Csigalassúsággal, nehezen telt az éjszaka. Az utóbbi hetekben nem először fordult elő, hogy István külön szobában aludt, már ha szobának volt nevezhető az a nem egészen tíz négyzetméteres kis luk, amit amolyan vendégszoba–félének használtak azóta, hogy beköltöztek ebbe a zöldövezeti házba. Az is igaz, hogy náluk éjszakázni szándékozó vendégek csak igen ritkán érkeztek hozzájuk, lévén a baráti körük többnyire a környékben lakó értelmiségből tevődtek össze, így a vendégszobát általában Elvira szülei vették igénybe, ha nagyritkán meglátogatták őket. A két öreg túl a hetvenen egy évben egy-két alkalommal szánta rá magát a kétszáz kilométeres útra és még aznap haza is döcögni nem az ő koruknak volt már megfelelő.
István forgolódott, kitakarózott, mert melege volt, úgy azonban fázott és egyébként is mindenféle baja volt. Egyáltalán nem volt álmos, ezért tehát felkelt, belebújt a köntösébe és töltött magának egy fél vizespohárnyi konyakot. Rágyújtott, leült az ágy szélére és megpróbálta gondolatait rendezni. Kaparászást hallott a küszöb felől, halkan megnyitotta az ajtót, Lujzika pedig mint a mérgezett nyíl süvöltött be a szobába, tizedmásodperc alatt az ágy tetején termett, oldalára feküdt és úgy csinált, mint aki órák óta alszik. Szemét azonban nem csukhatta be, mert akkor nem láthatta volna a gazdi reagálását szenzációs mutatványára, így hatalmas szemeket meresztgetve figyelte, mit szól István gazdi eme ragyogó ötletéhez. István gazdi arcán megbocsátó mosoly jelent meg, leült a kutya mellé és simogatni kezdte a feje búbját, mert azt nagyon szerette, miközben halkan beszélni kezdett hozzá.
— Na mi van, te büdös dög. Bejöttél hozzám, mert érezted, hogy egyedül vagyok. Bejöttél, mert tudtad, hogy nem alszom, hiányzol nekem és még ráadásul nem is érzem jól magam. Nem tudom micsoda, de olyan hülye érzés… mintha nem lenne levegő, mintha kivonták volna az oxigént… mindegy, majd elmúlik. Minden elmúlik. Minden – vakargatta tovább Lujzika állát, aki némi aggodalommal pislogott a gazdájára. – Én is, te is, a világ is, mindenki és minden. Amíg itt vagyunk, azt hisszük, hogy szükség van ránk, hisszük, hogy valami olyasmit csinálunk, ami maradandó, ami sok ember boldogulását szolgálja, amire szükségük van, és ami jó. Aztán egyszer, amikor elmegyünk, kiderül, hogy amit mi csináltunk, azt más is meg tudta volna csinálni, valaki folytatja azt, amit mi elkezdtünk és most, amíg még itt vagyunk, nem jut eszünkbe, hogy mi is valakinek a félbehagyott munkáját, tetteit, cselekedeteit, az egész életét folytatjuk, vagy éljük egészen addig, míg magunk által váratlanul el nem megyünk mi is. Az a baj, hogy akkor már nincs módunk és lehetőségünk arra, hogy belássuk, az, amit csinálunk, arra bárki, tehát bárki képes, csak mi hittük azt, hogy egyedüliek vagyunk. Persze lehet, hogy ez nem is akkora baj, hiszen ha tudnánk, akkor megszűnhetne a hitünk, létünk egész értelme. Vásárhelyi Ferkót hatéves kora óta ismerem, egymás mellett ültünk az általános iskola padjában. Kicsi korától kezdve tudatosan készült a felnőtt korára, emellett azonban az iskola réme volt. Állandóan voltak kisebb-nagyobb stiklijei, állandó ellentétben állt tanáraival, állandóan kritizálta az oktatás mindenkori módszereit, mindig mindenbe beleszólt, cáfolt, érvelt, mikor mit látott jónak. Egyszer bebizonyította Lajos bácsinak, aki a matematika tudományára igyekezett oktatni bennünket nem túl nagy sikerrel, hogy nyolcszor nulla az nyolc. Ferkó a bizonyítás levezetéséhez háromszor teleírta a táblát, magyarázott, ezeréves tételeket döntött meg olyan logikával, hogy lehetetlen volt megfogni, a végén egyértelmű volt, hogy nyolcszor nulla nem is lehetett más, mint nyolc. Lajos bácsi pedagógusi pályája végét látta elérkezni, igazi könnyeket sírt és másnap kérte a nyugdíjaztatását. (Nem engedték el, de mi másik tanárt kaptunk.) Később rájöttem, hogy Ferkó zseni volt, diákkorában a minden ellen való lázongásával elérte azt, hogy felnőtt korában kiválóan tudja fegyelmezni magát és a legelképesztőbb ötleteit tudta a megvalósulásig elvinni.
Lujzika elégedett képpel szendergett István vakargatásában, majd gondolt egyet és a hátára penderült egyértelműen has-simogatásra utasítva ezzel a gazdit a továbbiakban.
