyasszonytáncnál Péter állt els?nek elém, megpróbálta elkapni pillantásomat. Kemény elhatározással néztem vissza rá, szavak nélkül ad­va tudtára, hogy ennek így kell lennie.

Kanadába érkezésem után rokonaim közölték velem, speciális, három hónapra szóló, hosszabbításra nem érvényes látogatóvízumom van.

– Kérjél politikai menedékjogot – javasolta néhány ismer?s.

– Isten ?rizzen! Apádnak ártanál vele! – tromfoltak rá a rokonok.

– Férjhez kell menned – kezdeményezték, – szerencsére aránylag csinos vagy, és itt Kanadában kevés a jókép? magyar zsidó lány.

Ez a jó hír kissé megdöbbentett Az, hogy Kanadában, mint magyar zsidó lány hiánycikknek számítottam, nem töltött el feltétlen ujjongással. Életemben eddig, mint apám lánya voltam számon tartva, ennek minden el?nyével és hátrányával is. Most hirtelen anyám lányaként könyveltek el, akinél nem számított, hogy zsidóságát apámért feladta, és engem, mint református gyermeket jegyeztetett be. A szenteltvízre ugyan én nem emlékeztem, és vallási oktatásom is enyhén szólva hiányos volt, de a sorsnak erre az újabb fordulatára nem voltam felkészülve.

Tiltakozásom süket fülekre talált, s?t anyám 1957 óta Rochesterben él? nagynénje, Hermin néni kijelentette: apám bebörtönzése Isten büntetése volt, amiért anyám elhagyta hitét.

Az én sorsomat itteni családom vette kezébe, minden energiájukat latba vetve, hogy az anyám által elkövetett b?nt én tegyem jóvá. Rokonokat, barátokat, ismer?söket mozgósítva megindult a férj keresés. Bens?mben tiltakozva végtelennek t?n? szombat estéket unatkoztam át úgynevezett partiképes, nálam legalább 10-12 évvel id?sebb fiatalemberek társaságában, akik pazar vacsorákra, elegáns vendégl?kbe vittek vadonatúj évjáratú hatalmas amerikai kocsijukon, és eldicsekedtek magas fizetésükkel, üzleti sikereikkel. Szombat délel?ttjeimet nagynéném és frissen házasodott unkatestvérem társaságában, a ruhaüzletekben töltöttük, ahonnan dobozszámra vittük haza a leértékelt ruhanem?t, hogy ezeken a vacsorákon elég elegáns legyek. Ezt a verset egy ilyen alkalommal firkáltam a szalvétámra.

Amerika = zene, Torontó = ütem,

s a ritmus, mint valami fenyegetés

kirázza bel?lem a sorokat.

Új világ, új emberek

kiket közelr?l megismerni rettegek,

s mint félig felpattant gesztenye

ragaszkodom rnagányom burkához görcsösen.

Milyen jó lenne cinikus érzés nélkül egy jót

kacagni magamon.

vagy elérni, hogy megaláztatásomon

soha senki ne vigyorogjon.

Keser? mosollyal kutatom

lesz-e er?m, hogy kibírjam

nem az embert: a szerelmet kell szeretnem.

Elegáns ruhatáramat megérkezésem után három héttel már saját keresetemb?l fedeztem. Unokatestvérem friss sógorn?je, Mary vett véd?szárnyai alá. F?nöke, Mr. Jack McBride er?sen szimpatizált a magyar politikai menekültekkel. Testvére a bevándorlási hivatalnál dolgozott, mint magas rangú hivatalnok, így látogatóvízumom meghosszabbításán kívül még a munkaengedélyt is sikerült elintéznie. Így kezdtem kanadai karrieremet félállásban negatív sztripperként az Addressograph-Multigraph Offsett nyomdánál, míg a nap másik felét az új bevándorlók számára tartott angol nyelvi órákon töltöttem cl.

Kanadai rokonaim mindenáron férjhez adandó úrilányt akartak faragni bel?lem. Ennek érdekében felügyelték ruhatáramat, viselkedésemet, mozdulataimat, s?t még társalgási témáimat is megszabták. Édesapám börtönbüntetése nem volt ajánlatos téma, éppúgy, ahogy édesanyám akkori egyetlen kereseti lehet?sége, és állatkerti perecárulás sem.

