Nagyajtai Kovács Zsolt : UTOLSÓ SZERETŐ (regény) V. rész

Nyomtatás

Ajtónyitás, szigorú Judit nővér érkezik, arca mérges, a szeme azonban elárulja. A szeme kedves, a betegek iránti odaadást és kedvességet sugároz.   

— Látogatókról nem volt szó, kedves Besterczei úr — fújta a kötelező szövegét a nővér. — Persze, ha valakinek főorvosi engedélye van… — nézett sokatmondóan Istvánra.       

— Idefigyeljen, nővér. Szerintem ebben a beteghotelban kevés ember fekszik, akinek a hozzátartozója nem rendelkezik valamilyen oknál fogva különleges főorvosi engedéllyel.

— Maga nagyon téved. A főorvos úr igen szigorú ebben a dologban, általában csak akkor ad ki ilyen engedélyt, ha valaki valakinek a valakije.         

— Meg is ette akkor a fene az egészet. Tehát ebből következően, ha orvosilag indokolt a látogathatóság, vagy a pali egészsége már megengedné, akkor sem lehet látogatni, mert a beteg csak egyszerű állampolgár, de nem valakije egy befolyásos vízfejűnek? Mi az, hogy valakinek a valakije? — lovalta bele magát egyre jobban István. — A hajléktalan vagy a zsebtolvaj is valakinek a valakije, mert hát ugye neki is volt vagy van anyja, apja meg ángyikája meg mit tudom én kicsodája.          

— Jól van, jól van — csitította Judit nővér —, nem úgy értettem, tudja azt maga nagyon jól. Ismer maga egy bizonyos Pálos Géza nevű urat?         

István olyan arccal nézett a nővérre, hogy az majdnem kiejtette a lázlapot a kezéből.

— Ajjaj — mondta vészterhesen —, mit akart az a kecskebogyó? Tán csak nem volt itt benn, amíg aluszikáltam?        

— Nem, nem — felelt gyorsan Judit nővér. — Telefonon érdeklődött a maga állapota felől. Állítólag nem is kecskebogyó, hanem miniszteri tanácsos.        

— Az, hogy a hernyók rágják meg a jobb fülét neki. Idehallgasson, nővér — próbált meg István felülni, de Judit villámgyorsan visszanyomta. — Jó, jó, értettem, nem ülök fel. De ha ez a Pálos nevű féreg mégegyszer érdeklődik, nekem csak akkor mondja el, ha vissza akar küldeni az infarktus legsúlyosabb állapotába. Nem érdekel az ilyen emberek „együttérzése” — hangja gúnyos színt öltött —, akik abban bíznak, hogy már elhajítottam a levesmerőt, már nem vagyok útjába senkinek sem. Főleg nem az ők céljai megvalósításának.      

— Besterczei  úr, ne izgassa fel magát, az isten szerelmére! — Judit nővér komolyan aggódott. — Árthat magának.          

— Igaza van — engedte el magát István. — Tudja mit? Éhes vagyok. Hány óra van? Mikor osztanak itt vacsorát?

— Magának csak holnap, vagy azután. — Judit nővér visszanyerte régi, pattogó egyéniségét. — Mindjárt hozok magának egy infúziót, abban van a vacsorája, meg gyógyszer, amitől szundizni fog. Tizennyolc óra hat perc. Mire nem feleltem?       

— Olyan kérdés nem létezhet — kísérelt meg egy legyintést István és kissé kimerülten lazult el fektében. Becsukta a szemét, mélyet sóhajtott és már aludt is. Halványan érzékelte, hogy valaki megszúrja a kézfejét, a tű benne marad, egyúttal a könyökhajlatból kiveszi az ott lévő kanült, de mást már nem érzett. Mély, pihentető álomba merült.        

— Jó reggelt, Besterczei úr! Jó reggelt! — a hang nem volt bántó, sőt nagyon kellemes, mély, zengő és mégis lágy és pici erotikus kicsengése mintha lett volna. Ismerős hang. Szereti ezt a hangot. István kinyitotta egyik szemét, hunyorgott, Emma nővér érdekes, kissé szabálytalanul szép arcát látta maga előtt.           

