Mítoszkísérlet öt szereplőre és egy karra két nem létező és egy harmadik felvonásban – a balatonszemesi Versmondók Egyesülete által rendezett írótáborból
Kovács-Cohner Róbert – Uzsoki Erzsébet
Miért hallgatsz, anyám?
Mítoszkísérlet öt szereplőre és egy karra két nem létező és egy harmadik felvonásban
Hálával Dénes Mónikának
József Attila és Baudelaire nyomán
Konzulens: Turczi István
Szereplők:
F – A férfi
FN – Hímnemű narrátor. Gúnyos. Luciferi.
N – A nő. A kegyetlenül szerelmes, érzéketlen-érzékeny, sokat járt vámpír, később ex-vámpír.
NN – Nőnemű narrátor. Nem gúnyos. Tárgyilagos. Sejtelmes. A háttérből szól.
A – A pókanya.
KAR – A kar. Némely előadásokon ugyanaz a színész játssza egyedül, mint az anyát. Általában a kar első és második tagja nőnemű, a kar harmadik – férfi – tagja mögöttük ül egy eggyel feljebbi lépcsőfokon. A kar skandál. Vagy nyög. Más szerepe nincs, csak ha átgondoljuk.
Nem beszélnek:
L: A lány. F szerelme. És viszont.
Helyszínek:
Ágy egy szobában valahol Erdélyben, ablak, ég, őr, galaxisok, stb., majd a pókanya hálója és környéke, ahol az első felvonás játszódna, ha lenne. Említésre kerül még valami katlan és egy másik szoba ugyanabban a házban. Ahol az ágy van mármint. Ahol – a másik szobában . a másik, itt nem szereplő lány feküdt. a meg nem írt második felvonásban. Szilánkokon.
I. szín
Tíz és majdnem tíz évvel ezelőtt
Vajúdás. A pókanya vajúdik. Küszködik. Lüktet. Négy gyermekét egymás után hozza világra. Végigsimít rajtuk gyengéden, de közönyös arccal. Ők életre kelnek. Magzatpózukból állnak fel az anya karjainak erejétől: mozdulatára kinyitják szemük. Az anya fáradt. Miután mind a négy gyermekét megszülte, szétválasztja őket. Két fiú gyermeke karjaiba veszi őt, s a lányokkal a négy gyermek pókhálót alkot. A pókanya liheg. Zavarják a küszöb alól a gyerekszobából átúszó hangok. Fáradt. Az egyik fiú megszólal:
FN: A Pókasszony fáradt. Szól:
A: Teleszőttem már az egész házat. (körbemutat a galaxisok felé)
Nincs senki, senki, aki nálam többet láthat.
Félhomály. Talán magam, magam, csak magam vagyok.
Gyermekeim hálómban túlfeszített hangszalagok, és én élek és dagadok, dagadok…
FN: …..és legutolsó szobájából küszöb alól kúsznak ki a tehetelen dallamok.
A és KAR: Egy utószóval ajtót nyitok. Magamból ennyit adhatok. Hálódba szőve. Mégis élek.
Elázott hernyó…..lágyságtól vemhes….. duzzadó báb…..félelmeiddel dagadok….
És köldököm alól lihegnek, lesnek a pókhasú töredékekből font felizzó, szilánkos dallamok.
A pókasszonyt leteszik gyermekei. Ő hátat fordít gyermekeinek, akik tovább állnak, nem néznek utána – hátat fordít a közönségnek, törökülésbe ül, egy tükörrel szemben. Nem mozdul többé.
II. szín
Két-három-négy évvel ezelőtt, hajnal. Másnap.
