Olyan csendben teltek a napok. Már halálra untuk magunkat, amikor végre esni kezdett az eső. Szivárvány éppen készült valahova és esernyőre volt szüksége. Szivárványnak hívtuk az egyik gazdánkat, aki gondosan válogatta össze a toalettjét, amikor valahova készült. A felvett ruhák színeikből, már előre tudtuk, melyikünket viszi magával. Most kék ruhát húzott, ránéztünk Kockásra, tudtuk most, ő a soros. Pár perc, Szivárvány már nyúlt is érte, és vitte.
Évek óta itt lakunk már ebben a szép esernyőtartó kosárba. Helyünk se, szűk, se tág. Nekünk pont megfelel. Zömében heten vagyunk, Kockás, ő hosszúnyelű igen jó tartású, szép domború, kék-drapp. Van a lábunknál két összecsukható, törpe ernyő. Ezek nem is igaziak, magunk között Kockással „szükségmegoldásnak” hívjuk őket. Az egyik már használhatatlan, csak amolyan megtűrt. Mivel valami kedves ajándék volt valamikor, még itt tartják, takarításnál kerül el?, akkor megnézik meggyőződnek róla, hogy magától nem javult meg, még mindig össze-vissza nyaklik, és visszateszik. Ki érti? És a másik kicsi, néha nem is értem, amikor őt kapja el? Szivárvány, vagy az Aranygyűrűs, hogy miért nem lázad fel? Olyankor, sutty belekerül, vagy a retikülbe – ahogy ők mondják – vagy valami más táskába. Ott meg azután se lát, se hall.
Van még két lakónk, ezek nem is ide valók, semmi keresnivalójuk nem lenne a kosarunkban, végképpen nem értem, mit keresnek nálunk. Az Aranygűrűs találta ki, hogy itt legyenek. Egyszer valami történt a lábával, és elkezdett sántítani, hogy fürgébben tudjon járni – mert nagyon hiú -, botja lett. De nem azért Aranygyűrűs, hogy egy bot elég legyen neki. Kett? kell! Az egyik fából van, és valami faragás van rajta, azt szokta vinni, ha a kertbe, vagy a kapuig sétál. Utáljuk, ha a kertbe megy, mert akkor a bot végével bökdösi a gyomokat, és nem törli ám le, hanem, úgy ahogy van, a bot végén a rátapadt földdel, bedugja hozzánk. Ilyenkor borzongva húzódunk el mellőle. Hanem a másik bot, nagyon szép fekete, krómozott a fogantyúja, de a sok fogdosástól, meg az aranygyűrűktől a króm megkopott. Ezért is neveztük el a másik gazdát Aranygyűrűsnek. Ezzel az úgymond, ünneplős bottal megy a boltba, meg a városba, még autóval is mennek. Kiváltságos helyzetben van. Egyszer ugyan jól elbántak vele, mert az Aranygyűrűs kitalálta, hogy nagyon hosszú, és vagy két centit levágatott belőle. Máskor meg, színházba voltak, és az ide-oda pakolás miatt leesett a gumija, volt cirkusz mire meglett. Elgurult a székek alatt, meg kellett várni, amíg mindenki kijön a színházból, és végigkutatni hova gurult, de meglett.
Majd el felejtem! Itt ágaskodik még egy lakó, egy szárazföldi, ez soha nem megy ki a levegőre. Az egyik végén van egy lófej, a másikon, meg egy hosszú kanálféle. Arra használják, hogy beledugják a cipőbe, hogy még szűkebb legyen, és amikor már benne a lábuk a cipőbe, akkor rángatják kifelé ezt a szerencsétlent, alig tud utána levegőt venni. Vele nincs baj, az egész nyarat végigpiheni.
És hát itt vagyok én, a Napsárga. Kicsit nagyobb vagyok, mint Kockás, és engem mindig jókedvében használ Szivárvány. A sárga fogantyúmnál, van egy kis láncocska apró kövekkel, nagyon szépen csillog, és mindenki megcsodálja.
Na egyszer mi történt szegény Kockással. Borús volt az idő, és valahova ment Szivárvány, nagyon mérges volt, és Kockást kapta ki. Bevágta az autóba és elrobogtak. Kockás mesélte, amikor napok múlva előkerült mi történt. Össze-vissza ügyintézett Szivárvány, és minden hova vitte magával. Ki az autóból, be az autóba, persze az eső csak úgy zuhogott. Nagyon fáradt volt szegény Kockás, és amikor hazaértek, a kaput nyitották ki, visszatérve az autóba bosszúból, mikor Szivárvány beült az ülésre, és maga mellé rakta Kockást, az kinyílt, és ezzel mindent beborított, folyt róla a víz. Na volt ráncigálás, mire összecsukta. Nem is hozta be, ott éjszakázott a garázsban, és másnap, amikor Szivárvány kiment a strandra, szerencsétlen Kockás a kalaptartón, az üveg alatt aszalódott egész nap. Este, amikor beállította mellénk, csak úgy áradt belőle a meleg, teljesen kiszáradt.
A télen, amikor esett a hó, azt mondta Szivárvány, a színem felvidítja – és engem vitt. Ajándékokat vagy mit vett, mert boltról boltra jártunk. A sok cucctól már azt sem tudta, hogy fogjon, még szerencse, hogy elállt a hóesés, és könnyebben boldogult. Minden boltban végig kellett hallgatnom a locsogást, meg hogy milyen fáradt, mintha én nem lettem volna az. Valami galéria volt ahova utoljára bement körülnézni. A tulajdonos a barátnője volt, már zárta volna az üzletet. Szivárvány még nyafogott, hogy ezt, meg azt akarja, és együtt jöttek ki az üzletből. Én ottmaradtam.
Csend volt. Először fel sem fogtam, hogy mi történt. Körülnéztem, a helyiség sarkában folyamatosan villogott egy piros izzócska, szerintem az volt a riasztó. Borzalmasan zavart. Rá kellett jönnöm, hogy bezártak. Láttam, amikor Szivárvány visszajött, de nem tudott bejönni. Mivel szombat volt, a galériák hétfőn zárva vannak, csak kedden tud kiszabadítani. Elkeseredtem. Idővel megszoktam a riasztó jelenlétét és elaludtam. Még be sem sötétedett, amikor zajra ébredtem, a boltos jött vissza. Morgolódott magában, hogy elfelejtett valamit hazavinni, és kell neki a hét végén. Ahogy elhaladt mellettem, észrevett, durván elkapott, és viharzott kifelé. Bevágott a kocsi hátsó ülésére, és már indult is az autó. Nem mentünk hosszan, hazavitt.
Szivárvány nagyon örült nekem, akkor kaptam a láncocskát az apró gyöngyökkel. Kicsit fájt, amikor belém szúrt, hogy felékesítse a láncot, de amikor megcsodálnak, őrült boldog vagyok!
Legutóbbi módosítás: 2008.08.28. @ 12:00 :: Kovács Ilon
