XIV. rész
HA ÉN ZÁSZLÓ VOLNÉK…
(nem lennék játéka mindenféle szélnek)
Szinte hihetetlennek t?nik, több mint 25 év telt el azóta, hogy Montreál esti, markazitokkal kirakott, pazar estélyi ruhára emlékeztet? fényeit a repül? ablakából el?ször megpillantottam.
Emlékszem, Sárosi Erzsi várt rám a repül?téren és megkönnyebbülten konstatálta:
– Hála Istennek rendesen nézel ki! Attól tartottam, hogy farmerben ás hosszú, szemedbe lógó hajjal érkezel majd!
Akkor csöndes hálaimát rebegtem mindent tudó anyám felé.
Sárosiék elegáns otthonában csupán két napig volt számomra hely. Ez alatt elvittek a Torontói Magyar M?vész Színház el?adására: kis Latabár vendégszereplésével a Csárdáskirályn?t adták el?. A magyar vendégl?, ahol Sárosiék rendszeresen étkeztek, közel volt a St. Catherine utcában lév? cip?boltjukhoz, no meg a lakásukhoz is. Színház el?tti vacsoránkat itt fogyasztottuk el a színészekkel együtt. Sárosiék soha nem felejtették el els? vacsorarendelésemet. Életem els? rántott borjúszeletét itt fogyasztottam el.
A színészek, különösen Kovács Aladár, a konferanszié sem feledte el azt az estét. Vacsoránk alkalmával elmondott friss pesti politikai viccemmel fergeteges sikert aratott:
– Mi újság otthon? Hallom, er?s léptekkel halad a konszolidáció. A legtöbb politikai elítélt már szabadlábon van, és sorozatban nyílnak privát üzletek, a belváros tele van maszekokkal Nem beszélve a bátor politikai viccekr?l… Amib?l, íme egy kóstoló:
Az oroszlán, mint az erd? királya gy?lésre hívja össze híveit. Büszkén kihirdeti, hogy a mai naptól komoly változásokra lehet számítani. Többek között a mai naptól kezdve KÉTSZER KETT?ÖT lesz. Óriási tapsvihar fogadja az örömteljes hírt, boldogan rázzák az állatok egymás kezét, a szamár azonban csak a fejét csóválja. Nagy csöndben, várakozva tekint rá mindenki, amikor feláll, megköszörüli a torkát, és azt mondja:
– Fenséges Oroszlán, tisztelt gyülekezet! Sajnálattal kell közölnöm veletek, hogy örömre semmi okotok. Ugyanis KÉTSZER KETTÖ AZ IDÃ??K KEZDETE ÓTA MINDIG NÉGY VOLT ÉS AZ IS MARAD.
Az oroszlán kett?t tapsol, amire két markos farkas el?lép, a szamarai megragadják és kivezetik a teremb?l. Bevezetik egy barátságosan berendezett irodába, ahol leültetik egy kényelmes karosszékbe. Kávéval és külföldi cigarettával kínálják, miközben próbálják meggy?zni, hogy lássa be: KÉTSZER KETT?AZ ÖT.
A szamár tovább makacskodik, mire az egyikfarkas türelmét veszítve feláll, kezét ütésre emelve fenyeget?en mondja:
– Te egy nagyon makacs szamár vagy. De azt hiszem jobb, ha tudomásul veszed: KETSZER KETT?AZ ÖTTEL EGYENLÃ??. VAGY AZT AKAROD, HOGY MEGINT HAT LEGYEN?
És nem felejtem el soha aznap éjjeli álmomat sem: visszatértem Magyarországra, ahol a határon Öcsi várt ávós egyenruhában, és rögtön letartóztatott. Szemem láttára végezték ki apámat hazaárulásért, és engem a váci börtön legsötétebb zárkájába dugtak, hogy ott raboskodjak életem végéig.