— Csókolom… izé, az összes kezét — mormolta még félálomban. — Nem fekszik ide mellém egy kicsit?       

— Hmmm. Talán majd holnap, kedves uram, ma még más dolgom van. De semmi nincs kizárva, minden lehetséges.          

— Bocsásson meg, nem akartam közönséges lenni — tért magához lassan István. — Az ember félig még humókál és közben nem gondolkodik… vagy nagyon is őszinte?

— Ezt majd egyszer megbeszéljük, jó? — mosolygott kitűnő szokása szerint Emma nővér. — Most mondja el, hogy jól aludt-e és hogyan érzi magát?          

— Hát a félmarathoni távot ma még kihagyom, fizikailag rongy vagyok. De a fejem, az tiszta, az agyam működik.               

— Helyes. Akkor most működésileg törődjön bele, hogy meg fogom mosdatni, tetőtől talpig.      

— Tetőtől talpig? Húha, a nemjóját. És középen is? — rémüldözött István.    

— Középen is. És elöl—hátul — emelte a takarót a nővér.             

— És… izé, mindenemet? — aggódott tovább a beteg.         

— Igen, a fütyijét is, ha már maga nem meri nevén nevezni. Pedig az is a maga testének része, igaz? A katétere kicsúszott az éjjel, majd hozok kacsát, ha most még nem sürgős — nedvesítette a szivacsot Emma nővér.      

— Huhh, azannya. Ez a víz hideg — húzta össze magát István.         

— Nem hideg, csak langyos — dörzsölte a testet a nővér. — Segíti a vérkeringést meg ilyesmit. Jót tesz.           

— Nehogy mindjárt látható jele legyen — zsörtölődött István, de Emma nővér mintha meg sem hallotta volna. — Izé… azt mondta, hogy talán… majd holnap?       

Emma nővér kezében megállt a szivacs két másodpercre.

— Igen, azt mondtam — válaszolt sejtelmes mosolyával. — Még azt is mondtam, hogy semmi sincs kizárva. Nagyon valószínű, hogy holnap is ezt mondom majd. Őőőő — nézett végig István testén a nővér, pici ideig megállapodva egy ponton —, ne törődjön vele, mással is megesik néha… Most az oldalára fordítom.       

István le sem nézett, érezte, miért nyugtatja a nővér, de azért igencsak elvörösödött. Ötvenöt éves korában úgy viselkedik a teste, mint egy tizenéves kamaszé. Nahát. Mit gondolhat Emma az ő szexuális életéről. Mindegy, azt mondta, más is járt már így. Igyekezett elterelni a figyelmét az egész dologról, ezért a beszélgetés folytatása mellett döntött.        

— Mondja nővér, kérdezhetek valamit?

— Bármit — fordította ismét a hátára Emma nővér és a szeme is nevetett. — Legfeljebb nem felelek rá, vagy ha felelek, azt mondom, nem tudom. De maga nem fog hülyeséget kérdezni.

— Nem szoktam, de ez most kivételes helyzet, tehát most szokok.            

— Ki vele! — biztatta Emma és a törölközést befejezve betakarta Istvánt. — Tehát?          

— Férjnél van?             

Emma nővér úgy fordult, hogy az arcát ne lehessen látni, és néhány másodpercig kínos csönd telepedett közéjük. Amikor visszafordult, tekintetéről eltűnt a kedves, pajkos mosoly.

— Ez a kérdés még a „bármi” kategóriába is nehezen illeszthető bele… De én tehetek róla. Én mondtam, hogy mindent megkérdezhet.             

— Bocsásson meg, Emma. Néha nem is igazán értem magamat én sem. Nem lett volna szabad megengednem magamnak ekkora ostobaságot.       

— Emma nővér — nyerte vissza lassan kedélyállapotát Emma, István pedig értetlenkedve nézett rá.

— Mi van? Mit rontottam el még jobban anélkül, hogy tudnék róla?         

— Mondom, Emma nővér a hivatalos megszólításom — mosolygott újra —, maga csak a keresztnevemet mondta az előbb. A szabály, az szabály, István.        