– A te anyád nem lehetett egy kofa. Eszedbe ne jusson ezt megemlíteni a fiúknak!

De a tiltott témák közé tartozott olvasottságom és tanulni vágyásom is.

– Egy n?nek nem kell túl okosnak lennie. Elég, ha csak annyit tud, hogy a szakácskönyvb?l kinézze a receptet.

És kiderült, hogy udvarlóim közül egyik sem volt kíváncsi arra, hogy valójában ki vagyok, és mit szándékozok tenni saját életemmel.

Magammal hozott könyveim elhelyezése komoly gondot okozott a lakásban. Hosszas kutatás után az el?szoba kabáttartó szekrény egyik fels? polcán, két árva könyv mellett találtak számukra helyet.

Szombat délel?ttjeimet ruhavásárlások helyett szívesebben töltöttem a könyvtárban, vagy otthon, élvezve a csöndet és naplóm társaságát. Torontó városának legnagyobb, magyar nyelv? könyvekkel felszerelt könyvtárát megérkezésem után alig pár héttel én fedeztem fel, szeretetre méltó könyvtárosával, Stiaszny Evával együtt. Értelmes baráti szóra ide estem be id?nként, magányomat vele és a könyvekkel osztottam meg. Iszonyú honvágyamat ugyanis környezetemben sértésnek vették, vendégszeretetük semmibe-vételét látták benne, hálátlannak tartottak.

1966. szeptember elejére bizony már kifogytunk az ismer?s partiképes fiatalemberekb?l, ami csupán rokonaimnak okozott különösebb gondot. Így történt, hogy amikor szeptember els? napjaiban unokatestvérem férjének egyik rokona hívott, hogy menjünk el a Torontói Múzeumba, nagynéném a következ? figyelmeztetéssel engedett el:

– Péter aranyos fiú, csak iszonyú n?csábász és azon kívül a család zsenije! Eszedbe ne jusson szerelembe esni vele!

Bár eddig felsorakoztatott udvarlóimról ítélve a zsenialitás mércéje igen kérdéses volt el?ttem, szokásomtól eltér?en mégis izgatottan vártam a n?csábász-zseninek tartott ifjút.

Mint kiderült, Péter nálam alig öt centivel magasabb, világosbarna hajú, hamis mosolyú, velem egykorú szegény egyetemi diák volt. Id?s, beteg szülei városi segélyen éltek, így természetes, hogy nem volt kocsija sem.

– Voltál már a ROM-ban? – kérdezte kíváncsian. – A Royal Ontárió Múzeumban? – kérd? tekintetemet látva gyorsan hozzátette. – Kínán kívül ennek a múzeumnak van a világon a legnagyobb kínai kollekciója. Szomjasan vetettem magam a látnivalókra. Péter magyarázata alapján életre keltek a tárgyak. A harmadik emeleten a Kanadában honos kitömött vadállatokat csodálva felajánlotta: nézzük meg az állatokat él?ben. Legyalogoltunk a Riverdale állatkertbe. A Don folyót átszel? hídon, kézen fogva szaladtunk át. Kés?bb az állatkert melletti régi temet?ben kés? estig böngésztük a sírfeliratokat.

Miután Péter nem tartozott a partiképes fiatalemberek közé, így a társalgási tilalmak sem vonatkoztak rá. Heteken belül úgy t?nt, mintha világéletünkben ismertük volna egymást. Gátlások nélkül beszélgettünk, meneteltünk Péterrel a torontói utcákon, harsányan énekelve a szovjet himnuszt, és Internacionálét, no meg régi munkásmozgalmi indulókat az utca népe megrökönyödésére. Pár héttel ismeretségünk után vacsorára hívott szüleihez, akik egy úgynevezett városi lakótelepen laktak, amit segélyen lév? emberek számára létesítettek. Péter szüleit lenézte emiatt a család, és nevetséges ambíciónak vették Péter iskoláztatását.

– Már régen kenyeret kereshetne – morogták, – nem kéne azon a szörny? telepen lakniuk, mindenféle jöttmentekkel együtt. Szégyen és gyalázat, hogy Péter eltartatja magát szegény, öreg, beteg szüleivel. S?t, még azt is hallottam, hogy trombitálni tanul, meg mindenféle esti kurzusokra jár. Micsoda felesleges id?pocsékolás!