Akkor még nem tudtam, hogy a politikai emigránsokat általában hasonló rémálmok kísérik évéken át.
Szüleim kihozatala után a rémálmok fokozatosan megsz?ntek. Energiámat most már valóban kis családomra fordíthattam. Ismer?seink szerint túlzottan engedékenyek voltunk a gyerekekkel. Nemet valóban ritkán mondtunk, akkor is alaposan megindokoltuk. Gyermekeink emiatt ma is, nagykorukban is, bizalommal fordulnak hozzánk minden kérdésükkel. Esténként a mesébe tudományos magyarázatot is csempésztünk. Szinte természetesnek vettük, hogy alig nyolcéves Laci fiúnk hatéves húga türelmetlen kérdésére, hogy miért nem hajlandó ?t feleségül venni, megmagyarázta:
– Tudod, miután közös szüleink vannak, azonos géneket örököltünk. Ha mi összeházasodnánk, akkor az esetleges hibás gének megduplázódása miatt gyermekeink egészségét veszélyeztetnénk.
Gyermekeink ma már hosszú hajú, farmernadrágos fiatalok, akik estélyi ruhában is fesztelenül tudnak viselkedni. Rugalmasak, öntudatosak, önállóak, magabiztosak. Nem volt probléma ?ket elengedni kettesben 1990 nyarán egy, négyhetes európai túrára. Mindketten kiskoruk óta apjuk felügyelete alatt gyakorolják az I KIDO japán önvédelmi sportot. Laci huszadik évét tapossa, és a torontói egyetem elektromérnöki szakának els?éves ösztöndíjas hallgatója; Éva a középiskola 4. évét végzi jó eredménnyel. Még nem döntötte el, hogy építészmérnök vagy üzemi pszichológus akar majd lenni.
Brampton házunk földszintjén, az egyik szobában, az ajtóval szemben egy hatalmas fekete keretben ott a szöveg: II. Erzsébet angol királyn? uralkodásának 37. évében, azaz 1988 szeptemberében Ã??felsége kanadai megbízottja Gelberger Kopácsi Judith, bramptoni lakost az újonnan alakított Kanadai Menekültügyi Bizottság tagjának nevezi ki, jó munka esetén kétévi mandátumra.
Kinevezésemet a Brampton városában letelepül? több-nemzetiség? lakosok között végzett 13 évi társadalmi munkámnak köszönhettem. Péterrel együtt fáradhatlanul dolgoztunk egy olyan közfelfogás kialakításában, ahol senkit, tehát gyermekeinket sem érhet sérelem: származásuk, politikai hovatartozásuk, vallásuk, színük, fajuk, nemük, vagy szexuális partnerválasztásuk miatt. Élveztük, hogy itt lehet?ségünk van erre a munkára.
Boldogan és büszkén fogadtam el a magas fizetéssel és presztízzsel járó kinevezést 1988. szeptember elején.
Munkám a Kanada területén menedékjogot kér? egyének kihallgatása volt, akikr?l történetük alapján döntöttük el, hogy megfelelnek-e az ENSZ 1951-ben lefektetett nemzetközi protokolljának, amit 1989-ben Kanada is törvénybe iktatott. Ennek értelmében menedékjog jár minden olyan egyénnek, aki hazáját elhagyva fél oda visszatérni, mert faji hovatartozása; vallása; nemzetisége, egy bizonyos társadalmi csoporthoz való tartozása vagy politikai véleménye miatt üldöztetésben lenne része.
Barátaim zömében nagy örömmel, de néhányan mégis kételkedve fogadták kinevezésemet:
– Hihetetlen! Ritkán neveznek itt ilyen helyre valóban rátermett embert. Gyanús ez az ügy. Én a helyedben nyitva tartanám a szemem.
– Micsoda közép-európai cinizmus ez? – legyintettem der?sen.