— Beteg úr — javította ki a nővért nem titkolt gonoszsággal István, mire mindketten egymásra néztek és kitört belőlük a nevetés.           

— Hát jó, kedves István beteg úr kérem — vett újra levegőt nagy nehezen Emma. — Tudja mit, válaszolok mégiscsak az eredeti kérdésére. Tehát: igen is meg nem is.

— Hát az meg hogy lehet?          

— Nézze, most nem érek rá — tapasztotta vissza a korongokat és a bizgentyűket István mellkasára a nővér. — Most megkapja a reggeli fröccsét, szundít egy kicsit, délben meglátjuk, hogy hogyan érzi majd magát, és akkor elmondom magának. De csakis és kizárólag az ön gyógyulásának érdekében.           

— Csakis — bólogatott hevesen István.

*

„No lám, lám, itt fekszel az ágyon, Besterczei István, figyelmesen nézed a plafont, időnként kitekintesz a csukott ablakon át a hóesésbe, visszavezeted tekintetedet a mennyezetre, aludni akarsz, de nem tudsz. Nem tudsz, mert nem hagylak. Hogy ki vagyok én, te azt nagyon is jól tudod. Én a te lelkiismereted vagyok, aki most megpróbálom tisztába tenni a nyomorult kis életedet, ha már egyszer visszakaptad, még ha csak átmenetileg is. De lehet, hogy évtizedekre, ki tudja? A sorsát senki el nem kerülheti…  

Először a szívedhez szólok. Ne ijedj meg, Besterczei, nem érzelmi alapon, még nem. A szívedhez, mint a testedet effektíve működtető, legfontosabb szervedhez. Tehát: dobogj csak, te szív, még egy jó pár évig, ha már egyszer nem hagytad abba végleg hétfőn reggel. Dobogj még, mert ennek az embernek itt, akinek az élete alapfeltételeit biztosítod, még rengeteg dolga akad a hátralévő éveiben. Persze ha nem indultál volna újra hétfőn az utolsó pillanatban, teljesen más lenne a helyzet, de hát újraindultál és ezért értelmetlen minden „ha”. Azzal, hogy visszahoztad ezt az embert az élők táborába, egyúttal két lehetőség (nem több!) közötti választás kényszerét adtad a kezébe és az azonnali döntés helyzete elé állítottad. Dobogj tehát, te szív, mert ez az ember akárhogyan is dönt, a döntése szerinti cselekedetsort végig kell csinálnia, ellenkező esetben semmi értelme nincs az egésznek.