Egy fekvő, szomorú lány úszik be a képbe. F nézi. Alszik ő is – gondolja. A lány ránéz. F már nem látja. Üvegek körös-körül. Emberek fekszenek izolált szobákban: F, FN, N, NN – és a lány. Egy hajnalig tartó éjszaka maradványai. A lány visszahajtja a fejét. Szilánkokon alszik. Sziszeg. Elhallgat. A fiúra néz. Nem akarja felébreszteni. Lehajtja fejét. A fiú felnéz. Látja, hogy a lány alszik. Sírni kezd. Az erkély ajtaja kinyílik, és ahogy elhomályosodik a színpad, szél támad – N lép be rajta és megcsókolja F-t. A színpad teljesen elsötétedik.
III. szín
Most
FN: Selyemsálat adott búcsúzóba.
F: Nyakas legény voltam világéletemben.
Most sálam leng alkonyként felettem:
FN: mint ahogy a nap tér nyugovóra.
Két vége szétszakadt glória –
Két vége a szélben elmereng.
F: Sápadt nyakamon fognyomod dereng:
FN: nyirokká lett a rőt ambrózia.
F: Véres felhők és a mámor – szájízem: savó.
FN: Elkésett, berozsdált, foghíjas nyaktiló:
Egy zsalu zörren, s nyílik újra – libikóka –
F: Örök éjbe vitt a férfi libidója.
FN: Régen volt.
S most megint
bekúszik a zsanérok között
szatén függönyök mögül a szobába szél.
KAR: (Suttogva: Nem.)
N: Csak az ég vöröslött és karikás szemeid.
Eldobott borosüvegeken bukdácsoltam át,
hogy megmutassam,
hogyan nyomják ködfátyluk alól
a hegyek a csillagokhoz
szürke orrukat.
Már nem aludtál. Éberen vártad őt.
NN: Ő nem jött.
A másik szobában részegen feküdt.
N: Némán mutattam fel elhagyott hazámra.
Csak azt akartam, hogy lásd,
NN: ahogy a havasok
kuvaszként szimatolnak bele az éles csillagokba,
N: s aztán halld,
NN: ahogy villámok hangján
felvonyítanak.
F: Édesanyám!
KAR: suttogva: Nem!
F: Hallgattasd el megint.
KAR: (suttogva: Nem!
Skandálva/énekelve: Nem-nem-nem-nem (a következő négy sor alatt))
FN: Hazudik. A szél csalfa hangján szólnak újra szavai.
F: Nem nyughatok. El kell mondanom, de…
Csak zihálok
és nincsenek szavak.
KAR: (Nem! – a következő nyolc sor alatt kitartanak két disszonáns hangot (szekund))
FN: A szeme vöröslött. Diotima:
F: ő zavarta el fázós álmaim.
FN: Mintha az ég vörösborból inna –
a vér a felhő fátyolfoltjain.
F: Már tudom, hogy ő csókolta rája,
FN: mert visszfénye táncolt ajkain.
Denevérszárnyként lengett vörös sála:
a hold osont a csend zsanérjain.
KAR: (A következő négy sor alatt skandálja/énekeli szeptimben: Nem. Nem. Nem.)
F: Fölém hajolt az eperajkú nő,
s nedves ajkait a számra nyomta.
Szájából cseppent rám a csontvelő –
Zsigeremből vágyaim kiszívta.
N: Csitulj. Üres mellkasom már nem dobban meg szavaidra.
S te csalárd: a te mázsás szíved is elvittem –
hogy ne sírj, hogyha eljön a hajnal.
NN: Egy férfi nem sír.
N: Én alábuktam, s én buktam alá az éj mélységei felé –
lehúzott a lüktető húsdarab.
És visszajöttem újra. A katlanból jöttem vissza érted –
hogy járd be velem a csillagok pókhálójának sarkait.
Hogy megmutassam, hogyan fülelj a szférák zenéjére.
Hiába próbálsz sírni.
Csak én voltam ott, hogy szárnyakat adjak neked.
Hogy felvigyelek oda, ahol már nem csalódhatsz többet.
Ahonnan már nem vágyhatsz vissza az Anya pókölébe.
NN: Ahol csenddé lesz a csend, és feketévé az ében.
N: S te? Te ott maradtál. Nem jöttél velem,
kiszakadtál ölemből, mikor átkaroltalak,
hogy felvigyelek.