— A fene a szoknyádat, te bolharaktár — gyújtott rá István újra —, azt gondolod te, hogy én ezért vagyok? Igazad van, az előbb magyaráztam el ezt neked és így, mint én, senki nem tud téged simogatni. Szóval a Vásárhelyi… ott van a két gyerek, húsz és huszonegy évesek, mi a fenéhez kezdenek így? Illetve, a fene tudja, egyik sem hülye, csak lelkileg kell túlélniük ezt a traumát. Hm, jó… csak lelkileg… hát az éppen elég. Felnőttek, lehet, hogy szüleik elvesztése megsokszorozza az erejüket, ki tudja? Majd segítünk nekik. Meddig kapirgáljalak én tégedet, te hisztis banya, legalább vakkantgassál néha vagy mit tudom én mit… tudod mitő Sokkal szívesebben vakargatnám én most itt az Ilona hasát, tudod, az utazási irodából. Egy-két nap és fogom is, ne félj. Csak legyünk ezen túl. Lehet, hogy egy-két napnál többe kerül, de mindegy, megéri.
Mélyet szívott a cigarettájából és furcsa érzése támadt. Mintha valami rátelepedett volna a mellkasára, tompa, nehéz, fájdalomhoz hasonló érzést tapasztalt, mely egyúttal végignyilallt koponyája bal oldalán át a bal karján is. Fáradt vagyok, gondolta, keserűt sóhajtott és egy hajtásra kiitta a maradék konyakot. Lujzika kissé ijedten méregette a gazdáját, aki akaratlanul is meggörnyedt kicsit ültében és szaporábban kezdte szedni a levegőt, ami nehezen akart lejutni a tüdejébe. Két-három próbálkozás után kezdte magát jobban érezni, a mellére nehezedő nyomás megszűnőben volt, agya is kitisztult. Hiába, nehéz volt ez a mai nap és egyáltalán, nehezek voltak az utóbbi évek. Sok volt ez így egyszerre neki, futott át az agyán, az általános fáradtság, Elvirával a házasélete és most a Ferkóék balesete… Uramisten, Ferkó, Éva, hol vagytok már… Tegnap este Éva fölszaladt Elvirához valami elmaradhatatlan pletykát közölni, nem mellesleg pedig új frizuráját megmutatni, miután hosszú haját akkor vágatta le és kíváncsi volt Elvira véleményére. István úgy látta, hogy jól áll neki és ez jólesett Évának, annak pedig különösen örült, hogy Elvirának is tetszett, azt mondta, hogy Elvira kifinomult ízléssel alkotott véleménye számít neki egyedül… Hát most már mindegy. Ferkótól délben váltak el, miután megbeszélték a vegyianyag-raktár helyiségeinek egymástól való teljes elszigetelésének műszaki lehetőségeit. Ferkó javaslata jobb volt, ezt ő be is látta. Ferkó közölte, hogy délután elautóznak Gyöngyösre az édesanyjához, és ha már ott vannak, síelnek is egyet a Mátrában… Hát ez nem sikerült.
István most már nagyon fáradtnak érezte magát, ezért Lujzika legnagyobb megnyugvására levette a köntösét, bebújt az ágyba, az eb is befészkelte magát a dereka mellé és egy szemvillanás alatt elaludtak.
A következő pillanatban azt érezte, hogy valaki türelmetlenül, de igen nagy óvatossággal, ám kellő eltökéltséggel rágja a bal lába hüvelykujját. Kinyitotta a szemét, rápillantott az órára, hat óra múlt két perccel. Lujzika, te pontosabb vagy, mint a Big Ben toronyórája. Felült az ágyban, csapzott volt, izzadt és úgy érezte magát, mint aki a kilencedik menetnél tart a Mike Tysonnal vívott ökölcsatában. Mindegy, akkor is fel kell kelni, Lujzikát ki kell vinni, ez mindig is az ő feladata volt. Nagyon kedves és önként vállalt feladata, tehát most sem berzenkedett az ellen, hogy magára húzza melegítőjét, hócsizmáját és már kinn is voltak az utcán. A havazás elállt, legalább mínusz tíz fok volt, a hó pedig úgy negyven centi vastagságúra hízott az éjszaka folyamán, de legalább a szél elállt, így hóakadályok nem képződtek az utakon. Lujza kutya önfeledten ugrált az őt teljes mértékben ellepő hóban, morgott és mindenre elszántan keresett magának egy olyan tisztást, ahol zavartalanul be tudott görbíteni és dolgát háborítatlanul elvégezni. Ennek megtörténte után István a tett színhelyén kis zacskóba rejtette a végterméket, lezárta a zacsekot és visszavitte a kukába, majd Lujza után eredt, aki már hetedhét határon is túl járva barátságos vakkantgatásokkal próbálta szóra bírni a havat seprő Fekete szomszédot, nem teljesen sikertelenül. Fekete Mihály hatvanhat éves, jó kedélyű, segítőkész ember volt, már akkor itt lakott a feleségével, amikor Istvánék ideköltöztek.
— Aggyisten, Lujza kisasszony! — támaszkodott a seprűre a szomszéd. — Mit szólsz a hóhelyzethez, kis barátnőm?
