XIII. rész
A MISSZIÓ
1973 végén missziónkhoz végül is a I CHING, a kínai jövend?mondó könyv adott bátorítást. Igen sok kérdésünk volt az I CHING-hez életünknek ebben az idejében. Péter pár héttel esküv?nk el?tt, 1970 májusában fejezte be a torontói egyetem elektromérnöki szakát. Úgy döntöttünk, hogy folytatni fogja tanulmányait. Számításaink szerint a mesterdiplomáját (a kandidátusit) két éven belül képes lesz megszerezni. Megélhetésünket biztosította az én fizetésem, no meg Péteré – ? a professzor laboratóriumi asszisztense volt akkoriban. Misit?l való válásom után a Bathurst utcai lakásból átköltöztem egy garzonba. Közös életünket Péterrel ebben a lakásban kezdtük. Én ebben az id?ben a Levitt-Safety Companynál dolgoztam, egy Kanadában több fiókcéggel is rendelkez?, biztonsági berendezéseket áruló családi részvénytársaságban: katalógusokat állítottam össze: heti és havi speciális leértékeléseikr?l szóló hirdetéseiket tettem nyomdaképessé.
A garzont hónapokon belül kin?ttük. Péter zeneszó mellett kés? éjszakáig tanult az ágyunk mellett álló ebédl?asztalnál, míg én aludni próbáltam. A város olasz negyedében, közel a St. Clairhez, a Wichwood utcában egy régi kétemeletes bérház második emeletén béreltünk egy pici kétszobás összkomfortos lakást. Barátok segítségével, kölcsönkért teherautóval költözködtünk. Használt bútorüzletekbe jártunk, s?t a lomtalanítási akciókban is körülnéztünk, így szereztük be hiányzó bútordarabjainkat, és saját-kez?leg varrt függönyökkel, családi fotókkal tettük barátságossá otthonunkat. Közösen csináltunk mindent: együtt vásároltunk, f?ztünk, politúroztuk ócska bútorainkat, tanultuk ki új varrógépünk titkait, sztereónkhoz is magunk terveztük és építettük a hangfalakat. Használt Volkswagenünk, (ami legtöbbször a Schnell nev? félszem? és igen lassan dolgozó szerel?nél állt) elvitt minket a tavak környékére sátorozni. Els? gyermekünk is a vadonban nemz?dött, sátorozás alatt. 1971 ?szén felmondtak nekem, amikor kiderült, hogy Laci fiammal terhes vagyok. Munkahelyemen nem volt szakszervezet, aki jogaimban védhetett volna, nem tehettem mást: munkanélküli segélyre mentem. A kett?nk jövedelme azért még ezek után is, sz?kösen bár, de elég volt.
Lakásunk környékét ?sszel édeskés mustszag töltötte meg: olasz szomszédaink préselték garázsaikban az érett sz?l?t. Angol szót ritkán lehetett hallani, néhány magyaron és jamaikain kívül f?leg olasz bevándorlók laktak itt. Az egyetlen igazi kanadai új házmesterünk volt, aki szerencsétlenségünkre pont alattunk lakott. Részeg óbégatással verte fel a környék csendjét, éjjelenként sepr?nyéllel verte a plafont, meggyanúsítva minket, hogy álmatlan éjszakáit nekünk köszönheti: ágyunkat hajnalig csikorgatva tologatjuk a feje felett.
– Piszkos, szemét bevándorló népség – köpködte dülöngélve felénk, ahányszor meglátott minket – az utcára fogom rakni ?ket porontyukkal együtt – fenyeget?dzött. Laci fiúnk születése után két héttel sikerült beköltöznünk egy két-hálófülkés városi lakásba, pár lépésre Péter szüleinek otthonától.
