A ház belsejében egyetlen helyiség, akik itt várakoznak, azok nem szoktak lefeküdni. Hideg van, ezen nem enyhít az asztalokon ég? gyertyák vak fénye sem. A teremben sokan vannak, mégis néma a csönd. Az asztaloknál asszonyok ülnek, szótlanul, ölükben különböz? korú, és nem? gyermekek, de furcsa módon itt nincs zsivaj, kacagás. A asszonyok néha egymásra néznek – szemükben fájdalom, néma kérdések sora, vagy szomorú megadás a sorsnak. Várják a révészt – bár sose jönne! De tudják, hogy jön, és várnak, várnak hosszú órákon át. Az egyik asztalnál fiatalasszony ül, arcán a szépség harcol a torz fájdalommal. Ölében kisgyerek, alig pár hónapos. A gyertya pisla fényénél le sem veszi tekintetét a gyermekér?l. A kicsi arca piros, mint a gyertyaláng magja, s a láz rossz álomba küldte.
Kintr?l halk csobbanás hallatszik. Az asszonyok felnéznek, lelkükkel részvétet küldenek a fiatal n? felé – neki indulni kell! Lassan kilép az ajtón, a lába viszi csak, a szíve elszaladna. Kint sötét van, az égen felh?k takarják az éjszakai lámpást, s a túloldal nem látszik a folyót borító ködfüggönyön át. A parton ott áll a csónak, benne a Fekete Révész. Arca eltakarva, szikár termetét csuklyás fekete köpeny fedi. Most kinyúl a gyermekért, s mert az asszony nem mozdul, sürget?en int felé. Ã??, mintha a szíve lenne a tenyerén, úgy adja át a kicsit. Utána lépne – de megdermeszti a felismerés, ? nem mehet! Hasában ott a másik élet, nem viheti magával a túloldalra. Hirtelen gondolattal lép egyet a csónak felé, kiragadja a révész kezéb?l a gyermeket, és újra magához szorítja. A fekete alak hosszú kezével utána nyúl, de csak a jobb lábát éri el, és szorosan markolja.
Ekkor a hold egy t?n? pillanatra lelöki magáról a felh?ket, és megmutatja a révész arcát. Nem csúnya, de szenvtelen tekintet? és kortalan. Találkozik a tekintetük – az asszony könnytelen szemében néma könyörgés. És most a csuklyás arca mintha megrándulna, valami érzés suhan át rajta. Elengedi a kicsit, és elfordítja a fejét. A n? áll egy pillanatig, majd tétován elindul a fogadó melletti keskeny ösvényen – hazafelé. Útközben találkozik más asszonyokkal, akik szintén a fogadó fel?l jönnek. Némelyik gyermek nélkül, üres szívvel botorkál, mások mintha nem is hinnék, boldog révülettel szorítják magukhoz kicsijüket, akik mind magukon viselik a Fekete Révész érintésének nyomát. Még éjszaka van, de az ösvény végén a s?r? feketeség már oszlani látszik. A fiatalasszony dübörg? szívvel egyre jobban siet – már nem néz hátra, a lába elé sem – könnyesen boldog szemmel csak gyermekét nézi az ölében, akinek álma már szebb – de jobb lába élettelenül csüng a karjaiból…
Ajánlás: A gyermek-bénulás áldozatainak, sérültjeinek, és csatát veszett, vagy küzdelmüket azóta is folytató szüleiknek.