Másodszor is a szívedhez szólok, de már átvitt értelemben, érzelmi alapon. Az előbb azt mondtam a szívednek, mint fontos fizikai szervednek, Besterczei István, hogy kétféle lehetőséged van, választhatsz közülük. Egy: elfogadod és tudomásul veszed, hogy beteg ember lettél, ennek megfelelően nyugodt, kiegyensúlyozott életet élsz e családoddal és elfogadod őket olyannak, amilyenek. Olykor-olykor, ha nagyon ráérsz, legfeljebb elgondolkodhatsz azon, hogy Elvira miért csalt meg téged, ha megcsalt egyáltalán (mert ezt még nem tudhatod bizonyossággal), ekkor majd rá fogsz jönni, hogy megcsalni csak azt az embert szokták, aki nem tesz meg mindent azért, hogy ne csalják meg. Ennek persze vannak fizikai, lelki és anyagi, valamint a ló tudja, miféle összetevői, ebbe azonban csak majd akkor megyünk bele, ha több időnk lesz, mert most még ki kell elemeznünk az első pontot alapjaiban és még ott a második. Egyszóval törekszel arra, hogy Elvirát teljes személyében visszahódítsd magadnak, mert hiszen szereted őt és tudod, hogy ő is szeret téged. E cél eléréséhez fel kell adnod az eddigi kétlaki életedet, melyet — valljuk meg — eddig igencsak ügyesen éltél. Illetve az utolsó esetben Ilona kapcsán valószínűleg melléfogtál valahol, hisz Elvira mégiscsak megsejtett valamit. Nincs több nőügy, nincs több mellékefélés, nincs több tiltott gyümölcs. Az alapvető filozófiádat megértem én, miszerint egyszer élünk és azt a végletekig ki kell használni, legfeljebb csak némi módosításokkal értek vele egyet. A filozófiádat meghatározó fő kérdés azonban ma már nem feltétlenül csak az erkölcsön múlik, hanem az egyén önmagával szemben kialakított elvárásain és viselkedési normáin is. Maga a kérdés úgy hangoznék, hogy ha két ellentétes nemű, egészséges, normális ember megtetszik egymásnak, miért ne létesíthetnének egymással örömökben gazdag szexuális viszonyt, amely mindkettejük boldogulását segíti és megelégedésükre szolgál? Millió olyan nő van a világon, aki tetszik neked és millió nőnek tetszel te is, miért ne lehetne ezt minden szégyenérzet, félelem vagy gátlás nélkül egymásnak elmondani és vágyaitoknak megfelelően cselekedni? A testi szerelem gyakorlása az élet egyik legfontosabb éltető eleme, ennek megfelelően tehát ezzel élni kell, azért ember az ember. Te, Besterczei István, aztán éltél is ezen lehetőségekkel, igaz, kerested is rá az alkalmat mindig, becsületedre legyen mondva, igen alacsony azon kísérleteid száma, amikor nem arattál sikert, bár te ezt soha nem sikerként fogtad fel, hanem az élet természetes velejárójának. Akkor csak úgy közbevetőleg, miért is haragszol te most Elvirára? Mert ugyanazt csinálta, amit te? Jó, jó, ne menjünk bele… Ennek tehát vége. Csak a család, csak a nyugalom, csak a pihenés, dolgoztál te már eleget ahhoz, hogy a magad érdekeit tartsd szem előtt. Ebben az esetben komoly esélyed van rá, hogy még sokáig fogsz élni. Ehhez azonban az élettel szembeni teljes szemléletváltásra van szükséged, s ha igényled, kifejtem neked szívesen az eddigi életfelfogásod emberileg és morálisan tökéletesen hibás voltát. Bár… lehet, nem lesz túl meggyőző, a világ morális elvei igen nagyot változtak mostanában.”        

— Szép napot, beteg úr kérem. De nyúzott az ábrázatja — mintha Emma kedves hangját hallotta volna a messze távolban. Fölnézett és tekintete találkozott a nővér mosolyával.

*

— Kicsit tán elszunnyadhattam… Rémes álmom volt.

— Könnyű álmot hozzon az éj… De addig még van idő. Biztos, hogy jól érzi magát? — fürkészte Istvánt Emma, miközben lázmérőt dugott a hóna alá.         

— Eegen, biztos — intett a fejével és a szemével István, de közben folyton izgett-mozgott, felült, visszafeküdt, köhögött, orrot fújt, láthatóan zavarban volt.     

— Nem mondaná el az Emma nővérkének, kedves Besterczei úr, hogy mi a heveny kapálódzásának kiváltó oka? Ha borsószem van a feneke alatt, azt is kiveszem — nógatta a nővér.

— Hát izé, az a helyzet, hogy… fölkelhetek?  

— Persze, és irány az edzőterem, ötvenszer száz kiló fej fölé. Miért akar fölkelni?      

— Mert baromira kell pisilni — István úgy ejtette ki a szavakat, mintha éppen most ismert volna be valami főbenjáró bűnt —, és én kacsába nem tudok.   

— Atyavilág, ezt én szúrtam el. Eszembe kellett volna jusson, nagyon sajnálom, ne haragudjon — szabadkozott Emma nővér. — Nem kelhet föl, de hozom a kacsát és megtanítom használni.   

— De hogy… a micsodámat… izé — dadogott István, de a nővér angyali nyugalommal félbeszakította.   