Édesanyám ide érkezett els? unokája látogatására 1972. március 13-án. Egy hirtelen kerekedett hatalmas hóvihar miatt gépe órákig képtelen volt leszállni Torontóban. Környezetemet jómódú és pénzéhes rokonaimmal összehasonlítva bizony kétségbeejt?nek tartotta. Ráadásul Péternek akkoriban egy sportsérülése miatt iszonyúan fájt a háta, így bizony az új lakás elrendezése jórészt rám és anyámra maradt. Péter szülei minden igyekezetük ellenére sem tudtak édesanyámhoz közel kerülni. Próbálkozásaik rendre kudarcot vallottak. Három hónapig tartott gyötr?désünk: csak els? elszakadásunk keser? emléke tartott vissza minket Péterrel attól, hogy elváljunk. Anyám május végén ment haza, addigra tökéletesen meggy?zte magát reménytelen sorsomról; beteg férj mellett, nagy szegénységben fogom fölnevelni fiamat. Pár héten belül Pétert hátgerinc-porcsérvvel sikeresen megoperálták, és az utána következ? négy hónapos lábadozása alatt helyreállítottuk nehezen megszerzett, kiegyensúlyozott boldogságunkat és megfogadtuk: egyikünk sem felel?s szüleinek cselekedetéért.
Bár a hátoperáció egy évvel visszavetette Pétert tanulmányaiban, 1973 nyarán sikerült megszereznie mesterdiplomáját, és szeptemberben már, mint tervez?mérnök dolgozott egy kis magáncégnél.
– Szerva itt, csere ott – mondta Péter ekkor nekem – most rajtad a sor, menj vissza tanulni. – Bár rettenetesen örültem a lehet?ségnek, nem volt könny? a dolog. Éjszakáimat még mindig kitöltötték az érettségi rémálmok: megbuktam, és soha sehol nem mehetek egyetemre. Mennyire megkönnyebbültem, amikor kiderült, 19 éven felül különbözeti vizsgával, középiskolai végzettség nélkül is felvesznek a legtöbb fels?fokú intézménybe. De nem volt semmi baj, magyar érettségimet elfogadták minden probléma nélkül.
Házasságunk kezdeti id?szakában felfedeztem: szeretek szerszámokkal dolgozni, nagy örömet okozott lakásunk berendezése, bútoraink rendbe hozása, átalakítása. 1973 ?szén a George Brown College (f?iskola) kétéves bútortervez? és kivitelez? szakjára iratkoztam be. Bútorok tervezésére, felújítására, a faipari gépek használatára oktattak minket, a tervrajztól a kivitelezés utolsó fázisáig. Stílbútor vagy modern, kárpitozott darabok, ágyterít?k, függönyök elkészítéséig minden belefért. A tanfolyamon 16 ember között nem én voltam az egyetlen n?, és 27 évemmel nem is a legid?sebb. Frissen érettségizett fiataloktól 60 éves korig, a vietnami háború el?l ideszökött amerikai katonákig változatos rend? és rangú társaság gy?lt össze. Laci fiamat a f?iskola épületében lév? bölcs?débe vittem nap, mint nap, ahol az itteni óvón?képz?s növendékek foglalkoztak velük. A f?iskola Torontóban a Kensington piac közepén állt. A környéket az újonnan bevándorlók sorozatos hullámokban töltötték meg. 1973 végén az eddig zsidó piacnak tartott környéket portugálok és lassanként kínaiak népesítették be. A bölcs?de visszatükrözte a lakosságot, alig 20 hónapos Laci fiam egyenrangú családtagként kezelte sárga és fekete szín? társait: pöttöm kínai lány szolgálta fel neki a játék teát; (els? szavai is kínaiak voltak), fekete pajtásával irányított ?rhajót; vezetett sportkocsit.
Révbe érésünket egy karácsony körüli egyhetes bahamai úttal szándékoztuk megünnepelni. Egy héttel indulásunk el?tt Péter befejezte munkáját, amit felmondással jutalmaztak. A cégnek nem volt ideiglenesen több megrendelése. Péter a jöv? miatt aggódva le akarta mondani immár el?re kifizetett bahamai utunkat.
– Szó sem lehet róla – tiltakoztam. – Ha most nem megyünk el, akkor, míg élsz, a sikertelenségre fogsz emlékezni. Viszont ha elmegyünk, kellemes emléked lesz, mert biztosra veszem, hogy mire hazajövünk, már több ajánlat is vár majd rád.