1988-89. nemcsak az én életemben volt sorsforduló. Gorbacsov, talán akarata ellenére, de reformpolitikájával gyökereiben rengette meg a Vörös Bizáncot, és harminc év után megtörtént a nagy csoda: szüleim részt vehettek Nagy Imre és társai dísz-temetésén Budapesten.
Megrögzött félelmeken nehezen teszi túl magát az átlagember, én is könnyes haraggal szemléltem eleinte az eseményeket. Nem gondoltam volna, hogy alig egy éven belül, 1990 nyarán gyermekeimmel együtt állunk az ?rségváltást nézni a H?sök terén; és saját kezünkkel fogjuk meg a jugoszláv követség kapujának kilincsét. Nem gondoltam volna, hogy szüleim lakótelepi lakásában fogunk lakni, és hogy apámat, az Ontariói Áramfejleszt? Vállalat nyugdíjas takarítóját, mint a magyar rend?rség nyugalmazott tábornokát tisztelhetem. De új szekrényükben beakasztva ott szerénykedett az egyenruha, és nekem nem lehetett kétségem a változások fel?l.
Tizenhét rémálmokkal telített év után bizonytalanul botladoztam régi hazámban. Tájak, emberek, épületek bukkantak fel emlékezetemben, próbáltam összeilleszteni ?ket a valósággal. Tapogatózva kerestem régi barátaimat, volt köztük olyan is, akit ellenségnek véltem; gyermekeim er?ltették, legtöbbjükkel lépjek kapcsolatba. Itt az ideje kitörölni a lidérceket; megtudni: múltamból szerzett keserves tapasztalataim befolyásolják-e munkámhoz oly fontos józan ítél?képességemet…
1990. augusztus elején, pár héttel visszatérésünk után a torontói repül?tér közelében fekv? bevándorlási iroda egyik tárgyalótermében, jelenlétemben folyik a kihallgatás. Már kés? délutánra jár az id?. Az ügyfél egy Dél-Amerikából származó s?r? fekete hajú fiatalember, aki az argentínai határszélen bányászként dolgozott. Vallomása szerint testvérbátyja hivatásos katona volt, aki felfedezte, felettes tisztjei fegyver és narkotikum csempészésével egészítik ki fizetésüket. Utolsó határszéli kiküldetéséb?l zárt koporsóban érkezik a testvér haza; szigorúan figyelmeztetik a családot: ha túlságosan érdekl?dnek a részletek iránt, maguk is a testvér sorsára juthatnak.
– Makacsok a bányászok – állapítom meg magamban, amikor a vallomás során gördül a történet tovább: a testvér kíváncsiskodott bátyja halálának körülményeir?l. Válaszként éjszakai látogatókat kapott, akik m?szakváltáskor teherautóra dobják, egy földalatti katonai bunkerben félig agyonverik, és napokkal kés?bb kirakják otthonához közel, figyelmeztetve, családja életével játszik, ha elmeri mondani, mi történt vele.
– Ennek majdnem két éve – meséli a fiú – és én azóta nem kapok állást. Akárhova megyek, pár héten belül jön valaki a rend?rségr?l, letartóztat, egy pár napig bent tartanak, aztán kiengednek. De az állásomból mindig elbocsátanak, azt mondják, bajkever? vagyok.
A bevándorlási minisztériumot képvisel? tisztvisel?nek itt az a munkája, hogy hitetlenkedjen. Szerinte gazdasági és nem politikai okok vezérelték ide a fiút. Ezt felderítend? cselkérdések tömegeit teszi fel a „vádlottnak”:
– Mondja, mikor a katonák magát elvitték, és vallomása szerint összeverték, az ugye törvényellenes volt?
– Igen.
– És akkor miért nem jelentette ezt maga a rend?rségnek? – hangzik a meglepett kérdés.