— Igen, a micsodáját. Nem fogok hozzányúlni, csak a helyes testtartást és a kiskácsa optimális helyzetét fogom segíteni, elmagyarázni. Nem lehet valaki ennyire szégyenlős. Sikerülni fog, meglátja. A katéter rosszabb. Nna. Üljön föl, de ne annyira, csak félig. Félig ül, félig fekszik. A hápit legyen szíves így, ide, nagyszerű. Most egyedül hagyom, lazítson, engedje el magát. Mire visszajövök, tele lesz a hápi, meglátja Jó munkát. Adja ide a lázmérőt.   

Emma sarkon fordult, kiment a szobából, István pedig többszörösen hálát adott a gondviselőjének, hogy ilyen nővért rendelt mellé. Néhány másodperc koncentráció után érezte, hogy a kísérlet sikerrel zárult, a feszült helyzetet csöndes megnyugvás követte.     

Emma nővér visszatért a szobába, kezében az elmaradhatatlan infúziós üveggel, arcán pedig az elmaradhatatlan szolgálatkész, kedves mosollyal.  

— Mi a helyzet pisilésileg, kedves beteg úr? — érdeklődött. 

— Pisilésileg a feszült helyzet jelentősen lazulni látszik, mint azt a mellékelt Kalandvágyó Kacsa Kázmér ékesen bizonyítja — kotorászott büszkén István a jelzett bizonyíték után.    

— No, ez derekas munka volt — dicsérte Emma nővér. — Mindjárt elveszem, most bekötöm magának még azt a kis nedűt, aztán jön Judit nővér. Rendesen viselkedjen vele, három gyermekes családanya és a férje valamikor bokszoló volt.        

— Valahogy nincs késztetésem Judit nővér házasságát megrontani — mormogott István —, és ez nem csak a bokszoló exférj miatt van.       

— Nem a férji mivolta a múlt idő, hanem a bokszolás — javította ki Emma nővér.   

— Nem számít. A lényeg a késztetésen van.   

— Maga tudja. Holnap reggel jövök, megborotválom, megfésülöm, satöbbi, mert nyolckor a professzor úr fog vizitet tartani. Akkor szépnek kell lenni — hajolt az ágy hátsó támlájára Emma nővér.    

— Aha, ez jó — vigyorgott István —, tehát ha a professzor úr, teszem azt, ugyanilyen beteg lenne, biztos különös gondot fordítana arra, hogy a hálósipkája elvágólagosan helyezkedjen el a fején a párna élével, miközben egyébként annak sem örül még igazán, hogy lyuk van a seggén.          

— Ne gonoszkodjon — korholta Emma —, a professzor úr attól még nagyon rendes ember.  

— Bizonyára, bizonyára. Hallottam olyan kórházról, ahol egy-egy ilyen főprofi vizit alkalmával a szegény betegnek mindig egy csomóra kell gyűrnie a vizes törölközőt és úgy eldugni valahová, nehogy a fődoki meglássa. Ő mibe törölközik és hová tenné száradni a beteg helyében? — dohogott István. 

Emma nővér bájosan integetett kezével, és kihátrált a szobából. István érezte, hogy az infúziós folyadék hatására elbágyad, ezért becsukta a szemét és átadta magát gondolatainak. Halványan érzékelte, hogy nyílik az ajtó, szempilláin át a másodperc egy tört részéig látta Judit nővért, aki benézett hozzá, és miután úgy látta, hogy a beteg alszik, ugyanolyan csendben, ahogy jött, távozott is a szobából. István ezt egyáltalán nem bánta, semmi kedve nem volt Judit nővérrel beszélgetni, egyrészt azért, mert Emma járt az eszében, másrészt pedig szeretett volna egyedül maradni, kicsit elmélyülni magában, hiszen a lelkiismeretével vívott párviadalból legkevesebb még egy menet hátra maradt. Nem kellett sokáig várnia.     

*

„Na mi van, pupák? Azt hitted, nem jövök többet, vagy kések? Tévedtél, öreg cimbora, tévedtél. Csak abban az esetben nem találkoztunk volna többet, ha a mentők két percet késnek akkor reggel, de nem késtek. Különben is megbeszéltük ma délelőtt, hogy értelmetlen minden ’ha’, erről tehát szót se többet.       