Lujzika komoly és méltó ellenfelet vélt felfedezni a seprű vesszőiben és hóhelyzet ide vagy oda, támadóállásba helyezkedve hatalmas összpontosítással várta, mikor mozdul a seprő, mert ő abban a minutumban végez vele. Fekete szomszéd észrevette az eb szándékát és az időközben odaérkezett Istvánhoz szólt.
— Nem adom a seprűmet, mert csak ez az egy van — mondta nevetve —, ha szétszedi, ellep bennünket a hó. Jóreggelt, István. Jöjjön csak közelebb.
— Jóreggelt, Mihály bátyám — köszönt István és a kezét nyújtotta. — Hasznos munkát, mindjárt én is nekilátok, csak megjáratom ezt a mihasznát — mutatott Lujzára.
— Jó kutya ez, messze van a mihasznától — hunyorított az öreg, majd benyúlt a belső zsebébe, és előhúzott egy laposüveget. — Ezt kóstolja meg, ettől rendbe jön, így lámpafénynél elég szar az ábrázatja.
— Hát szó, ami szó, nem igazán sikerült valami fényesen az éjszakám — hagyta helyben az ábrázata jellemzését István és nagyot húzott az üvegből. — Hííí, azannya, hallja-e — hápogott azután könnyes szemmel —, nem mondta, hogy ez ilyen…
— Kellett volna? — kérdezte a szomszéd és elrakta az üveget. — Ötvenkét fokos házi szilva, de ne mondja senkinek, mer’ a fináncok bezárnak engem. Ebből egy korty ilyenkor és indulhat a nap.
— Még szerencse, hogy szombat van — nevetett István —, ilyen pálinka után az embernek semmi kedve nem volna menni dolgozni. No, további jó hóhányást, viszlát, Mihály bátyám.
— A legjobbakat, István — tolta följebb a sapkáját az öreg és tempósan folytatta a sepregetést.
István az utca végén jobbra fordult, itt két telek után újra jobbra, az évek óta megszokott reggeli útvonal. Lujza a világért sem mondott volna le arról, hogy a szokásos megszaglászásra érdemes tárgyait felkeresse, legfeljebb annyiból volt nehezebb dolga, hogy a vastag hó alatt a kedvenc talicskakereket, valamint a nyár végén kivágott fa tuskóját megtalálni sokkal nehezebb volt, mint a normál hómentes időkben. Ezért tehát egy kicsivel elhúzódott a visszaérkezés időpontja, de a tiszta időben István nem is bánta. Különben sem rohanunk ma és ez a pálinka, amit az öreg Fekete kínált, ez csodát tett. Nem érzett fáradtságot, elmúlt az izomlázhoz hasonló érzése is, amit még ébredéskor érzett.
Lujzika boldog csaholással jelezte, hogy ő már megérkezett a ház elé, István is megszaporázta a lépteit és némi meglepetéssel vette tudomásul, hogy Imre fia az udvaron egy tekintélyes hólapáttal a kezében azon munkálkodik, hogy a járdát járhatóvá tegye a ház és a kiskapu között.
— Valami nagy bűn nyomhatja a lelkedet, fiam, vagy pedig nem vagy tudatában annak, amit cselekszel — lépett hozzá István.
— Helló, fater — vigyorgott kissé kipirosodott arccal a srác. — Mindig vannak megmagyarázhatatlan dolgok az életben, ez most egy ilyen. Mindjárt elmúlik.
— Nem is nagyon aggódtam emiatt — ölelte meg fiát István.
Besterczei Imre huszonhat éves, átlagos termetű, rendkívül erős testalkatú fiatalember volt, utolsó éves a jogi egyetemen, oszlopos tagja a kerület focicsapatának és magánszorgalomból heti két-három alkalommal rendszeres látogatója a kondicionáló teremnek. Három éve együtt él barátnőjével, csak akkor megy haza, ha Timi elutazik a szüleihez, vagy ha már kellően kiéhezett az édesanyja által főzött csülökpörköltre. Két oknál fogva nem akart építész lenni, egyszer azért, mert ismerve saját magát, apjával állandó szakmai vitába bonyolódtak volna, másrészt és legfőbbképpen pedig nem is érdekelte a műszaki pálya, úgy gondolta, hogy jogászként sokkal több hasznos dolgot fog tudni cselekedni, mint műszaki emberként.
— Itthon maradsz ma egész nap? — kérdezte István Imrét.
— Timi csak holnap este jön haza, és az Anyu valami finomat ígért ebédre. Ezért úgy döntöttem, hogy jutalmul az utcai szakaszt is megpucolom a hótól, mert te már úgyis vén vagy és lusta.
— Majd beleváglak mindjárt jól a hóba, aztán ott elmélkedhetsz azon, ki a vén lusta.
István beszaladt az előszobába a villámgyorsan repülő hógolyó elől, levette a kabátját és a kisszobából előszedte a tiszta melegítőjét. Bement a fürdőszobába, igyekeznie kellett, ha nem akart a Faragóval megbeszélt találkozóról elkésni. Sűrű, erős sugárban engedte magára a vizet, megtörölközött, felöltözött és kilépett az ajtón. Pontosan nekiment Elvirának, aki álmos szemekkel téblábolt a fürdőszoba előtt.