A lakótelepet drótkerítés választotta el az országúttól: nem volt kedvünk kikerülni, vidáman átmásztunk rajta.

Ami azt illeti, nem els? vizithez méltóan, kicsit borzasan, gy?rötten érkeztünk meg a vacsorára. A két hálófülkés lakás egy négyemeletes bérház második emeletén a sarokban volt. Belépésünkkor hófehér gyérszakállas, alacsony, sovány ember tessékelt be a könyvekkel telezsúfolt nappaliba. A konyhából, fürge mozgású, fehérhajú asszony került el?, ragyogó mosollyal, csókkal köszöntve Pétert, öleléssel engem. Olyan érzésem volt, mint aki nagyon hosszú útról végre hazatért. A meleg levessel együtt szürcsöltem magamba a családból áradó szeretetet, tekintetemmel simogattam a számomra oly kedves, ismer?s könyveket.

A lakást kés?bb körbejárva sok mindent megtudtam a falakon lev? fényképeken ábrázolt él? és elhunyt személyekr?l, no meg a Sanyi bácsi édesanyjáról készített mell-szobor történetét. Közös ismer?sünk is akadt. Kellér Dezs? és öccse Andor, anyai ágról Sándor bácsi unokatestvérei és gyermekkori barátai voltak.

– Nevezhetném mecénásaimnak is ?ket – tette hozzá az öregúr finoman – Szobraimat az ? biztatásukra vittem fel Pestre megmutatni Medgyessy professzor úrnak. Haj, de régen volt! – legyintett egyet lemondóan. Kérd?leg néztem rá. A fehér gipszb?l készült fejkend?s öregasszony mellszobrára mutatott keser?en:

– Ez az egyetlenegy maradt épen. Mikor a munkaszolgálatból 1945 nyarán visszatértem Vámospércsre, kiderült, hogy a németek istállónak használták a házunkat. A kamrában voltak sorba rakva a szobrok. Egyetlen darabot sem törtek össze. A németek tisztelik a m?vészetet. A családomból mindenkit, anyámat, testvéreimet, azok családját, feleségemet és két kicsi gyermekemet mind-mind a gázban ölték meg. De a szobrokat nem bántották. Hát érted ezt? – kiáltotta rekedt haraggal. – Aztán amikor 1956. október 23-án, Pesten kitört a forradalom, Vámospércsen a szomszéd paraszt közölte velünk, hogy a zsidó feln?ttek felakasztására már akadt jelentkez?, csak a gyerekek elintézésére nincs még vállalkozó. Magduskám akkor 10 éves kisfiúnkra mutatott, aki öregségünkre valóságos csodának született, és azt mondta: – Pakoljunk, itt én tovább egy percig sem maradok. – Otthagytunk mindent. Egy hátizsákkal jöttünk el – sóhajtotta.

– No meg egy Spinoza kötettel – f?zte hozzá Magda néni nevetve.

1966 ?szén az új bevándorlási törvény szerint minden látogatóvízummal rendelkez? egyén, (no meg a lejárt vízummal rendelkez?k) beadhatta letelepedési kérvényét. A kötelez? orvosi vizsgálat lábon kihordott tüd?gyulladást állapított meg nálam. Pár évvel ezel?tt még idehaza, hogy megaláztatásaim el?l elmeneküljek, egy enyhe lefolyású tüd?bajért fohászkodtam, most meg, amikor letelepedésem függött t?le, jött a baj hívatlanul is. Nem volt mese, ki kellett feküdnöm. Második kanadai karácsonyomat ágyban töltöttem. Péter naponta látogatott, édesanyja süteménnyel, édesapja könyvekkel látott el. Január elején váratlanul kijelentette, nem tudja mással elképzelni az életét, csak velem.

Unokatestvéremmel osztottam meg örömteljes titkomat

– Szentséges egek! – szörnyülködött, – mit fog ehhez szólni a család? Nektek teljesen elment a józan eszetek! Péter egy szegény diák, te meg egy ócska kurva vagy! Nemhiába könyörgött anyád nekünk, hogy hozassunk ki! Nem bírtak már veled, mondták, hogy kaszárnyába jártál!