Ott tartottunk, hogy két lehetőséged van, az egyiket elmagyaráztam neked, következzék tehát a második. Eszerint folytatod a régi életedet, ám egy apró módosítást végre kell hajtanod. Nyíltan, egyenesen, őszintén elmondod Elvirának, hogy te a saját életedet óhajtod élni, te infarktus utáni állapotban vagy, neked most már bármikor véged lehet, amennyi még hátravan neked az életedből, azt szeretnéd kihasználni és a görögdinnyét is meg akarod dugni, ha meg van lékelve. Mi van? Hogy nem tetszik, amit mondok, és ahogy mondom? Mi nem tetszik rajta? Eddig is ezt csináltad, csak titkon, rejtve, lopódzkodva. Emlékezz csak Júliára, Editre, vagy Olga, Margit, Kinga nevét is említhetem. A legdisznóbb cselekedeted a néhai Vásárhelyiné Borossa Évával való egyszeri kapcsolatod volt, amikor kihasználtad, hogy a legjobb barátod felesége némi alkoholmámortól vezérelve nem tudott megálljt parancsolni hirtelen szexuális vágyainak. Szégyelled is magad érte, igaz? Van is miért. Most már csak ’odaát’ kérhetsz bocsánatot tőlük. És most itt van Ilona, legújabban pedig Emma nővér. Emma nővér gyönyörű nő, tökéletes alakja van, nagyon szép, kedves arca és eleddig számodra ismeretlen oknál fogva nem működik a házassága. A szex pedig bizonyosan hiányzik neki, mert az egész megjelenése, egyénisége egyfajta egészséges erotikáról tanúskodik, az ilyen nők nagyon szenvedélyesek a szerelemben és szeretnek szenvedélyesek lenni a szexben. Ráadásul úgy néz ki a dolog, hogy beléd is zuhant egy kicsit, mire innen kimész, Emma nem fog se látni, se hallani a szerelemtől. De nem fog utadba állni, főleg pedig nem fog kezdeményezni, mert annál nagyobb tiszteletben tartja a házasságodat, mint intézményt, és nem ismeri a te nőkkel való általános kapcsolatodat. Szerencsédre. Tehát tiéd lehet még egy darabig Ilona, majd utána Emma is, de ehhez az kell, hogy Elvirát engedd el, Jobban mondva Elvira engedjen el téged. Nem teheted meg vele, hogy boldog-boldogtalannal megcsalod, aztán amikor ő botlik egyszer, akkor te könyörtelenül ráhúzod a vizes lepedőt. Nem teheted meg, mert a gyermekeid anyja, mert harminc éve él veled és leginkább azért nem, mert szeret. Te megteheted, hogy megijedsz az infarktusod miatt és ezért mindent gyorsított tempóban végig akarsz csinálni, amit eddig elmulasztottnak érzel, de a családodat és főleg Elvirát hagyd ki ebből. Ha tehát ezt a második megoldást választod, egészen biztos, hogy nem késik sokáig a Vásárhelyiéktől való bocsánatkérés személyes lehetősége. Viszont boldog lehetsz, szabad akaratod szerint döntöttél, egoizmusodat mindenek fölé helyezve.”

— István! — fogta meg a kezét valaki. — István, alszol?      

*

A hang jól ismert, a hangszín kevésbé. Ez a hang határozottabban, céltudatosabban szokott megszólalni, most lágy, aggódó. Elvira hangja.   

— Szia, Elcsi. Mennyi az óra e percben? — kérdezte kásás hangon. 

— Háromnegyed hat — felelte a maszk mögül Elvira.

— Akkor jól megaludtam itt magamat, a fene gondolta volna. Négy napja csak alszom. Nem tesz ez jót nekem, nem is tudom, hová fog ez vezetni. Ha majd egyszer hazamegyek, otthon is egyfolytában humizni fogok?   

— Nem fogsz. Beszéltem Fülöpke doktorral, olyan edzéstervet állított össze neked, hogyha azt — mellesleg kötelező jelleggel — végrehajtod, nem marad sok időd semmittevésre.