— Nem tudsz kisebb ajtóval kijönni ebből a nyomorult fürdőből? — mordult Istvánra.
— Nem. Képzeld el, nem látok át az ajtón én sem, és különben is sietek. Most már mehetsz tyúkszemet áztatni.
— Hová sietsz te szabad szombaton, ha szabad kérdeznem? — érdeklődött Elvira.
— Szabad szombaton kérdezned, természetesen. Mint azt neked tegnap említettem volt, ma délelőtt Faragó Gézával fogok találkozni a baleset ügyében, ha nem emlékeznél rá. Ő pedig el fogja mondani nekem azt, amiről a rendőrök nem is kérdezték, így nem is fogják tudni.
— A Faragó? — hitetlenkedett Elvira. — A Faragó azt sem tudja megmondani néha, hogy minek hívják, nemhogy különbséget tudna tenni az időnkénti víziói és a valóság között.
— Te nagyon tévedsz — világosította fel István. — A Faragó nem idióta, csak iszik, mert nem találja a helyét ebben a kifordított világban és lelkileg érzékenyebb annál, minthogy holmi kétes érvényesülési lehetőségekért cserébe feladja az életről alkotott elveit.
— Sokra ment az elveivel — zárta le a témát Elvira. — Te is jobban tennéd, ha saját magaddal meg a családoddal foglalkoznál inkább, a tegnapi nap után igazán van mit megbeszélnünk.
— Ne izgulj, sor fog kerülni rá. Bár érzésem szerint nem nekem van magyaráznivalóm, hanem neked. Ha minden jól megy, délután itthon leszek és beszélgethetünk. Pá, kedvesem, megyek, mert a buszok nem járnak ilyenkor rendesen, gyalogolni fogok.
Búcsúpuszi helyett csak intett a kezével és kilépett az ajtón. Amíg elkészült, addig megélénkült a szél, ami a mínusz tíz fokos hőmérséklethez nem igazán kellemesen párosult. István összehúzta álla alatt a kabátot, sietős léptekkel ment a Viktória utca felé. Húsz perc erőteljes gyaloglás után elérte a baleset helyszínét, ahol már a világon semmi nem emlékeztetett a tegnap történtekre. Ferkó kocsijának roncsát is elszállították, az éjszaka esett hó pedig jótékonyan takart el minden, esetleg még árulkodó nyomot. De ki akart volna még itt keresni valamit? Ember nem akadt, aki sejthette volna, mi történt itt tegnap. Hóba burkolózott, nyugalmas táj, az úton a hó eltakarítva, néhány erre tévedt gépkocsi által kellően biztonságosra letaposva, a biztonság persze kellően csökkentett sebesség mellett értendő. Forgalom szinte semmi nem volt, aki tehette, otthon maradt. Estefelé megélénkül majd biztosan az élet, sznobék mennek újgazdagékhoz, a férfiak a legfrissebb közéleti eseményeket vitatják meg, az asszonyok legújabb ruhakollekcióikat mutatják be egymásnak, hadd irigykedjen a szomszédasszony. István utálta ezeket a társadalmi eseményeket, ha tehette, mindig kimentette magát alóla, vállalva és tudomásul véve ezzel azt is, hogy a kerület vezető elitjében bizony így nem fog kapni jelentős szerepet. Azzal nyugtatta magát, hogy nem is vágyik rá, a kerület vezető elitje kinyalhatja a seggét, ő boldogul nélkülük is.
— Addig tátod itt a szádat, amíg meg nem fagysz – riasztott föl elmélkedéséből a jól ismert, reszelős hang. — Nem akarunk inni valamit?
— Dehogynem — fordult hátra fázósan István. — Szevasz, öreg szivar. Tényleg mindjárt lefagy az orrom. Merre menjünk? Te vagy errefelé ismerős.
Faragó Dezső egy, a szükségesnél két számmal nagyobb lódenkabátjában toporgott mellette, amely kabát egyrészt a mérete, másrészt a vastagsága miatt csak igen csekély meleget biztosíthatott viselőjének még akkor is, ha alatta vastag pulóvereket hordott. A kabát egyébként is úgy nézett ki, mint amit húsz évvel ezelőtt egy segélycsomagban kapott volna valaki, és akkor úgy döntött a megajándékozott, hogy kiteszi a kuka mellé. Dezső arca valamilyen oknál fogva frissen volt borotválva, így a felületes szemlélő csak nehezen vette volna észre az alkohol okozta nyomokat vagy azért, mert már ivott valahol annyit, amennyi arca ráncai kisimulásához elegendő volt, vagy pedig az utóbbi időben esetleg kevesebbet ivott úgy általában, bár ez nem volt valószínű.
— Gyere — reszelte a hangját Dezső —, elviszlek egy olyan helyre, ami a te ízlésednek is megfelel. Egy átlagos, de nívós kocsma.
— És ha jól tökön rúglak mindjárt, akkor hová viszel, te tulok? Oda menjünk, ahol te nem feszélyezed magad, ahol nyugodtan lehet dumálni.