Egyszer?en lemerevedtem erre a támadásra. Csodálkozásra ugyan nem volt semmi okom, 1965 decemberében, megérkezésemkor sem mutatott ennél nagyobb szimpátiát irántam ez a kedves rokon. Montreálból vonattal érkeztem a Unión pályaudvarra, ahol ekként üdvözölt:

– Gy?löllek! A Te apád él, míg az enyém halott!

Bár rettenetesen sajnáltam édesapja korai halála miatt, teljesen fölöslegesnek t?nt magyarázkodnom, hogy egyikért sem vagyok felel?s.

A váratlan barátsággal együtt érkez? gyengéd szerelmet rokonaim, unokatestvéremmel az élen kaján élvezettel taposták szét.

– Ki fogunk utasíttatni! – fenyegettek. – Egy telefonunkba kerül, hogy megfosszanak a letelepedési engedélyedt?l! Mi álltunk jót érted! Akármikor visszavonhatjuk!

– Jutka, ehhez nincs joguk. Egyszer?en költözz el t?lük. Nem tehetnek semmit ellened! – mondta Péter magánkívül.

Én azonban nem tudtam, hogy kinek higgyek. Lelkileg összetörve szakítottam Péterrel, aki nem értette, miért nem a rokonaimat hagyom ott. Naivnak tartottam, tapasztalatlannak, aki még nem jött rá, hogy vannak körök, amikb?l lehetetlen kilépni. Mert mi lesz velem meg a szüleimmel, ha valóban kiutasítanak? Megint el?jöttek rémálmaim: otthon már a határnál bilincsel várnak… Apámat el?ttem végzik ki. . .megint hangosan zokogva ébredek…

Az öngyilkosságtól Egriék mentettek meg.

Mint minden rendes torontói magyar zsidónak, nagynénémnek is járt a MENORAH cím? magyar nyelv? zsidó hetilap. A lap els? oldalát általában Egri György heti világpolitikai összefoglalója töltötte ki. A lap többi oldalát, mint kés?bb kiderült, Stanci nénik kedvére való kedves kis elbeszélések, no meg torontói magyar zsidó vonatkozású társadalmi események töltötték ki. Eljegyzések, házasságok, halálozások, zsidó érdek? jótékony célokra gy?jt? bálok, rendezvények, no meg a Torontói M?vész Színház hirdetései és az el?adások fergeteges sikereir?l szóló beszámolók. A lapot rokonaim minden héten elejét?l végig, bet?r?l bet?re elolvasták, aztán – Nincsen ebben semmi érdemleges – megjegyzéssel, undorral kidobták. A vezércikkeket, világpolitikai összefoglalókat én is rendszeresen olvastam, egyetlen értelmes magyar nyelv? hírforrásnak tartottam. A lap hangneme szokatlan volt számomra: életemben el?ször volt alkalmam liberális szellemiség? újságot olvasni. 1966 kés? ?szén meglepetéssel olvastam benne megemlékezést 1956 októberér?l és apám szerepér?l pozitív értékelést. Eszembe jutottak a magyarországi újságcikkek: évek óta csak ellenforradalmároknak, fasiszta cs?cseléknek nevezték a felkel?ket, és bitang árulónak az apámat. Nekibátorodva felhívtam a szerkeszt?séget. Lelkes lágy tenorhang fogadta bemutatkozásomat:

– Kopácsi Jutka!? Hol bujkáltál eddig? Péntek este feltétlenül várunk egy kávéra.

– Nem mész sehova – közölte nagynéném szigorúan. – Szélhámos, erkölcstelen népség, tisztességes lány nem teheti be oda a lábát.

Ezek után egy pillanatig sem volt számomra kétség, hogy hova is megyek azon a napon. Péntek este az Almore utcai ház ajtajában egy világosbarna göndör hajú, középtermet?, energikus férfi, a lágy tenor hang tulajdonosa, Egri Gyuri fogadott. Könyökömnél fogva vezetett be az irodának használt ebédl?be, ahol egy nagy íróasztal mögött egy s?r? fekete hajú, középkorú asszony gépelt. Várakozóan emelte fel fejét, és tekintetével követett, amint a falakat körülölel? könyvespolcokhoz közeledtem. Percekig nem tudtam megszólalni, csak megérintettem, simogattam a könyveket. Kés?bb eszméltem rá, hogy még be sem mutatkoztam.