Nem tudom, sírjak vagy nevessek. Nagyot nyelek. Kísért a múltam. Ahonnan én jöttem; ahol szüleim, nagyszüleim éltek; fasizmusban és kommunizmusban, katonai diktatúrában a rend?rség nem a köznép védelmére volt fölállítva. Elönt a kétségbeesés, az elmúlt két év összes keserve, f?nökeim hülyesége, naivsága, kollégáim többségének vaksága!!! Id?nként próbálok még mentséget is keresni kollégáim irigylésre méltó naivságára. Kanada hosszú, demokratikus múltja legtöbb lakójának felfoghatatlanná teszi a diktatúrák által elkövetett atrocitásokat. Fintorogva keresik a logikát, megpróbálnak széles vonalat húzni törvénysért?, büntetend? cselekedetek és az üldözés esetleges okai között.
– KINÁBAN DEMOKRÁCIA VAN – közli Dorothy Davey, egyik f?nököm 1989. április elején. Meghökkenten hüledezek.
– Honnan veszi ezt az információt? – kérdem.
– Egy nagyon barátságos kínai diplomata biztosította szenátor férjemet err?l pár héttel ezel?tt – felelte halál komolyan.
– Az mindjárt más – mondom gúnyosan.
– KINÁBAN NÉGY-ÖTÉVI MUNKATÁBOR IGAZÁN NEM ÉLETVESZÉLYES – nyugtat meg egy másik kolléga.
– S?t, jó edzés is lehet, igaz? Nem kéne el?bb személyesen kipróbálnod? – kérdem kedvesen.
De az bánt a legjobban, hogy nem is érdekli ?ket az igazság. Amikor egyikük kezébe nyomom Gábori György: AMIKOR ELSZABADULT A GONOSZ meg Faludy Gyurka:
P0-KOLBELI VIG NAPJAIM cím?, angolul is megjelent könyveiket, amikben a recski munkatábor vidám napjait ecsetelik, kollégám lenéz?en legyint.
– Attól tartok, hogy tapasztalataid elködösítik ítél?képességedet.
– KÜLDD VISSZA Ã??KET A FRANCBA – utasít másik f?nököm, Anna Kerr, egy különlegesen nehéz kihallgatás után. Összevillan tekintetünk. Nem tartja véleményét véka alatt, minden menekült szemét jött-ment, Kanadának nincs szüksége ilyen népségre.
A nigériai diákvezért?l megkérdezik: békés tüntetésnek induló felvonulásuk, amit a rend?rség fegyverrel kergetett szét, hogyan fajulhatott több napos utcai közelharccá?
– Uram, mikor látta, hogy a kedélyek elszabadultak, miért nem állította le az egészet?
Lelki szemeim el?tt látom a rend?röket, amint célba veszik a védtelen tömeget, a diákvezér vérz? társa fölé hajol, s mire felnéz, már elszabadult a pokol. Buszokból, feltépett utcakövekb?l épülnek a barikádok, petróleummal öntik le a riadóautókat….
És gondolom, ebben a pillanatban kellett volna felnyújtania a kezét, és kihirdetni:
– Fiúk, hagyjátok abba! Minket emiatt izgatással, köztulajdon megrongálásával, rend?rségi járm?vek felgyújtásával, hatósági közegek tettleges bántalmazásával fognak gyanúsítani! Most szépen takarítsunk fel magunk után, kérjünk bocsánatot a zavargásért, és menjünk haza. Igaz, miért is jöttünk ide eredetileg?
– Hülye vagy, ha beleártod magad ebbe az ügybe – figyelmeztetnek kollégáim. – Itt te sem okos, sem szép nem lehetsz – figyelmeztetnek -, ha meg akarod tartani az állásodat, jobb, ha csöndben leszel!
1990. augusztus 8-án minden porcikámban remegve állok fel a kihallgatás után. Elsötétül el?ttem a világ. Tudva tudom, menekültügyi bíróként a pályámnak vége. Ha akarnék, sem tudnék a b?römb?l kibújni. A világ végére is a hátamon fogom cipelni az ?sök csontjaival telített láthatatlan zsákot, ami engem életem végéig kötelez.