Tíz perc csendes, monoton kutyagolás után István rájött, hogy Dezső ki akar menni az úri negyedből, ugyanis pillanatnyi megjelenésével több, mint bizonyos, hogy a kerület egyetlen kocsmájában sem látnák szívesen.
— Azért remélem — morogta —, hogy a várostérkép feltünteti még azt a helyet, ahová vezetsz…
Ne motyogj annyit, megérkeztünk — nyitott be egy ajtón váratlanul Dezső, majd türelmetlenül visszafordult az ajtóban. — Jössz, vagy kihozzam neked?
— Aaaajtóóóó! — ordított egy anyatigris hangján odabent valaki. István fölpillantott a bejárat fölé és egy kopott táblán azt olvasta, hogy „Poroltó”, alatta meg, hogy „Falatozó”. Hogy itt se falatozott még soha senki egy falatot se, arra a nyakamat teszem, gondolta István, majd sietve belépett Dezső után a helyiségbe.
Leültek a sarokba, István éppen kérdezni akarta Dezsőt, hogy mit hozzon neki, amikor Dezső már régen a pultnál volt és rendelt. De jól tartja magát az az ötezres, gondolta, majd ijedten diagnosztizált saját magán bizonyos sosem tapasztalt látási zavarokat, melyek Dezső fizetési módszerében látott megjelenni és kicsúcsosodni. Dezső ugyanis elővett a zsebéből egy marék húszezrest, gyakorlatlan mozdulatokkal széthajtogatta, de csak úgy köldökmagasságban, hogy a pultos ne lássa, majd kirakta az egyiket a pultra. Árpi, a pultos látásból ismerte Dezsőt, ezért előbb őt nézte meg alaposabban, majd az uv-lámpa fényénél a húszezrest. Ez sem győzte meg azonban igazán, ezért azt mondta, hogy nem tud visszaadni ekkora lóvéból, mert még korán van. István magához tért az első sokkból és jelentkezett, hogy majd rendezi a számlát, de Dezső leintette. Közölte Árpival, hogy írogassa csak addig, amíg nem lesz aprója, kiegyensúlyozta a tálcát az italokkal az asztalig és nagy nyögések közepette leült.
— Dezső — szólalt meg fura torokhangon István. — Idefigyelj. Ha nincs nálad legalább kétszázezer forint, akkor egy sem. Mit csináltál az éjszaka, te szerencsétlen?
— Csak voltam, apuskám — jelentette Dezső önérzetesen —, csak voltam szerencsétlen. Reggel találkoztam valakivel, aki bizonyos összegű gyorssegélyben részesített és hétfőn reggeltől munkát ajánlott a cégénél. Hétfőn munkába állok. Sőt, ma délután egy átmeneti saját lakást is kapok, három órára kell odamenjek arra a címre, amit megadott.
— Dezső, ki a fenével kerültél te ilyen kapcsolatba?
— Mit irigykedsz, egyszer nekem is sikerülhet valami az életben.
— Dezső, ki az a marha, akivel ilyen… egyáltalán, milyen kapcsolatba kerültél? — dadogott István. — Mennyi az a „gyorssegély”, amennyit kaptál?
— Kétszázötvenezer forint, volt egy kis tartozásom, maradt belőle száznyolcvan. A te piti kis ötezresedet baráti adományként kezelem, tehát kísérletet sem teszek arra, hogy visszaadjam, mert még megsértődnél — magyarázta Dezső magabiztosan.
— Idefigyelj, te húgyagyú — kezdett István egyre idegesebb lenni. — Téged úgy vert át valaki, mint szart a palánkon, nem veszed észre? Téged lefizettek, megvettek, megfosztottak az egyéniségedtől, ésatöbbi, ésatöbbi. Ki tudott így megetetni, Dezső?!
— Ne lovald bele nagyon magadat, vannak még rendes, befolyásos emberek a földkerekén. Csak legfeljebb te nem ismered őket, mert te vagy a becsület, a megkörnyékezhetetlenség szobra saját magad szerint. Szerintem meg élhetetlen vagy a mai világban, ez az egyszerű helyzet. Máskülönben pedig azt ígértem ennek a derék embernek, hogy nem beszélek róla senkinek sem, a nevét meg pláne nem árulom el, még neked sem, neked csak azért vázoltam a tényeket, mert a barátom vagy.
— Tudod, tegnap este még büszke is lettem volna erre — szőkült össze a szeme Istvánnak —, ma már azonban mintha másként látnám egy picivel… Gondolok is valakire és valamire, de az egy akkora marhaság, hogy rémálmomban sem hinném el. Mire figyelmeztetett még téged ez az aranyos jótevődő
— Arra, hogy a tegnapi baleset körülményeiről ne tudjak semmit, amit mégis tudok, azt felejtsem el a lehető leghamarabb. Különösen akkor ne emlékezzem semmire, amikor ma találkozom és beszélgetek veled. A gyorsabb felejtés érdekében kaptam a negyed millát és az én helyzetemben, beláthatod, ez nyomós érv volt. Tudod, István, nekem is nagyon kellemetlen ez, hiszen barátok voltunk és remélem, leszünk is még. De nekem ez volt az egyetlen esélyem, hogy visszakapaszkodjam az életbe, vagy legalábbis megpróbáljam. Értsd meg, kérlek és hidd el, nagyon sajnálom. Nem mondhatok mást. Úgyis tudod, kiről van szó.