— Fülöpke doktorka elhúzhat a sunyiba az edzéstervével együtt. Gondolod, hogy az itteni tudorok helybenhagyják az ő gyilkos edzéstervét? — csúszott föl félig ülő helyzetbe István, körben pedig nagyokat nyögött.          

— Mit szólsz hozzá, hogy Fülöpke doktor már egyeztetett ebben a kérdésben Kapócsy professzor úrral, és Kapócsy jóváhagyta Fülöpke módszerét. Meg is dicsérte a kisöreget, aki erre olyan büszke, mintha Kossuth-díjat kapott volna — magyarázta lelkesen Elvira.   

— Aha. Fene az ízlését — kételkedett István.

— Ne légy szkeptikus, az csúnya dolog — figyelmeztette az asszony.

— Jó, nem leszek. De ki a rosseb az a Kapócsy? Tornatanár?

— Istvááán! — Elvira hangja most oktatóan éneklőre váltott. — Prof. Dr. Kapócsy Endre a földrész egyik leghíresebb kardiológusa, nem igaz, hogy eddig nem hallottál róla.   

— Besterczei István, professzor és doktor előjelzők nélkül a földrész egyik legjobb építésze és a te Kapócsyd még soha nem hallott róla. Ehhez mit szólsz? — kötözködött István.

— Azt, hogy hülye vagy — mérgelődött Elvira. — Kapócsy hétfőn itt térdelt meg ugrált az ágyad körül órák hosszat azért, hogy téged megmentsen. Azért nem találkoztatok azóta, mert kétnapos konferencián vett részt Szlovákiában, egy órája ért haza.            

— Akkor Fülöpke doktor hogyan tudott vele egyeztetni edzéstervet, mi, he? — csapott le István rögtön a szerinte nyilvánvaló ellentmondásra.

— Telefonon. Ismered, milyen az? Beleszólsz, hogy mak-mak és a túloldalon valaki aszongya, hogy búúú. Bizony — Elvira szaporán pislogva bólogatott a termékismertető jobb hihetősége érdekében.         

— Megállj csak — hajtotta vissza fejét István a párnára —, kelhessek csak egyszer még föl, megkeserülöd te még ezt. Milyen dolog az, hülyének nézni szegény Pisti bácsit…   

— Majd csak kihevered — nyugtatta Elvira. — Mennem kell, csak öt percet kaptam, és itt vagyok már egy fél órája. Holnap átmész a nyílt kardiológiára, ott többet lehetünk majd együtt. Fel is kelhetsz meg egyebek.

— Honnan veszed ezt? — álmélkodott István. — Ki mondta?     

— Fülöpke. Neki meg a Kapócsy — állt fel Elvira és helyére tette a széket. — Szia. Vedd úgy, hogy kaptál egy hosszú puszit, de így a maszkon keresztül nem lehet.  

— Azért csak megpróbálhatnád — mosolygott István az asszonyra, aki nevetve lehajolt, félrehúzta a maszkját és megcsókolta a férjét.     

— Azért mégiscsak jó, hogy ittmaradtál — súgta Elvira, István pedig hosszan szorította a felesége kezét.      

*

Elvira illatával telt meg a szoba. Könnyű, gyöngéd, jázminszerű illat, Elvira egyéniségéhez tökéletesen illő. Az asszony mindig is sokat adott arra, hogy minden alkalomkor, minden időben a megfelelő kozmetikumokat használja, nem feltűnően, de árnyaltan, és mindig csak annyit, hogy jelenléte tudatosuljon a többi jelenlévő körében, de soha ne harsogja túl saját magát. Ez az illat tökéletesen jellemezte Elvirát: határozott, művelt, céltudatos asszony, aki tisztában van saját képességeivel és azon belül minden célját remekül felépített taktikával el is éri. Icipici szexualitást enged magából mutatni, de csak annyit, amennyi a férfiak fantáziáját megmozdítja, de a legelső fantázia által vezérelt megnyilvánulásnak határt szab, bezárkózik. István sokadszorra tudatosította magában, hogy nem véletlenül szereti harminc éve.          

Csendben, szinte észrevétlenül nyílt az ajtó, Judit nővér érkezett.