Péter aznap egy kínai jóskönyvvel, az I CHING-gel állított haza. A könyv el?írása szerint három egyforma pénzdarabot hatszor egymás után meg kell rázni és feldobni. A pénzdarabok fej vagy írás kombinációi adnak választ a kérdésekre. El?ször Péter állásáról kérdez?sködtünk, másodjára, pedig szüleim áttelepülésével kapcsolatban. Mindkét ügyben osztatlan sikert jósolt, amennyiben alapos megfontolás után eltökéltségünk ?szinte és megingathatatlan. Hatszor egymás után mind a három pénzdarab fejet mutatott. Alig egy héttel hazajövetelünk után, Péter két állás között is válogathatott; ezt követ?en Szolzsenyicinnek kitették a sz?rét a Szovjetunióból a nemzetközi sajtóban megjelent nyilatkozatai miatt. Pár héten belül, pedig az is kiderült, hogy második gyermekünket szeptember elejére várhatjuk. Vajon lesz-e szerencséje gyermekeimnek nagyszüleik között feln?niük? – tépel?dtem.
Nagy lépésre szántam el magam, amikor megírtam a következ? levelet:
„Kedves szüleim! Szeptember elején kétgyermekes családanya leszek. Etetem eddigi 28 évéb?l csak tizenhármat sikerült apámmal (önhibáján kívül) együtt töltenem. Én szentül hiszem és remélem, ti is úgy gondoljátok, én, mint egyetlen gyermeketek megérdemlem, s?t azt hiszem belátjátok, hogy jogom van követelni, minden létez? követ mozgassatok meg annak érdekében, hogy id?tök hátralev? részét családotokkal együtt, nyugodt, biztonságos körülmények között, a közelemben töltsétek el. Szeretném már energiámat a jöv? generáció nyugodt nevelésére fordítani, ahelyett hogy a ti sorsotok miatt kelljen örökké aggódnom… Mihamarabbi válaszotokat várva szeretettel öleltek Benneteket Jutka.”
Remeg? kezekkel adtam fel a levelet. Szívszorongva vártam a választ, ami közel egy hónapig nem érkezett meg. Ilyen lassan még sose jött levél, nem is volt türelmem kivárni, március végén rosszat sejtve telefonáltam:
– Megkaptátok a levelemet?
– Igen, megkaptuk – jött az óvatos válasz.
– És hogy döntöttetek? – kérdeztem szorongva.
A vonal végén mély sóhajtás után, határozott válasz érkezett:
– Indítsd el a bevándorlási kérelmet.
A bevándorlási hivatalnál felvilágosítottak, hogy családi egyesítés esetében a bevándorlási vízum körülbelül hat hetet vesz igénybe. De miután szüleim aránylag még fiatalok, munkaképesek, s?t apámat fémipari technikumi végzettsége szerszámkészítésre is képesítette, a bevándorlási el?írásoknak az akkori pontszámok szerint magasan megfelelt. Politikai múltját nem részleteztük, szerettük volna mindnyájan elfelejteni és Kanadát új élete kezdetének tekinteni. A hivatalnok családunk egyesítéséhez sok sikert kívánva intett búcsút nekünk az irodában.
Számításaink szerint 1974. július elején kellett, hogy szüleimet a kanadai követségre, rutinbeszélgetésre behívják, ahonnan minden valószín?ség szerint orvosi vizsgálatra küldik ?ket. Tehát, ha minden megy a maga útján, legkés?bb szeptemberben, gyermekem születése idején már együtt is lehetünk.
A kanadai követségen történ? beszélgetésr?l anyám levélben számolt be részletesen:
„Budapest, 1974. június 15.