— De hát ez tisztességtelen, Dezső! — fojtotta el kiáltását nagy erőfeszítéssel István.
— Az — bólogatott Faragó élénken —, persze hogy az. Miért lenne pont ez tisztességes, ha az egész világ mindenben tisztességtelen?
— És a cégnél fogsz hétfőtől dolgozni? — hitetlenkedett István.
— Igen, a cégnél fogok dolgozni – bólogatott tovább Faragó.
— Egy rendes öltönyöd nincs, hogy akarsz te hétfőn megjelenni?
— Egy rendes öltönyben… Vannak szombaton és vasárnap is nyitva tartó ruházati üzletek meg bevásárló központok, addig még vehetek egyet.
— Ez igaz. Vehetnél kettőt is, rád férne. Valahogy az a benyomásom, hogy nem fogok tőled semmit megtudni a balesettel kapcsolatban.
— Jók a benyomásaid — Dezső még mindig bólogatott.
— Csak vigyázz, nehogy úgy járj, mint a temetkezési ló.
— Miért, az hogy járt? — nézett föl érdeklődve Faragó.
— Az is addig bólogatott, amíg a nagy bólogatásban átesett a saját súlypontján és beleesett a gödörbe, amit ugyan eredetileg nem neki szántak, de ha már úgy esett, hogy beleesett, hát ott is hagyták. Ott döglött meg. Elég nagy szaralak lettél, Dezső komám. Hogyan fogunk mi együtt dolgozni, azt még nem tudom.
— Én tudom… — kottyantotta el magát Faragó.
— … De nem mondhatod el, mert első a tisztesség, igaz, Dezső? Hát szedd össze magadat kissé, hétfőn találkozunk. A tegnapi ötösből még ki tudod fizetni a meg nem ivott italomat. Szevasz.
Fölállt az asztaltól és otthagyta Dezsőt. Az ajtóból visszanézve ugyanazt a szemét arckifejezést fedezte föl valamikori barátja arcán, mint Pálosén akkor, amikor tegnap este kiszállt a kocsijából. Le vagytok sajnálva, szemét népség. Hogy Pálos szemét, azt régen tudta. De hogy Faragó is az lenne, azt nehezen hitte el. Faragó nem olyan, Faragó csak olyan kényszer-szemét lehet, az is csak átmenetileg. Pillanatnyilag mélyponton van, ki akar mászni belőle. Ha kimászott, szembesülni fog saját magával és utálni fogja, amit csinált, de most nem törődik ezzel. Majd ha kimászik, egyenesbe áll és visszanyeri régi gerinces önmagát. Majd segít neki a visszanyerésben. De mi a túrót vigyorgott olyan hülyén, mint Pálos tegnap?
Már megint… már megint ez a hülye zsibbadó, szúró érzés itt baloldalt… de kegyetlen érzés. Mínusz tíz fok van és kiveri a hideg verejték. Kristálytiszta, oxigéndús levegő és alig kap belőle valamennyit. Le kéne ülni valahol egy kicsit, mert mindjárt összeesik. Ott van a Turbó presszó, odáig még elcsoszog. Bemegy, egy konyakot rendel, felhörpinti, a másikkal leül végre az első asztalhoz. Kicsit mintha jobb lenne, legalább levegő van már. Kellemes, semmi mással össze nem keverhető presszóillat. Körülnéz, kevesen vannak, pedig szombat délelőtt egyéb esetekben nagy itt a zsongás. Csakhogy most hideg van és hó. Az egyéb esetek tavasszal és ősszel szoktak lenni, amikor az ott lakók tüntetően kertészkednek, hogy mindenki lássa rajtuk, milyen hozzáértő népek. A baj csak az, hogy a nagy fene hozzáértésben kivágják a kertben a kultúrát, mert az olyan satnya, a gaz meg szép zöld, ezért azt otthagyják. Meg nyáron is jönnek, és egymást túlharsogva hencegnek, hogy ők Portugálba’ voltak, amazok meg Törökbe’, de olyan is akad, aki Franciába’, egész pontosan Márszellba. Hogy honnan szedték össze a rávalót, azt most ne bolygassuk. Vannak tisztességes népek és vannak pálosgézák. És van Besterczei István, aki a nagy becsületességével a Balatonra jut el kétévente, tehát ebből is látszik, hogy ő a leghülyébb. Elvira is ezen a véleményen van, de Elvira legalább szereti őt. Vagyis — eddig legalábbis — szerette. Mi lesz ezutánő Jól néz ki, ha ötvenöt évesen el fognak válni. Baromi jól nézne ki.
Megitta a konyakot, árnyalattal jobban érezte magát, fölállt, fizetett és kiment a presszóból. A kinti tiszta hideg megcsapta az arcát, a háta az átizzadt póló alatt megborzongott, de ez sem volt kellemetlen.