Anyádhoz vágytál vissza
és a lányhoz,
aki helyetted szilánkokra guggolt.
NN: Ő sírhatott. Ő ordíthatott.
N: Elmosolyodtam. De csak azért, mert
nem hagyhattam, hogy sírni láss.
a katlanban ifjú melleim közé árkot hasítottak –
most én viszem a te szívedet is:
szárnyaim neked adtam.
Nem tudsz sírni. S hogy te sírni láss,
azt nem hagyhatom.
NN: Függöny lengett. Szatén.
N: Most már csak a szelek hangján szólhatok.
KAR: (Nem, nem, nem – skandálva, szekundban a következő nyolc sor alatt)
F: Hallgattasd el, anyám, újra hív:
hív, hogy végre utánarepüljek.
Ne hagyd, hogy e cafkának felüljek –
most megállna, ha dobogna még e szív.
Bezárnám szemem hideg borzadályban,
de szemhéjaim már rég áttetszőek.
Keblén száradtak könnyeim az ágyban:
Mondj mesét, mit elhalt anyák szőnek.
FN: Egy csontváz kuszált roncsa maradt meg csak,
oly hangú, mint csikorgó szélkakas.
F: Utánaszállnék, kérném, adja vissza,
de bőröm sápadt, szájízem avas.
Beszélj, anyám. Vagy vedd őt magadhoz,
hallgattasd el a szelek dallamát.
Ha nem fogadsz be, dalolj fároszokhoz,
s sződd gumókba teste vánkosát.
N: Én bolyongtam, s te nem találhattál rám.
Így adatott. Megmentettelek.
F: Nem találok rád szavakat.
N: Nem kellenek szavak. Repülhetek veled. Csak engedd,
hogy beléd kapaszkodjak.
FN: És vörös sálába kap a szél,
már nem stóla – rőt denevérszárnyak.
F: Hallgatsz anyám. Megkereslek ott fent,
hol hálóvá simulnak az árnyak.
N: Hát hiszel. Szorítsd forradásos melleim –
érezd szívem helyén az űrt. Repülünk.
S látod, már közeledünk.
Őt láttam a vörös katlanban,
mi színével festett pírt halott arcomra.
-Csak visszfény. Ne félj. –
Anyádat láttam, kihez helyettem mindig visszavágysz,
Most elkísérlek hozzá, a magas mélység gyomrába .
Ne félj. Hisz az ő műve minden.
NN: őszövi át a fákat, a köveket.
A rendszer: ő maga.
N: Közeledünk.
Nézd: galaxisok – az ő pókgumói.
Nézz körbe – zöld és kék és bíbor, fekete –
fiak és lányok, kik visszatérnek hozzá,
mint te meg én.
De oly nehéz. Alacsonyan szállunk.
Fáradok.
Így nem érünk oda.
F: Anyám, ha hallgatsz, hát megteszem,
kitépem karmai közül szívemet,
és eldobom, ha így elérhetem
otthonod: nyálselymes íveket.
FN: Véres, lüktető húsgolyó zuhan:
F: A fiad.
Csak testem s teste marad –
és te hallgatsz. Még mindig hallgatsz.
És ő… ő hol van?
N: Ő is ott lesz. Benne. Gyomra egy zugában.
Lenyelte őt, s magába fogadta –
lenyelte a szilánkokat.
Lenyelte a ködöt, a csillagokat – a kuvaszokat is.
Ne félj. Csak hagyd magad. Elernyedsz.
KAR: Igen – suttogva
F: Elernyedek.
KAR: (Igen! – suttogva)
NN: Most már könnyű lesz. Nincs félelem.
Nincs bánat. Csak a test és a ragacsos anyag.
N: Hagyd magad.
Emlékszel? Egyszer melléd feküdtem.
KAR: (Lihegés, egyre erősödő igenek a kar női tagjaitól a következő hat sor alatt)
NN: Vörös szatén.
