Érdekes, hogy egy-egy kósza emlék,álszent szó, találkozás mennyire rányomja örökös bélyegét az életünkre. Folyton csak várunk valamire, de mikor elérkezik a pillanat, a múlt nyomasztó dolgai el?törnek és szürkére festik a dédelgetett álmokat; valami kitörölhetetlent hagynak bennünk.
Múlt ?sszel összefutottam az egyik régi barátommal Skóciában, vadászidény alatt. Különös, hogy mindketten pont akkor béreltük az egyik villát;? a földszintet, én az emeletet. Talán csak véletlen volt; fiatalkorunkban lelkes tagjai voltunk egy pesti irodalmi klubnak és néhányan minden évben felvonultak Britannia erdeibe, ahogy az ismer?söm is. Akkoriban még nem engedhettem meg magamnak ezt a fény?zést, de ?, mint mondta, egyik évben sem hagyta ki.
Esténként aztán, elbúcsúzva vadásztársainktól, együtt üldögéltünk valamelyik?nk nappalijában. Felbontottunk egy üveg bort és a kandalló mellé húzódva tréfálkoztunk; mennyi történet maradt ránk a hajdani id?kb?l!
– Sokan voltunk – mondogatta – de ma már csak ritkán találkozom a cimborákkal. Te pedig – hiszen leköltöztél Szolnokra, nem igaz? – bólogattam és ? folytatta – Te még annyit sem. Remek kis társaság voltunk.
– Bizony – feleltem – szétszéledtünk.
Láttam az arcán, hogy valamit nagyon meg akar kérdezni t?lem. Csak hát ennyi év után eldönteni, hogy mit illik é mit nem, nehéz feladat. De a bor megtette hatását, merészséget öntött a nyelvébe.
– Figyelj, no – kezdte – mi tagadás, elszállt felettünk az id?. Talán már nem si járnék ide vénségemre, ha a feleségem még ma is élne. Hanem te hogyhogy nem n?sültél meg? Mesélj err?l. Mi vitt ara az útra, hogy lemondj a házasélet örömeir?l, a családról?
– Hosszú mese, hosszú mese – mosolyogtam – meg keser? is.
– És nem nyomasztott soha a magány. Egy percig sem?
– Nem err?l van szó; de ha szeretnéd, elmondom ennek történetét is.
Biztos emlékszel még Hatvani Péterre; mi ketten elválaszthatatlan barátok voltunk, ízlésünk, véleményünk mindenben egyforma; csupán pénz dolgában különböztünk. ?gazdag családba született, én szegénybe. Azt hiszem ez lett az egyik összeköt?nk – soha egy fillért nem fogadtam el t?le – de a mi barátságunk olyan nemesnek, földöntúlinak t?nt: megalázta a tehet?sek gondolkodásmódját a társadalmi különbségekr?l, és kinevette a nincstelenek olykor alaptalan vádait, sopánkodását a nagyvilági embertelenségr?l.
Ahogy telt az id?, egyre mélyült a barátságunk; Péter sosem volt lenéz? vagy kérked? velem szemben. Azt sem árulta el, de kés?bb megtudtam, hogy neki köszönhetem, hogy én is beléphettem a a klubba, ahova egyébként csak a módosabbak voltak hivatottak; de ezt te is tudod.
Aztán történt valami: egyre gyakrabban jelent meg az összejöveteleken egy lány, aki olyan tüneményes volt, amilyennek szeretett költ?ink emlegetik a földre szállt angyalokat. Karcsú és fekete hajú, zöld szem?; ó, azok a szemek; egyetlen pillantás kihívóbb tud lenni, mint a konkrét vallomás, egyetlen pillantásért lehet szeretni és meghalni!
És én tudtam magamról, hogy jókép? vagyok; beképzeltségnek t?nhet, de igaz, hogy mi, férfiak, sosem hitegetjük magunkat hiába: tisztában vagyunk adottságainkkal, legyen az jó vagy rossz.
Kegyetlenül beleszerettem ebbe a szépségbe, de Péter is. A n? pedig bánatomra, – és furcsamód némi megnyugvásomra – Pétert választotta.Hányszor hallottam ?ket vidáman csevegni egy új könyvr?l vagy stílusról; és hányszor láttam, hogy a sarokba félrevonulva komoly dolgokról tárgyalnak! Fájt a szívem; ám a barátságunkat ez sem ásta alá.
Egyébként én nem sokat beszéltem a lánnyal; inkább elnéz? tekintettel fordult felém, mint érdekl?déssel, ha megszólítottam, de ez akkoriban nem t?nt fel. Reménykedtem.