Egy óra is elmúlt már, amikor hazaérkezett. Lujza kivágódott az ebédlőből, még mielőtt levette volna a kabátját, egy és ugyanazon lendülettel az ölében termett, ötször képen nyalta, már ugrott is lefelé és ezredmásodperc múlva újra az ebédlőben üldögélt. Körötte csend, amerre ment (bocsánat), de sapkák, sálak viharvert maradványai hevertek szanaszét az előszobában. Lujzika kötelességének érezte a gazdi üdvözlését, de miután az ebédlőben éppen ebédelés volt folyamatban, azt sem hagyhatta ki, hiszen ilyenkor néhány kitűnő falatka mindig jutott neki. István levetette a dzsekijét, cipőt és benézett az ebédlőbe.
— Szevasztok, jó étvágyat!
Elvira éppen a szokásos korholásba kezdett, de pár szó után elakadt a hangja.
— Nem hordasz te órát, hogy… szentatyám, gyere csak vissza! — tette a szájához a befordított tenyerét.
István már elindult a szobája felé, de visszafordult.
— Hogy szentatya, azért az túlzás. Mondjuk aranyos Istvánka, esetleg Pityu, Pityuka, ezek megfelelnének. De hogy szent…
— Ne marhulj már annyit. Mi bajod van? Fáj valamid? Úgy nézel ki, mint a háromnapos pinceszar hamuval leszórva. Mi a baj, István? — aggódott őszintén Elvira.
— Semmi, semmi, ne idegesítsd magad, egy kicsit tényleg nem jól vagyok, de semmi komoly. Ledőlök egy kicsit, pihenek és hamarosan jobban leszek.
— Nem is ebédelsz semmit? — fogta meg a kezét Elvira.
— Nem, nem, kösz, majd ha fölkeltem. Vagy majd vacsorára. Most jobban esne lefeküdni.
— Szólj, ha kérsz valamit…
— Jó, szólok, csak ne aggódjatok — hárította el István a segítő szándékot és nagy nehezen végre becsukta a szobaajtót. Végigdőlt a heverőn, becsukta a szemét és arra gondolt, hogy infarktust kapni sosem lehet jó dolog, de most különösen rosszkor jönne. A cégbeli zűröket meg kell oldani és a családi zűröket is meg kell oldani, az Elviráét is és a sajátját is. Pihenni is kéne tán egy kicsit, többet foglalkozni a családdal és több vagány nagyvonalúsággal a munka iránt, a vagányság abban mutatkozna meg leginkább, hogy kevesebbet dolgozna több pénzért, több munkát adna alvállalkozásba kevesebb pénzért, a kicsik akkor is megcsinálnák, mert úgyis rá vannak szorulva…
Érezte, hogy valaki puha pléddel betakarja a hátát, ez jólesett, már majdnem fázott a háta. Hmmm, ez jó, nem gondolni semmire, csak ahhoz el kéne aludni. Ha az ember nem alszik, és úgy akar nem gondolni a semmire, akkor azt úgysem tudja, ha belefeketedik, akkor sem, mert akkor ugye arra gondol, hogy nem gondol semmire. Ez tehát nem jó módszer a kikapcsolódásra, aludni kell, az az igazi. Akkor tehát aludjunk. Alszunk, alszunk, al…szunk…
Sötétedett, mire fölébredt. Valamivel jobban érezte magát, az izomlázhoz hasonló érzése is csökkent. Kicsit nedvesnek érezte a pólóját, biztos, hogy álmában ismét leizzadt újra, de olyan mélyen aludhatott, hogy nem tudatosult benne. Eldöntötte, hogy lezuhanyozik és tiszta fehérneműt vesz, azután olvasni fog. Napi sajtót, mert arra még nem volt ideje, aztán valami jó regényt. Igen, igen, tudja, hogy Elvirával beszélgetni kellene, de ahhoz most éppen semmi humora nincs. A fene úgy egye meg, majd holnap, ha lesz kedve hozzá. Holnap? Azért ez nem olyan pici probléma, amit majd ráérünk, a rák tudja mikor megbeszélni. Elvirának szeretője van. Elvira dugni jár valakivel, csalja őt, mással kefél. Biztos nem mondta meg a palinak, hogy ötven éves, persze nem is néz ki annyinak. Elvira nagyon is jól néz ki. Hááá, ez a zuhany nagyon jó, újjászületik az ember. Lehet persze, hogy nem is a dugás a lényeg, hanem a manus mindenféle szépeket lelkizik neki, ami nem is nehéz akkor, ha a hétköznapok minden nyőgjét nem együtt viselik, csak egy héten, mondjuk egyszer találkoznak. Úgy könnyű szépeket mondani meg szeretkezni. A ló rúgja agyon azt a latrot, akárki is legyen az. És ráadásul ebben neki, Besterczei Istvánnak is jelentős mulasztásai kell, hogy legyenek, megcsalni ugyanis csak azt lehet, aki nem tesz meg mindent annak érdekében, hogy ne csalassék meg. Nos, ő igencsak elhanyagolta mostanában a feleségét, azt hitte, hogy az elmúlt harminc év elég ahhoz, hogy a dolgok maguktól is rendben menjenek. Hát nem elég, most már látja.
