Délután öt óra volt. Dezső a város sétálóutcájának legfontosabb pontján álldogált, egy forgalmas bevásárló központ előtt, az aktuális széliránynak és szélerősségnek éppen megfelelő dőlési szögbe hajolva. Arcán boldog mosoly tükröződött, amelynek kiváltó oka nem maga a boldogság (bár akár…), hanem a napközben elfogyasztott három egész egytized liter „Keceli Nerángass” márkájú, borként forgalmazott rettenetes metil volt. Dezső azonban ezt szerette, ezt szokta meg, nem utolsósorban pedig erre futotta neki. Vállán egy rengeteg nagy utazótáskát tartott, a táskában az ő egész élete. Öt darab üres metilalkoholos üveg, üresen, a hatodik alján még kotyogott egy kicsi, két doboz cigaretta, valamint egy enyhén penészedésnek indult viharkabát, még a klasszikus ötvenes évek divatjából. A táska méretére egyébként jellemző, hogy ő maga is minden megerőltetés nélkül vígan belefért volna, s mindössze azért nem húzta volna magára a táska cipzárját, mert akkor nem tudta volna a vállán vinni, a helyhezkötöttséget pedig még hírből sem ismerte. A táskát, és benne a viharkabátot Dezső ereklyeként kezelte, úgy őrizte, mint a szeme világát, vagy tán még annál is jobban. Dezső orrán ugyanis egy minimum nyolc dioptriás szemüveg billegett, barátunk ez fölött bámészkodott szorgalmasan azokban a pillanatokban, amikor éppen látni akart valamit. Amikor szemügyre vett mindent, akkor visszahúzódott rettentő pápaszeme mögé, és elegánsan kiköpött a fogai mellől egy hegyeset. Valamit mindig sürgősen meg kellett beszéljen saját magával, ezért egyfolytában járt a szája, mozdulatain látszott, hogy mérlegeli az éppen megtárgyalandó problémát, majd legyintett egyet, mintegy lemondóan a levegőbe, és elővette agyonrágott, ám igen nagy becsben tartott meggyfaszipkáját.
Lévén tomboló júliusi nyár, Dezső ruházata messze nem volt összhangban az ebben az évszakban uralkodó hőmérséklettel, valamint a legutóbbi divatot sem éppen mániákusan követte. Lehetett éppen ennek az oka az is, hogy az egész ruhatárát magán viselte, de ő ezt inkább úgy nevezte, hogy „áhhh, kicsiségekre nem adunk, komám!” Az biztos, hogy ha néhanapján az ágyban való alvás lehetősége megadatott neki, hát sok gondot a nadrágja összehajtogatására nem kellett fordítson, merthogy a nadrág megállt a saját lábán is, olyan volt, mint a lefolyó csatorna. Vastag fekete pulóverjét nadrágja mellé helyezte, biztos lehetett abban, hogy reggel ugyanúgy fel is veheti, ki sem kell ráznia, hiszen nincs az a csótány, amelyik e szagelegytől vissza ne riadt volna. A pulóver alatt viselt inget hálóingnek is megfelelő viseletnek tartotta, letette a fejét a pokrócra, és már horkolt is.
Hatalmas nagy ősz szakállat hordott, hosszú, piszkosfehér hajától a szakáll annyiban különbözött, hogy a szipkában rejlő cigarettavég okkersárgára festette a szakállat, sajátos játéklehetőséget adva ezzel a színeknek, napszaktól függően. Mindemellett Dezső legfeljebb kéthetente mosakodott, havonta egyszer fürdött, azt vallotta, hogy bőre sokkal ellenállóbb, ha egy bizonyos vastag, általa zsírrétegnek nevezett bevonattal van ellátva. Egyszóval Dezső olyan koszos volt, hogy egy átlagos, hétpróbás csavargó jólfésült, elegáns angol ficsúrnak tetszett mellette, Piszkos Fred pedig egy kiváló divatlap reklámembere is lehetett volna hozzá képest. Mindezeknek tetejébe Dezső még egy alig hatvanéves sapkát is hordott a fején, mely sapkát az élénkebb fantáziájú szemlélők még akár régi mintájú tábornoki sapkának is vélhettek.
Dezső tehát állt a bevásárló központ előtt, roppant szemüvege mögé temetkezve, és áldozatra várt. Hogy időnként lássa is, nem érkezik-e valaki, aki anyagilag megsegíti őt egy pár napra, kikukucskált a pápszeme fölött, de sok sikerrel az a módszer nem kecsegtetett. Ezért taktikát változtatott, levette az ókulárét, és forgolódva figyelte a tömeget. Sokáig azonban ezzel a formával sem élhetett, miután az elfogyasztott alkohol, a 36°Celsius és a fekete pulóver együttes hatása következtében hamar szédülni kezdett. Ennek ellensúlyozására elővette a táska aljáról a még némi — bornak látszó — folyadékot tartalmazó flaskáját, jót húzott belőle, és rögtön énekelni kezdett, kezében a flakon, mint győztes hadvezér kezében a kard:
„Száraz testem nedves farkán
Döglött béka kuruttyol.”
