Valahol a meseréten, annak is a közepében, volt egy falu, Aranyos, sok szép háza takaros.
Békességben, boldogságban éltek itt az emberek.
Az asszonyok legeltették, megfejték a tehenet.
Galambdúcban galambok burúkoltak, cicák a kemencepadkán doromboltak.
Kecskék, lovak legelésztek a bársony f?ben. Minden rendjén lett volna, de egy dolgot nem tudtak megszokni Aranyos lakói. Azt az egyet, hogy náluk sosem n?ttek, nem illatoztak virágok.
Volt nekik mindenük. S?t több is, mint kellett volna.
Ott volt például az út!
Ott kanyargott a falu közepén, futott ki a falu szélére, onnan fel a nagy fa tetejébe. A fa tetején ott állt a nagy gólyafészek és azon túl a nagy semmi. Ám az út itt nem ért véget, kanyarodott fel az égbe. A bársonyos messzeségbe.
A faluban él? emberek rá sem néztek, nemhogy ráléptek volna arra az útra.
Azt mesélték a vének, átkozott ki reá téved.
Megpróbálni egy sem merte, szemét reá nem vetette.
Minden feln?tt, minden gyerek betartotta a régi-régi törvényt. Útra bizony világért sem mentek volna önként.
Élt egy fiú a faluban, aki mindig azt forgatta fejében, hogy ? bizony megnézi, mi van az út végén. Ez a gondolat egyre jobban kínozta a legényt. Elment az étvágya. Nem ivott, nem evett, lassan belebetegedett.
Megvallotta hát anyjának, mi veszi el az étvágyát:
— Biz én, kedves édesanyám, meghalok, ha nem nézhetem meg, mi van az út végén!
Sírt, rítt az asszony, a férje, de még az egész falu népe is. Kérlelték a legényt, tegyen le szándékáról, de ? hajthatatlan maradt. Anyja feltarisznyázta hát, elbúcsúztak t?le, kikísérték, és ráállították az ismeretlen útra.
— Egyet se búsuljon, édesanyám! Három nap múlva visszajövök!
Meglengette a kalapját és már el is t?nt a szemük el?l.
Leültek hát a fa alá és várták haza a legényt!
?meg mit csinált ezalatt?
Egyre feljebb és feljebb haladt a kanyargós úton a semmibe.
Egyszer csak nagy fényességet látott maga el?tt. Azt hitte, a nap kelt fel, de amint odapillantott, látja ám, hogy egy gyönyör? lány ül az út végén és arany fés?jével arany haját fésüli. Ahányat húzott a fés?n, annyi virág hullott a földre körülötte. Ám a szép tündérlány mégsem volt boldog. Úgy sírt, mint a zápores?. A legény odalépett és megkérdezte:
— Miért sírsz, kedves tündérlány?
— Jaj, ne is kérdezd! Itt ülök az út el?tt már 365 éve, de még nem tudom, mi van az út végén!
— Mi sem egyszer?bb ennél! Gyere velem, én ott lakom, onnan jöttem!
A tündérlány megörült, hogy hírt hallott a lenti világról. Meg a legény is megtetszett neki, hát elindult vele lefelé az ifjú szép kis falujába.
Még le sem telt a három nap, mikor a falusiak fényességet láttak az út vége fel?l.
Egyszerre észrevették a legényt az aranyhajú tündérlánnyal.
Boldogan ölelte, csókolta a bátor legényt és a gyönyör? tündérlányt apja, anyja és a falu népe.
Biz nagy volt az öröm, mikor a tündérlányt feleségül vette a legény.
Akkora lagzit csaptak, hogy idáig hallatszott a zene. Három éjjel, három nap táncoltak, vigadtak.
Örömük még nagyobb lett, amikor a tündérlány fésülni kezdte aranyhaját, és csak úgy hullottak a szebbnél szebb illatos virágok a csupasz földre.
Hamarosan elborították az egész falut.
Nem is volt szebb, virágosabb falu, mint Aranyos!
Nem is voltak boldogabbak az emberek kerek nagyvilágon, mint itt, Aranyosban!