Végül Péterrel bejelentették, hogy összeházasodnak. Hálátlannak éreztem magam az én kedves barátommal szemben, amiért még mindig sóvárogva gondoltam a menyasszonyára, de a szívnek nem lehet parancsolni.
Az esküv? után változtak meg a dolgok. Péter sokszor meghívott ebédelni magukhoz, az ifjú feleség azonban nem fogadott szívesen. Mikor megszületett az els? gyermekük, egy lány, Péter engem akart felkérni keresztapának. ám néhány nappal kés?bb s?r?, ?szinte bocsánatkérések közepette közölte, hogy neje saját bátyját szeretné keresztapának; több testvére nem lévén majd legközelebb én leszek a szerencsés.
Ekkoriban már a fülembe jutottak pletykák arról, hogy a n? lenéz a származásom miatt, de én nem hittem el; számomra még akkor is ? volt a tökéletesség megtestesülése.Tiszteltem, amiért oly szeret? módon bánik a férjével.
Ám a rossz dolgok sosem váratnak magukra. Észrevettem, hogy a meghívások ritkulnak, és Péter is egyre h?vösebben fogadott. Az a n? szép lassan elválasztott minket s ez Péternek talán fel sem t?nt,? csüggött minden szaván, talán nekem sem; de már nem volt kedvem odajárni. Ráfogtam arra, hogy megszakad a szívem a szép asszonyért.
Természetesen a klubba is kevesebbet járt már, én pedig az új tagok által szinte kirekesztett lettem.
Ezután költöztem Szolnokra. Könnyen találtam állást, és egy nap arra ébredtem, hogy gazdag vagyok, tíz éve nem láttam Pétert, de a feleségét még mindig szeretem. Afféle plátói szerelemmé vált ez id?közben: csak azt az egy képet ?rizgettem róla, mikor hajadon lányként, kedvesen csacsogva járt-kelt a klubban.
Majd újabb két év telt el és kaptam egy levelet. Péter haláláról értesítettek.
A temetést nem részletezném, te is ott voltál, láttalak, és elmondani mindazt, amit akkor éreztem! Már megbocsátottam Péternek, és hallani ahogy leeresztik a földbe; az ifjúságom t?nt el vele.
Úgy döntöttem a temetés után még egy hétig maradok Pesten, felkeresek néhány ismer?st, nosztalgiázom. A temetésen találkoztam újból az özveggyel is. Bája nem kopott az évek alatt pedig négy gyermek zokogott mellette a koporsóra szegezett tekintettel.
Váltottuk pár szót és ? meghívott másnapra teázni. Nem utasítottam vissza, pedig tombolt benne ma lelkiismeretfurdalás, hogy a halott barátom feleségével vagyok, úgy, hogy a szívem kiugrik a helyér?l ha csak ránézek.
Kedves volt és könnyed a társalgásunk; Péterr?l nem sokat beszéltünk. Mindennap elmentem és mindennap örömmel fogadtak.
A látogatásom utolsó napján az a szép özvegyem kiküldte a gyerekeket a szobából. Kettesben maradtunk és ez némiképp feszélyezett.
– Mondja, mit tennem ha én a szemébe néznék, és azt suttognám: szeretem? – csak ennyit kérdezett, hirtelen és gyorsan. Megnémultan ültem, rámeredve és sejtelmem sem volt, hogy mit válaszoljak.
– Asszonyom…nem hiszem….régen szerettem magát…és ön…és Péter
– Ó, igen, szegény uram – szólt közbe és zsebkend?jével megtörölte a szemét – ?azt üzente magának, hogy bocsásson meg neki. Nem tudom miért; talán mert tudta, hogy szeretett. DE akkor még fiatalok voltunk, maga pedig szegény volt..
Itt felálltam és kirohantam a szobából, ki az utcára. Úgy érezte, mint akit arcul csaptak. De akkor szegény voltam? Hát csak ezért nem kellettem neki? Az álmaim szertefoszlottak, már nem egy Vénuszt láttam magam el?tt, hanem egy sápadt, üres szem? özvegyet.
Ez volt a legnagyobb csalódásom az életben és nem múlt el nyomtalanul. Többé nem tudtam szeretni. Botorság egy n? alapján megítélni az összeset, de az az érzés olyan er?s volt, hogy feloldozni nem lehetett.
Hát ezért vagyok ma is n?tlen.
Egy percig csak ültünk némán, mindketten a történet hatása alatt.
– Barátom, emlékszem én arra a hölgyre. Nem is gondoltam volna róla. Megértem magát, higyje el megérte.
Csak ennyit mondott, de aznap már nem beszéltünk. Néztük a kandalló tüzét és mindketten arról a múltról álmodoztunk, ami nem jön vissza többé.