Éppen kilépett a zuhany alól, amikor Elvira benyitott az ajtón.
— Mit csinálsz, István? Minden rendben van? — dugta be a fejét és érdeklődve vizsgálgatta férje arcszínét. István élénken bizonygatta, hogy persze, igen, nincs semmi baj. Elvira belépett a fürdőszobába és szorosan átölelte Istvánt, aki lágyan simogatni kezdte az asszony hátát.
— Levegyem a köntösömet, kedvesem?
— Elcsi, édes — súgta István —, tudhatod, hogy nagyon szeretlek és nagyon hiányzol nekem. De az utóbbi napokban valami történt velem, és nem merek ilyeneket… nem merek semmit sem csinálni.
Elvira fölnézett a férjére.
— Tudom, hogy valami bajod van, látszik rajtad. Holnap el kell menjél Fülöpkéhez, hogy alaposan megvizsgáljon. És… én is nagyon szeretlek.
Fülöpke, alias dr. Fülöp András a világ legaranyosabb teremtése volt. Azért lett Fülöpke, mert mindössze százötvennyolc centiméter magas volt és ezzel még Elvira százhatvanját is alulmúlta. Ez azonban egy szikrányit sem zavarta abban, hogy termetével ellentétben, annak átvitt értelmében vett legnagyobb közös többszörösét ne tette volna meg az emberiség azon példányainak gyógyítása érdekében, akikkel betegségük okán pályafutása során találkozott. Doktor Fülöpke élénk, állandóan magyarázó, a betegeket mindenben felvilágosító, a betegségről teljes tájékoztatást adó, alapos, de optimista ember volt, aki teljes bizonyossággal hitt a betegei felgyógyulásában, ezt állandóan hangoztatva hitet adott nekik ahhoz, hogy ők is higgyenek ebben. Doktor Fülöpkének mindegy volt, hogy felnőtt-e a beteg vagy gyermek, szombat éjjel volt-e vagy szerda hajnal, korra, nemre való tekintet nélkül gyógyított mindenkit, aki igényelte. Soha nem volt fáradt, soha nem volt rosszkedvű, és soha nem küldött el senkit arra való hivatkozással, hogy speciel most éppen nem ér rá, szíveskedjék a kedves betegnek majd holnap reggel nyolckor haldokolni, mert akkor van rendelési idő. Doktor Fülöpke egész élete egy rendelési idő volt.
— Holnap vasárnap — mondta István — és nem akarom a kisöreget vasárnap zargatni. Elvégre valamikor csak kell neki pihenni. Elmegyek majd hétfőn.
Elvira kilépett a fürdőszobából, István pedig felöltözött. Bement a szobába, bekapcsolta a tévét, a kora esti híradót akarta megnézni. Megkereste a megfelelő adót és hátradőlt a fotelban.
— Kérsz kávét, István? — hallotta a felesége hangját.
— Hááát, nem is tudom. Jól esne, de… Igen, kérek! — döntötte el hirtelen. A fene megette az egészet, ha már egy kávét sem ihat meg.
„ Pénteken este tizenhét óra után nem sokkal halálos kimenetelő autóbaleset történt a Viktória utca és a Pesti út kereszteződésében. A gépkocsiban utazó házaspár életét vesztette. A rendőrség szakértő bevonásával befejezte a vizsgálatot. A szakértő megállapította, hogy a balesetet gyorshajtás okozta, a férj nem az útviszonyoknak megfelelően vezette gépkocsiját. Most pedig tekintsék meg holnapra vonatkozó időjárási előrejelzésünket.”
István lekapcsolta a hangot és bambán nézett maga elé. A kísérő szöveg felolvasása közben néhány rövid felvételt lehetett látni a helyszínen, mintha Pálos orra alá dugdostak volna egy mikrofont, de hogy mit nyilatkozott, azt nem lehetett hallani, csak a hírolvasó hangját. Pénteken, tehát tegnap este. Hogy a fenébe lehetett ilyen rövid idő alatt egy ilyen súlyos balesetet elemezni, értékelni, egyáltalán olyan alapossággal analizálni, hogy már ma, szombat délután a vizsgálatot le is zárták? Ki volt az a marha, aki magát szakértőnek merte nevezni és egy-két órai elemzés után végleges és megfellebbezhetetlen szakvéleményt kiadni? Ilyen ember a földön nem létezik. Ilyen nincs. Illetve, várjunk csak. Egy ember lehet: Pálos. Ott tartották a képe előtt a mikrofont, és azt mondták, hogy a „rendőrség szakértő bevonásával” vizsgálódott, tehát egyes számban, nem többesben. Pálos, a kurva életbe. Mi szereped van neked ebben, mi érdeked főződik ehhez a balesethez, te szeméttelep? Te voltál a szakértő, mi? De hogyan lehettél ekkora hülye, hogy engem is magaddal vittél a helyszínre? Azt hitted, nem jövök rá? Vagy ezzel is van valami célod? Mire készülsz, miben gondolkodsz, Pálos Géza?!
Legutóbbi módosítás: 2008.08.22. @ 07:05 :: Nagyajtai Kovács Zsolt