— Jó estét, Besterczei úr — trillázta Judit. — Ahh, ahh. Hölgylátogatónk volt, kedves uram?

— Miért, magának is? — vakkantott István nem éppen barátságosan.        

— Maga olyan, mint a smirgli — szontyolodott el Judit nővér. — Az ember csak jót akar…

— Igaza van, nővér, bocsásson meg — szabadkozott István —, de olyan gyorsan jött be és éppen olyan fontos dolgon elmélkedtem, nem volt érkezésem váltani.  

— Nem haragszom, ne aggódjon — tért vissza a csengettyűhangoz a nővér. — Segíthetek valamit?   

— Hááát, igen. Ha ideadná a kacsát, megköszönném.

— De nehezen mondta ki. Röstelli talán?

— Éppen nem röstellem, de nem vagyok rá büszke sem. Talán már holnap felkelhetek, és akkor nem kell így kiszolgálni — reménykedett a férfi.          

— No, csak óvatosan a reménykedéssel, el ne siessük a dolgokat. Tud egyedül pisilni vagy segítsek valamit? — érdeklődött a világ legtermészetesebb hangján Judit nővér.

— Neeem, nem, tudok egyedül — rémüldözött István. — Megtanultam délben…       

— Mondja, maga mindig ilyen félelmetesen szemérmes? — nézett rá Judit. — Az embert ápolom, ahhoz pedig az is hozzátartozik. A teste működik, de megeshet, hogy valamilyen fizikai vagy lelki sérülés miatt maga ezt a működést nem tudja teljesen biztosítani. Ekkor jövünk mi és segítünk. Pontosabban fogalmazva ekkor is. Mindjárt visszajövök.

A fene egye meg ezt a hülye természetemet, valahol igaza van a nővérnek, gondolta István, miközben elvégezte a szükséges előkészületeket és laza testtartásban várta a hatást. Persze másfelől meg mégsincs igaza Juditnak, mert ha már ilyen baromira okos, akkor tudhatná, hogy vannak emberek, akiknek velük született tulajdonságuk egy bizonyos túlzott gátlás valaminek az elvégzésével szemben. Fingani se szoktunk nagy társaságban, az ördög vigye el a dolgát a nővérnek, pedig az is természetes dolog, és még segítség sem kell hozzá. Ő például nyilvános WC-ben sem szeret pisilni, mert tudja ugyan, hogy nem igaz, mégis az a meggyőződése, hogy minden más ott vizelő ember őt nézi és ettől akármennyire kell pisilnie, csak nagy erőfeszítések és lelki kínok kiállása árán tud.

Tárult az ajtó, Judit nővér suhogott be rajta frissen vasalt, keményített köpenyében és megszokott csengő hangján bim-bammozott.

— Hoztam magának pár szem sós kekszet meg egy fél kancsó teát. Próbálgassa megeszegetni ezeket úgy módjával, azután kortyoljon egy kis teát. Itt, a kancsó csőrét vegye a szájába és azon keresztül kényelmesen lehet inni. Ha bármi problémája van, csenget. Ha nem csenget, akkor is bekukkantok magához néhányszor — csacsogta Judit nővér és kiviharzott a szobából.    

István nem túl barátságosan nézett utána. Ez a nő vagy a hülyegyerekeknél szolgált eddig, vagy őt nézi annak. Hát már tán csak tud csőrös kancsóból inni, látott ő már olyat. Óvatosan kezébe vette a kancsót, illesztette volna a szájához, de az megbillent egy csöppet és ez elég volt ahhoz, hogy egy deci teát a nyakába locsoljon. Egy pillanatra megmerevedett, nem tudta eldönteni, hogy káromkodjon-e vagy a földhöz csapja a kancsót, végül a harmadik megoldást választotta. Úgy elkezdett röhögni, hogy még egy adag tea a nyakába folyt, végül mégiscsak sikerült a csőrt a szájába illesztenie. Egy korty után abbahagyta a röhögést. A tea ugyanis alig langyos, ízetlen, illetve leginkább pocsolyaízű volt.   

*