Kinevezésem bramptoni otthonomban a mellékhelységet addig fogja díszíteni, amíg a menekültek sorsát Kanadában is a politika, nem, pedig az érdemi elbírálás fogja irányítani.
1990 nyara óta már háromszor voltam Magyarországon. Ellenségnek vélt barátaim nagy szeretettel vesznek körül, gyakran összejövünk; megkönnyezzük a múltat; aggódunk a jöv?ért. Régi szerelmemnek, barátsággal írom 1990. szeptember 4-én:
Öcsi, Jó, hogy változott a világ, és mi Újból láthattuk egymást. Mi Július 21-én hagytuk el szül? hazánkat – ami szombat reggelre esett, így volt alkalmam meghallgatni a Verebes Pisti velem készített interjúját. Tetszett a program formája. Igen érdekes volt a telefonálók reagálása. Persze olyan csekélységek nem lényegesek, hogy kinek mikor jön meg, vagy megy el a hite, f?leg ha nem is a sajátjáról, hanem a szülei hitér?l, ebben az esetben tévhitér?l van szó. Merthogy az egyik hallgató azt reklamálta, hogy miért hitt az én apám a kommunizmusban még 1952-ben is, amikor pedig már annyian tudták, hogy mi az igazság.
Ha te tudnád hányszor lettem én az elmúlt 25 év alatt felel?sségre vonva az apám cselekedeteiért, hitéért stb. Több embert felvilágosítottam már hogy bár mindketten szépek, okosak, és intelligensek vagyunk de, mégsem vagyunk azonosak. Ha személyes problémájuk van velem, akkor szóljanak, vagy forduljanak bizalommal egyenesen az illetékeshez.
Azt kérdezted készül? könyvemr?l, hogy vajon kit érdekelnek majd egy tízéves gyermek emlékei. Nem te vagy az egyetlen, akt ezt a kérdést feltette. De, mint a rádióm?sorban elhangzott kérdés mutatja, attól az id?ponttól kezdve akár akartam, akár nem, apám sorsa közvetlenül kihatott rám. És én ezt a másodlagos sorsot írtam meg. Tiltakozásul, hogy hetedíziglen büntetjük a gyereket az apja-anyja „b?neiért”.
A könyvet majdnem 25 éven át írtam két nyelven. Magyarul el?ször a Mózsi Feri által Chicagóban kiadott Szivárvány magazinban jelent meg folytatásokban. Úgy látszik, nálam negyedszázadonként kerül sor számvetésre önmagammal és a múltammal.
SZÁMONKÉRÉS
Huszonöt évenként számot vetek:
Kísér? szellemeket faggatok,
ismer?s terepen, kettesben,
szemt?l szemben..
Mi lett Veled?
Terveidb?l mennyi valósult meg?
Volt-e ára, és megérte-e?
Ki lett útitársad?
Szagoltok-e együtt virágot
örültök, ha zápor mossa arcotok,
dacoltok-e kacagva a kishit?ek ellen,
mosollyal ébredve másnap reggelekre?
Állomásokat sírkövekkel vagy virággal jelölt?k-e?
Értékeidet mivel méred?
Pozíció, hírnév, nagy ház
Autó, nyaraló?
Hol tartod a lelkiismereted?
Páncéldobozban, Lakat alatt?
Hányszor kellett mindezért
megtagadni magad?
Tudsz-e még kihívó mosollyal
farkasszemet nézni velem,
vagy arcom helyett
körmeidet szemlélgeted majd?
Sorsunkat más irányba terelte az id?.
Számonkérésre negyedszázadonként, összejövünk.
Hidat verve id?n, sorson, távolságon,
Melegedni a múlt felett
1991. December 10.
Brampton.
VÉGE
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Adminguru