…És akkor meglátott engem. Nem volt menekvés, nem kerülhettem el, ilyenkor legjobb védekezés a támadás, mint tudjuk, ezért odaléptem hozzá, és megszólítottam.
— Szevasz, te toprongy. Meg vagy te őrülve? Mit ordítozol itten?
— Szevasz öcsi — üdvözölt kedélyesen, de a szemüvegét erősen igazgatnia kellett, hogy lásson belőlem valamit. — Ki vagy te?
— Én Pál vagyok, a te barátod. Nem ismersz meg?
— Deee, de… izé… csak most éppen nem, egy kicsit. Várj, leveszem a szemüvegemet, akkor talán.
— Minek neked ez a fertelmes üvegszem, te kretén? Világéletedben olyan jól láttál, mint a sasok. Honnan kerítetted ezt a szörnyet? Ilyen kerettel…
— Nem értesz te ehhön! — kiáltott rám Dezső, önérzettel (is) teljesen átitatva. — Ezt a szemüveget egy kukából kotortam ki, mert ha majd egyszer nem látok, milyen jó lesz akkor. Alig használt szemüveg, alkalmi vétel volt…
— Alkalmi vétel, a kukából? — csodálkoztam rá.
— Igen, igen, barátom. Alkalmi kivétel, mondom, hogy nem értesz te ehhön…
— Jó, rendben van, de minek hordod? Látsz vele valamit?
— Nem. De enélkül sem sokkal látok jobban, mert nagyon szomjas vagyok. Tudod, Pál barátom, ha én miniszteriális ember lennék, minden embernek biztosítanék szemüveget, meg innivalót. Ingyért.
— Nálad azért tán még a mindenkoriak is jobbak — próbáltam valami barátságosat mondani Dezső barátomnak, de mint kiderült, ezt nem kellett volna. Dezső ugyanis olyan hangon, mint egy oroszlán, rögtön üvöltözni kezdett.
— Dögöljön meg minden mindenkoriiiiii!!!!!! Kukoriiiiiii!!!!
— Ne ordíts már, te marha! — próbáltam csitítani. — Mindenki minket néz, még azt hiszik, hogy egy véleményen vagyok veled… Fogd már be a szád! Azt mondd meg, honnan volt pénzed ma ennyit inni.
— Nem értesz te ehhön, Pasókám – veregette meg a vállamat immár teljesen nyugodtan Dezső barátom. — Voltam az öreg Botosnál, levágtam neki a kertben a füvet, meg leszedtem neki egy csomó barackot. Meer’ én megcsinálom, komám, meer’ nekem aszongyák, hogy te Dezső, itt van ez a kert, vágd le a füvet, meg szedd le az őszibarackot, akkor én levágom a füvet, meg leszedem azt az őszibarackot. És akkor az le van vágva, meg le van szedve, meer’ én úgy dógozok. Meer’ én nem szaladok el a munkától. Igaz, elébe se… De én nem gatyázok. Én megcsinálom.
— Hát, te meg. De jobban tennéd, ha nem piálnál, és visszamehetnél akkor a vasúthoz. A legjobb mozdonyvezető voltál, szeretted is, nagyon…
— Erre a kis időre, minek legyek én mán mozdonyon? Jó nekem így, komám. Ha nekem aszongyák, hogy te Dezső, itt van ez a kert, le kéne…
— El ne mondd mégegyszer, mert nyakoncsaplak. Mennyi pénzt adott az öreg Botos?
— Kétezer forintot. Nem értesz te ehhön…
— Mihön nem értek, te lágyagyú? Igen jól megfizetett, nem mondhatod.
— Nem is mondom. Holnap meg megyek az öreg Vargáhon, annak is valamit a kertben köll csinálni. Meer’ ha nekem aszongyák, hogy te Dezső, itt van ez a kert, meg kéne csinálni, akkor én azt megcsinálom. Meer’ akkor az meg van csinálva. Na szevasz komám, megyek mán a szállásra.
— Hová mész? — kérdeztem tőle kissé hitetlenkedve.
— A ligetbe, Pasó komám, a ligetbe. Ottan van egy jó bokros rész, a szúnyogok engem nem zavarnak, ottan lehet jót alunni. Meg senki nem zavar, nemcsak a szúnyogok, senki… Erre a kis időre mán jól van nekem így. Nem értesz te ehhön… na szevasz, komám.
Vállára vette a roppant méretű táskáját, megbökte a sapkáját, és csámpás léptekkel indult a városi liget felé. Közben állandóan gesztikulált, folyamatosan magyarázott valamit magának, majd hirtelen megállt, és borzasztó hangján rázendített kedvenc nótájára.
„Száraz testem nedves farkán
Döglött béka kuruttyol…”
Legutóbbi módosítás: 2008.08.12. @ 11:00 :: Nagyajtai Kovács Zsolt