Nagy izgalommal vártuk a tegnapi kihallgatást Egy kicsit furcsa volt, ki is merített. Furcsának találom, hogy a kérdések többsége a politikai múltunk iránti érdekl?dés volt. Apu külön egy 3/4 órát volt bent. Megmondta, hogy mi 18 év óta teljesen politikamentes életet élünk. Nekünk egyetlen célunk hogy a családunk ismét együtt lehessen és ez a legtermészetesebb emberi jog. Ez az ENSZ alapokmányában le is van fektetve. Firtatták, hogy miért csak most határoztunk a kivándorlás mellett. Apu megmondta, hogy hosszú vívódás el?zte meg a döntését, mert úgy gondolta, hogy a 10 év politikai jogvesztés leteltével törlik a meglév? hátrányokat és egyenl? eséllyel, illetve teljes jogú állampolgárként dönt a további jöv?nkr?l, és a Te leveled adta meg a döntéshez az utolsó lökést, amiben teljes joggal teszel szemrehányást, hogy a mi világmegváltó tevékenységünk Téged és gyermekeidet is sújt. Apu megmondta, hogy köztünk nem egy szokványos szül? és gyermeki kapcso1at van, hanem egy mély baráti, emberi kapcsolat is. Arra a kérdésre, hogy tudna-e Apu új életet kezdeni, bátran kijelentette, hogy biztonsággal, mert a pionír élet, a szeret? család együttléte csak megfiatalítja az embert. Nem fél a fizikai munkától sem, hisz 20 év után is, normát teljesítve, precíz szerszámokat tudott készíteni….
Jutkám! Megmondom ?szintén, hogy olyan érzésem van: Gyurica (Egri Gyuri) és Zoli (Dr. Zágon Zoltán rabbi) nélkül el fogják húzni az id?t. Azt tudom, hogy nem lehet egyetlen jogállamban sem megakadályozni a család egyesítését, de a magunk esetében lehet, hogy kicsit sötéten látok….
Az emberi t?r?képesség is véges. Nemsokára ismét szülni fogsz, és mi itt rettegünk érted és a gyerekekért. Nászomék id?s, beteg emberek, minden szeretetük és jóakaratuk mellett sem tudnak nektek fizikailag segíteni. Szinte rágondolni is szörny?, hogy egy pici és egy kicsi gyerekkel szinte egyedül leszel, amikor mi még repülnénk is, csak a bürokrácia, meg az el?ítéletek engedjenek. Nem kell mit?lünk félnie senkinek. Mi soha senkivel szemben nem voltunk aljasok. Becsületesen akarunk a családunkkal élni. Nem akarunk mi semmib?l sem t?két kovácsolni. Mi mindig meg tudtunk élni a kezünk, a fejünk munkája után a magunk emberségéb?l.
Apu nagyon ki van idegileg. Mama is nagyon megijedt és már ?is mondja – csak már mennétek, mert féltelek fiam, hogy úgy jársz, mint Apus.”
Anyám pesszimizmusának komoly okai voltak. A kanadai követségen tett látogatás után egy nappal apám elvesztette állását. Az üzem f?mérnökének kellett aláírnia a nyilatkozatot, amely szerint apám megszegte a Munka Törvénykönyvének el?írásait, és ezért azonnali hatállyal elbocsátották. Egyúttal a titkosrend?rség kiürítette a velük szemközti ház egyik emeleti lakását, és behúzott függönyök mögött figyelték minden lépésüket. Esti sétáikra is elkísérték ?ket, két alkalommal, pedig egy teherautó a járda szélére kifeszített láncot áttörve apámat majdnem elgázolta. Anyám abban a pillanatban hátrarántotta, az ? gyors reflexe nélkül bizony otthagyta volna a fogát. Miután nem lehetett tudni, hogy a két egymás utáni incidens csak a véletlen játéka volt-e, vagy gyilkossági kísérlet, szüleim úgy határoztak, hogy apám csak akkor teszi ki a lábát a lakásból, ha okvetlenül szükséges.
A vízumkérelem beadása után két hónappal már kezdtünk türelmetlenek lenni. Sorozatos telefonérdekl?désünkre egyik alkalommal azt válaszolták, hogy vízumkérelmünket nem találják. Minden nyom nélkül elt?nt.