– Foglalj helyet – mutatott az asszony az íróasztal túlsó oldalán elhelyezett karosszékek egyikére.

Ez a n?i hang ismeretlen húrt pendített meg bens?mben. Egy tengerszem nyugodt, sima felületét és varázslatos alkonyatok hangulatát keltette bennem. Nem számított, hogy alakja kicsit kövérkés, arc-párnái puffadtak: mint a csodára vágyó gyerek nyitottam szívemet felé. Félénken ültem le, a szék élére biggyesztettem a fenekemet. A kérdések, mint pingpong labdák röpködtek, a válaszokat id?nként kacagás szakította félbe, és észre sem vettem, mikor vettem otthonosan birtokba a karosszéket. Majd cip?met lerúgva húztam magam alá lábamat, egyik könyökömmel a szék karjára támaszkodva, tenyerembe fektettem államat. Magyarországi börtönélményeket cseréltünk ki, felszabadultan csevegtünk, könnyeink potyogtak a nevetést?l…

Házigazdáim el?tt nem kellett elrejtenem múltamat, ?k sem rég jöttek át a kelet-európai térségb?l: haláltábor vagy börtön nem jelentett tabu témát számukra. Egri Gyuri több mint három évet töltött el Recsken 1949 és 1954 között.

– Velünk volt Faludy Gyuri is. Hallottál már róla?

Szégyenkezve kellett bevallanom, hogy bár kit?n? magyaros voltam, Faludyról jóformán semmit nem tudok.

– Nem csodálkozom – jegyezte meg Egri Gyuri nevetve, – nem tartottam valószín?nek, hogy manapság középiskolai tananyagnak számít. – Bemutatkozásul itt van neked egy 1961-ben kiadott kötete: EMLEKKÃ??NYV A RÃ??T BIZÁNC­RÓL címmel. A börtönversei vannak benne. Tudod, sem az AVO pincéjében, sem a táborban nem volt papírja, ceruzája. Esténként néhányan körülültük, halálfáradtan a napi 12 órás k?törés után, és soronként tanultuk meg a verseit. Ez tartotta bennünk a lelket azokban az id?kben. Volt, aki soknak tartotta az éhezés és az embertelen nehéz fizikai munka után az esténkénti szellemi fecsegést. Azok majd mind meghaltak. Mi, akik estér?l estére körülültük Gyurkát, megmaradtunk.

Felálltam, a könyvespolchoz lépve szemlél?dni, no meg könnyeimet palástolni. A fene megette ezeket a könnyeket. Mindig a legváratlanabb pillanatban jönnek, és nehéz leállítani ?ket

Bár most hallottam el?ször Faludy Gyurkáról: hálás vagyok neki. Tökéletesen tisztában voltam vele, milyen hatással lehetett környezetére a nehéz id?kben. Apám is hasonló kaliber? embereknek köszönheti börtönévei túlélését. Úgy látszik, Magyarországon nem sok változás történt az 1950-es évek eleje és vége között, amikor apám töltötte büntetését a „Munkásosztály nevében”: az intelligenciának mindig fenn volt tartva egy-két cella.

1966 ?szén új szerelmem mellé így találtam magamnak új családot is Egriék személyében. Rövidesen lányukként mutattak be minden vendégüknek. Idehoztam Pétert is magammal, aki éppoly hamar beilleszkedett, mint én. Az ? baráti körük, a nagyvilágba szétszórt liberális magyar intelligencia adott számomra lelkier?t a nehézségek legy?résére. Els? férjem is Egriékt?l kérte meg a kezem.