N: Szeretkeztünk. És ő?
NN: aludt részegen, éles szilánkokon,
N: amíg az én körmöm vésett véres csermelyt a hátadra.
Az én arcom tükröződött leváló körmeidben.
S mi szeretkeztünk.
F: És ő?
KAR: (két disszonáns hang, szeptim a következő két sor alatt: igen-áááá)
N: Ott lesz ő is. Benne. Velünk. Az anyában.
Csitulj. Szeretkezni fogunk.
KAR: (Lihegés, egyre erősödő igenek a kar női tagjaitól a következő öt sor alatt)
N: Eldobtuk a súlyos, öklömnyi világot.
Aki fátyoltalan lát engem, s meztelennek,
nem kér holdat, napot, mennyet vagy csillagot.
Csak szeretkezünk.
Törzsem átadom fogadnak, hogy bemarhass.
NN: Éjszaka volt. A havasok
vérre éhes kuvaszokként gyűltek az ablak elé.
N: De a mi csendünk átkúszott a küszöb alatt,
és betakarta fázós, sápadt testeink.
NN: Csend volt. S az lesz mindig – örök hallgatás.
N: Most már örökké ölemben maradsz.
Bennem. S a fenti mélyben –
benne is.
Viszlek.
(elindulnak a háttal ülő, közönyös Pókanya felé.)
F: S ő talán még vár rám valahol
egy másnapon szilánkok halmain…
N: Részévé lett ő is.
A húsa része már – tőle is gyarapodott.
Hidd csak el.
Egyek leszünk mind.
Csitulj. Ernyedj csak el –
F: És én elernyedek.
Megbocsátok –
N: Megérkezünk
(FN és NN lassan leguggol az anya mellé, magzatpózba helyezkedik, amilyenből az első felvonásban felálltak volna sorra, ahogyan az anya megszüli őket.)
—
F: Veled, benned. Húsodban. Meséid között.
mi, fáradt denevérek, hálódba akadunk.
S te: köröttünk, hálódban mind fölött –
Elálmosodom. Ő is itt van. Itt vagyunk.
Aludjunk, Diotima. Alszik ő is. Fel sem ébredt. Itt maradunk,
anyám: benned, veled – dagadunk.
—
A: – Hát itt vagy. Visszajöttél belém. Oltottad éhemet.
Fáradt voltam. Álomba ringatlak.
Ébredek.
Kinyújtom nyolc karom.
Bepólyállak.
Csitulj.
N: Csitulj. Szeretkezünk.
(F és N is begubóznak. Magzatpózba helyezkednek. Lehajtják fejüket. Az anya feláll. Felveszi a pózt, amiben az első felvonás elején állt.)
A: Így ni. Most már nem tart sokáig.
(F még felkiált, kitör magzatpózából🙂
F: – Miért hallgattál, anyám?
A: – Csitulj.
Nem találtam magamra szavakat. >
KAR: (A kar egyik tagja az első szót, a második a második kettőt, a harmadik az ezután következő két szót kiáltja. Ezek után a kar első tagja a szöveget kezdi halkan mondani, a második a második sornál lép be az elsőnél, míg a harmadik az elejétől visszafelé mondja egyre hangosabban a szöveget, míg végül már ordítanak, s mikor az első kiáltja: szavakat!, elhallgatnak.)
Nem, nem találok, nem
találom, nem találok, nem
találom, nem találok szavakat
nem találok magamra szavakat
(A kar első tagja szeptimben tart ki két hangot, míg a második egyre hangosabban, már szinte hisztérikusan olvassa végig a szöveget, a második ugyanezt, a szavakat visszafelé sorolva, egyre őrültebb kakofóniában:)
KAR: Nem, nem találok, nem
találom, nem találok, nem
találom, nem találok szavakat
nem találok magamra szavakat
(A kar első tagja halkan:)
Nem találok magamra szavakat.
Legutóbbi módosítás: 2008.08.14. @ 22:09 :: Kovács-Cohner Róbert