– Ottawában esetleg többet tudnak – javasolta egy hivatalnok jóindulatúan. Lányom születése után alig három héttel Zágon Zoli bácsival elindultunk kocsival Ottawába, ami Torontótól egy b? ötórás autóút távolságra van. 1965 telén az ? közbenjárására adták meg az én vízumomat is, és feltételeztük, hogy mint rabbinak most is er?s befolyása lesz ügyünkre. A bevándorlási minisztériumban egy fiatal ügyviv? fogadott. Sajnálkozását fejezte ki a késedelem miatt, de miután kérelmünkben elhallgattuk apám politikai múltját, így a kanadai bevándorlási hivatal úgy döntött, nem foglalkozik az üggyel. Szörnyülködve csaptuk össze a kezünket:
– Uram! Az Isten szerelméért, könyörgöm, gondoljon rám, és gyermekeimre! Mint kanadai állampolgárnak jogunk van követelni a család egyesítését. Gyerekeimnek joguk van nagyszüleiket megismerni! Legyen emberséges! – könyörögtem.
Zágon Zoli bácsi részletesen ecsetelte szüleim pillanatnyi helyzetét, amíg én könnyeimet próbáltam leállítani.
– Nem tudom, mit tehetek a maguk érdekében, azon kívül, hogy részletesen beszámolok a miniszter úrnak beszélgetésünkr?l és a helyzet komolyságáról. A döntés természetesen az ? kezében van. Hívjanak pár héten belül – terelt ki ezzel minket az irodából.
Telefonok és levelek követték egymást hazulról. Anyám a sorozatos inzultusok hatására egy (szerencsére enyhe lefolyású) agytrombózist kapott: teljes pihenést, kikapcsolódást javasolt neki az orvos. Táppénze még a lakbérre is alig volt elég. Én, pedig hetente többször telefonáltam, ellen?rizve, hogy még szabadlábon vannak és élnek. Telefonszámláink havonta csillagászati összegekre rúgtak, amellett természetesen mi küldtünk pénzt megélhetésükre is. Ottawában, a bevándorlási miniszter helyettese, Button úr pedig átkozhatta sorsát, amiért velem verte meg az Isten: naponta hívtam, hiába.
– Azonnal hívjuk, amint megszületik a döntés – ígérte ki tudja hányadszor -, könyörgöm, ne zaklasson naponta!
November elején már végleg elvesztettem a türelmemet. Ha nem megy szépszerével, majd megy a sajtó segítségével – döntöttük el. El?ször a kanadai rádió AS IT HAPPENS (Amikor történik) cím? napi politikai m?sor vezet?jét, Barbara Frummot hívtuk fel. Alig egy éve, Szolzsenyicint naponta hívták moszkvai lakásában – nem tör?dtek azzal, hogy a titkosrend?rség minduntalan megszakította a beszélgetést – így biztosították a nyugati világ szimpátiájáról. Most nekünk is erre lett volna szükségünk. A helyzet komolyságát elismerve ugyan, de sajnálattal közölték velünk, történetünk nem fér programjuk kereteibe.
Pár nap múlva a kanadai kormány a bevándorlási törvények módosítását javasolta, az úgynevezett Fehér Aktákat, és a Kanadai Televíziós Társaság (CBC) az este hat-órai m?sorában indított egy interjúsorozatot olyan egyénekkel, akiknek sorsát az új törvény érintette. A rendelet különös gondot fordított a családegyesítésekre.
– Ez a mi programunk – döntötte el Péter, és máris tárcsázni kezdett. A programot levezet? riportert, Jeff Husseyt érdekelte a történetünk. Másnap kora reggel felvonult a stáb, alig kétéves Laci fiamtól és pár hónapos Éva lányomtól megérdekl?dték, hogy milyen fontos lenne számukra nagyszüleik jelenléte. A felvétel el?tt egy váratlan ötlett?l vezetve, Jeff Hussey felhívta telefonon Ottawában Button urat. Közölte vele, hogy lakásunkon éppen velünk készítenek egy riportot és megegyeztek abban, hogy nagyon nehéz lehet egy családnak ilyen sokáig ekkora feszültségben, bizonytalanságban élni. Button úr egyúttal ígéretet tett, hogy amint többet tud a Kopácsi család bevándorló vízumáról, feltétlenül értesíteni fog mindannyiunkat. Ezek után a stáb összepakolt, és eltávozott.