Esküv?nk után az Ontárió tartomány fest?i kis városába, Stratford felé vettük utunkat. Nászutunkat Shakespeare darabjainak el?adásában gyönyörködve óhajtottuk eltölteni. A városka körülbelül 2 és félórai távolságra fekszik Torontótól. Férjem aggodalmasan lapozgatta újságját, különösen a t?zsderovatot, ami nem t?nt fel különösebben, miután t?zsdei analizátorként kereste kenyerét. Édesanyját esküv?nk után két nappal tettük fel a repül?re: a boldogságtól repesve ment haza. Én még az elmúlt fergeteges hetek hatása alatt voltam, fogalmam sem volt mi vár rám, mint újdonsült asszonyra. Olvasmányaim, s?t eddigi életem sem készített fel erre a szerepre, a mesék ezen a ponton fejez?dtek be: „A lagziból hazamentek, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.”

– Jutka – köszörülte torkát vadonatúj férjem, és én várakozóan, romantikus tekintettel fordultam felé. – Ne haragudj, de én nem szeretlek. Csak azért vettelek el feleségül, mert édesanyám kívánta. És én még életemben nem mondtam nemet anyámnak, – hebegte zavartan.

– Hány éves vagy? – kérdeztem meghökkenve

– Harminckett? – bólintott rá.

Tudtam, hogy 12 évvel Id?sebb nálam, de hirtelen nem jutott eszembe más. Misib?l lassan szakadt fel a vallomás:

– Hosszú évek óta volt egy német származású barátn?m. Anyám harmincoldalas leveleket írt tiltakozásul hetente Hódmez?vásárhelyr?l, ahol a háború óta özvegyen élt. Apám és nálam tíz évvel id?sebb bátyám a munkaszolgálatban pusztult el. Minket az ausztriai mintatáborba vittek, ahol nem voltak gázkamrák. Az éhezést és betegségeket az id?sebbek és csecsem?k kivételével legtöbben túléltük. 1956 nyarán érettségiztem, barátaimmal együtt elkapott a 20. kongresszus utáni új szabad szellem. Újságokat szerkesztettünk, gy?léseztünk. A forradalom leverése után mindannyian felkerekedtünk, az egész baráti társaság. Én Angliában kötöttem ki egy pár évre, a többiek Vancouverben. Aztán Torontóban újból összetalálkoztunk. Egy nagy t?zsdei piackutatónak dolgozom, ott ismerkedtem meg Margarettel. Nem volt szándékomban feleségül venni, de kielégít?, meghitt kapcsolat volt. Anyám nem bírta elviselni, hogy egy szem imádott fia egy német származású n?vel éljen. Mikor azon a nyár elejei kiránduláson veled összefutottunk, anyám úgy döntött, csak te, egy zsidó lány lehetsz a feleségem. Esténként pazar vacsorával várt, s?t borocskával, amihez nem vagyok hozzá-szokva. Lassan rábeszélt, hogy kérjem meg a kezed…, szóval így történt… – fejezte be a szégyent?l vérvörösen.

– Gondolom, az ilyen vallomásokról mondják, hogy úgy jött, mint derült égb?l a lórúgás – jegyeztem meg keser? iróniával. Mi mást mondhattam volna? Napokkal kés?bb egymagamban álltam frissen bérelt, gyéren bútorozott lakásunk fürd?szobájában a tükör el?tt. Eljött a döntés ideje. A rúgást idejében kaptam. Elvégre hagytam életemet mások által diktálni, irányítani, akárcsak Misi. Így aztán megköszöntem neki a felébreszt? tapasztalatot, és baráti kézfogással elváltak útjaink.

1968. február végén kezemben volt a kanadai állampolgársági papírom. Néhány nap múlva Péter egy fogkefével, no meg egy könyvvel a kezében beköltözött az életembe. Két álló éven át, esküv?nk napjáig ármánykodott ellenünk sikertelenül a rokonság, ami csak még inkább er?sítette összetartozásunkat.

Misi 1974 kora tavaszán, 39 évesen, szívtrombózisban halt meg, egy fiatal állapotos feleséget hagyva maga után. A kislány, apja halála után két hónappal született. Meglátogattam ?ket a kórházban. Az asszony pár évvel ezel?tt 8 éves kislányát árván hagyva, rákban halt meg. Péterrel tervbe vettük, ha nem találnak más gyámot a kislánynak, akkor két gyermekünk mellett, sajátunkként felneveljük.

A gyermeket a végén az asszony angliai rokonai vették magukhoz. Misi barátaival azóta is összejárunk.