Délután két óra lehetett, amikor Jeff Hussey telefonált. Izgatott hangon érdekl?dött, hallottunk-e valamit Ottawából?
– Nem, még semmit – válaszoltuk enyhén csodálkozva.
– Majd fognak, hamarosan – válaszolta titokzatosan.
Perceken belül valóban megszólalt a telefon: Button úr közölte velünk lelkesen, hogy örömhíre van, Kopácsiék bevándorló vízuma távirati úton megy Budapest felé.
– Ilyesmi id?t vesz igénybe, kérem, de Istennek hála, minden jó, ha a vége jó – szabadkozott, aztán nagy komolyan hozzátette: – Szeretném azonban, ha tudomásul vennék, a döntés id?zítéséhez a sajtónak nincsen semmi köze. Minket a sajtó nem befolyásol semmiben, minket kérem nyilvánossággal, nem lehet zsarolni.
Mi természetesen elhittük Button úrnak minden szavát. Jeff Hussey stábja ezen a napon már másodjára koptatta küszöbünket. A sikert?l felbuzdulva együtt úsztunk az örömben. Az este hat órai televíziós hírekben szerte Kanadában lehetett látni 1973 tavaszán az apámról és fiamról készült közös fényképet, ahol a nagyapa csukott szemmel, ájtatos képpel, szájával veszi ki unokája szájából a cumit, UJRA EGYUTT AZ UNOKÁVAL, címmel.
A hadjárat sikerrel végz?dött, de a háborúnak még korántsem volt vége. A kanadai vízum nélkül ugyanis nem lehetett beadni a kivándorló-útlevélkérelmet. A vízumot az orvosi vizsgálatok után kapták szüleim kézhez, és ezek az igazolások 6 hónapig voltak érvényesek. A magyar törvények értelmében a beadott útlevélkérelemre hat héten belül választ kellett kapniuk. Anyám azt írta 1974. november 28-án:
Drágáim!
Már kedden 26.-án feladtunk Nektek egy levelet, amiben beszámoltunk, hogy mi három nap alatt minden orvosi papírt produkáltunk és beadtunk. Beszámoltunk arról is, hogy milyen kedvesen fogadtak a kanadai követségen. Tizennyolc év után az els? nagyon meleg hang hivatalos helyen. Az unokákról is nagy érdekl?dés volt. Úgy ígérték, hogy az orvosi papírokat már a futár viszi Londonba. Ahogy visszajön az orvosi bizottság engedélye Londonból, akkor azonnal küldik az els? vízumot. Én az útlevélkér? lapokat kitöltöttem és azonnal visszük az útlevélosztályra. Gondolom úgy a Karácsony el?tti napokra várható. Utána, ahogy a magyar hatóságok megadják az útlevelet, mi az els? géppel megyünk. Már nagyon vágyunk utánatok Drágáim! Nagyon vigyázzatok magatokra és a gyerekekre! Mi hetenként két levelet írunk, és bármi sürg?s van, úgy telefonálunk. Ugye Jukencám, ha mi összefogunk, akkor nem állhat senki a boldogságunk útjába, mert ha kell, a világot is megmozgatjuk!”
Szüleim helyett december végén csupán egy izgatott telefonhívás érkezett. Kivándorlási kérelmüket a Belügyminisztériumban elutasították, de ugyanakkor elismerték, hogy megsértették apám jogait, és felajánlották: végzettségének megfelel? állást kaphat.
Nem tudhattam, a beszélgetést nemcsak a magyar titkosrend?rök vették magnóra, szüleimnél is állandóan kéznél volt a felvev?. Elcsukló hangon üvöltöttem a kagylóba:
– És mi lesz velem? Hát ti hisztek ezeknek a gazembereknek? Milyen állás kárpótolhatja a családot, az unokákat?
A vonal itt megszakadt, és én pánikszer?en tárcsáztam újra és újra, mintha az életem függött volna t?le.
– Én még nem fejeztem be a mondanivalómat. És vegyétek tudomásul, hogyha hússzor félbeszakítanak, akkor hússzor hívlak vissza! Engem nem érdekel a magyar népi demokrácia érdeke!
Itt a vonal megint megszakadt. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy apám elfogadja az ajánlatot, és én megszállottan tárcsáztam tovább.
– Büdös fasiszta dögök! – rikácsoltam a lehallgatók felé – jobb, ha tudomásul veszik; ha kell, a tíz körmömmel kaparlak ki onnan benneteket.
Apám megkönnyebbülten sóhajtott fel:
– Hallom minden szavadat! Szabad kezet kapsz!
Mindannyian hosszú ostromra készültünk fel. Péter és én voltunk a hadvezérek, Egri Gyuri és Faludy Gyurka a f?tanácsadók.
Rokonaim közül nem számíthattam senki segítségére. A vízumot kiharcoló televízió interjú után nagybátyám keresett fel, és dühösen közölte velem, saját hírnevem kedvéért saját apámat is képes lennék eladni. Hiába magyaráztam, hogy szüleim élete semmit sem ér otthon, és velem együtt felkészültek a végs?kig mindenre.
– És ha már menni kell, inkább harc közben essünk el – tettem hozzá meggy?z?déssel.
Méregt?l kivörösödve üvöltötte felém:
– A kibicnek semmi sem drága, nem a Te életed forog kockán! Te apa és anyagyilkos! – és választ sem várva kiviharzott az ajtón. Remegve meredtem utána. Péter karjaiban tértem magamhoz, aki mint sérült beteget ringatott, simogatott. Neki nem kellett magyarázkodnom. Pontosan tudta, egyúttal a saját életemért is küzdök, az a tízéves koromban tett ígéret még nincs feloldva: ha apám ebben a harcban elesik, anyám mellett én leszek a másik áldozat. De Isten kegyéhez számtalan út vezet. Szentélet? vallási képvisel?ket kerestem fel, (többek között a dalai lámát is, aki éppen akkor a torontói York egyetemen tartott el?adást), és kértem, szóljanak nevemben az Úrhoz, imádkozzanak szüleim sikeres kihozataláért. Az el?adás végén a dalai láma türelmesen végighallgatott, két kezét összerakva ígérte közbenjárását ügyemben…
Természetesen többre volt szükségünk imádkozásnál ügyünk el?re viteléhez.
1975. január 15. Torontó.
Mélyen tisztelt F?titkár Úr!
Nagy kéréssel fordulok Önhöz, kérem, ha egy mód van, segítsen rajtunk. Kopácsi Sándor lánya vagyok, és gondolom nem ismeretlen számára, hogy évek óta konzuli útlevéllel Kanadában élek férjemmel, Gelberger Péterrel. Két kisgyermekem van, akik nem ismerik a nagyszüleiket.
Uram, 1965. decemberi eljövetelem óta két ízben voltam otthon, és minden alkalommal, nagy szívfájdalommal jöttem el. Szüleim és én is nagyon kínlódunk a különélés, kettészakítottságunk miatt. 29 éves vagyok és ebb?l csak nagyon kevés id?t volt alkalmunk együtt tölteni.
Ön jól tudja, hogy Édesapám börtönbüntetését tisztességesen letöltötte, a felfüggesztett 10 évben szintén tisztességesen dolgozott és élt, semmi más vágya nincs ebben az életben, mint hogy családjával együtt legyen, élvezze az unokái mosolyát, örüljön a csöndes családi életnek 1974. elején elhatározták, hogy kivándorolnak. Kanadai vízumukat már megszereztük, az útlevelük hiányzik csupán, hogy megölelhessük egymást.
Édesapám hónapok óta állás nélkül van, munkahelye fegyelmi eljárást indított ellene, mikor tudomást szereztek kivándorlási szándékáról. Az igazságtalan hajsza következtében Édesapám nagyon rossz egészségi állapotba került. Azóta sem tudott állást kapni. Édesanyám egészen mostanáig dolgozott, de az ?egészsége sem a legjobb, operálhatatlan bels? strúmája van, amit gyógyszerrel sem lehet kezelni. Az egyetlen gyógyszer az lenne mindkett?jük számára, ha eljöhetnének békével, és hátralev? éveiket velünk tölthetnék el.
Uram, segítsen nekünk! Nagyon aggódóm szüleimért, és én is már er?m végén tartok az izgalmaktól, pedig két pici gyermekem van, akiket szeretnék örömmel felnevelni.
Gondolom emlékszik rá, hogy nagyapám, Kopácsi József (akit én nagyon szerettem és becsültem) édesapám szabadulása el?tt egy nappal meghalt (az 5. szívtrombózis vitte el szegényt). Édesapám temetni jött ki hét év után a börtönb?l.
Uram, 18 éve nincs életünk, kettészakadva élünk. Édesanyám nagyon rossz egészségi állapotban van, a mindennapi várakozás éveket vesz el t?le.
Szent meggy?z?désem, hogy ön, F?titkár úr, aki közel 20 év alatt rengeteg példáját adta a megbékélés és mérséklet hasznosságának, közbe fog lépni az id?t húzó bürokrata szerveknél és lehet?vé teszi azt a családi egyesítés, amit az Egyesült Nemzetek alapokmánya alapvet? emberi jogként jelöl meg.
Köszönettel egy nagyon aggódó gyermek:
Gelberger Péterné, született Kopácsi Judit.
Hetek múlva az ottawai magyar nagykövet hívott személyesen telefonon. Hideg hivatalossággal közölte velem;
– Asszonyom, sajnálattal kell tolmácsolnom önnek, a F?titkár úrnak nem áll módjában szüleivel kapcsolatos kérését teljesítenie. Ez ugyanis sértené a Magyar Népköztársaság érdekeit. Remélem méltó belátással lesz, és ügyét nem fogja továbbra is feleslegesen forszírozni… Remélem megértjük egymást – tette hozzá fenyeget?en.
Nem értettem meg.
Péter ekkor a parlamenti képvisel?nkkel vette fel a kapcsolatot, aki megígérte, nyomást fog gyakorolni ügyünkben.
Szüleim egészségi állapota egyre romlott. Fél? volt, hogy a hosszú tortúra valóban az életükbe kerül, pánikomban megint a Nemzetközi Vöröskereszt kanadai fiókjához fordultam.
Egri és Faludy Gyuri már fejfájásról panaszkodtak rendszeres zaklatásaim miatt. De fáradhatatlanul írták a leveleket, és telefonok mentek naponta Washingtonba, Párizsba, Londonba, Rómába, Münchenbe: A Szabad Európát, Amerika Hangját, a nyugati világ kommunista és szociáldemokrata pártjait értesítve a Kopácsi család sorsáról.
Id?zítésünk szerencsés volt. Amint 1975 tavaszán, Budapesten az akácfák virágba borultak, a nyugati világban divatba jött emberi jogokról beszélni. Az európai nemzetek keleten és nyugaton lázas izgalommal készültek a Helsinkiben megtartandó Emberi Jogokat tárgyalandó konferenciára. Ezen a konferencián lett volna aláírandó az egyének és gondolatok nemzetközi határok nélküli szabad áradása…
1975. június els? hetében a Szabad Európa Rádió Reflektor cím? m?sorában Gallicus (Mikes Imre) foglalkozott a Kopácsi üggyel: Igen rossz el?jel a helsinki konferenciához.
Szüleimet 1975. június 20-án este 6-kor öleltem magamhoz a torontói repül?téren. A repül?tér bevándorlási irodájában Egri Gyuri tolmácsolta apámnak a hivatalnok kérdését:
– Volt büntetve?
Apámat a verejték öntötte el. Egri észrevette rémületét, és rövid párbeszéd után a tisztvisel? helyesbített:
– A kérdés arra vonatkozik, hogy volt-e büntetve olyan cselekményért, amely Kanadában is b?ncselekménynek számít.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Adminguru
