„Én a belső éned vagyok ismét, de nevezhetsz a lelkiismeretednek is, Besterczeikém. Ne dumálj, ne tiltakozz, meg fogsz hallgatni, ha tetszik, ha nem. Rövid leszek, de velős. Megváltozni készülsz, barátom, vagy talán már meg is változtál, mégpedig nem éppen előnyödre. Kötözködsz a professzorral, kötözködsz az osztályvezető főorvossal, tiltott helyen, teljesen legatyásodva dohányzol, csak a leendő szexpartnert látod Emma nővérben, mást, valami emberit nem is akarsz keresni benne. Emmával szemben úgy viselkedsz, mintha az életed múlna azon, hogy megdugod vagy nem, pedig vigyáznod kellene. Neked nincs jogod magadba bolondítanod Emmát, hogy azután három éjszaka után otthagyd, mert meguntad. Emma nem fog téged megunni, Emma nehezen lesz szerelmes, de ha az lesz, akkor őt nem lehet csak úgy otthagyni. Emma az életét készül neked adni, és ha te eldobod Emmát, az életét dobod el. Hát nagyon vigyázz azzal, hogyan viselkedsz vele szemben.
Mindezeken kívül hányaveti, nemtörődöm vagy. Egyszer meg nem kérdezted senkitől, hogy Elvira nem keresett-e, ha beszaladt, jó, ha nem, hát nem. Nem kérdezted meg tőle, mit csinálnak a gyerekeid, eltemették-e már Vásárhelyiéket, mit csinál ez a szemétvári Pálos és hogy hiányzol-e Lujzikának. Irigy, öntelt, egoista pacák vagy, Besterczeikém. Ne mondd nekem azt, hogy te megteheted, mert te egy túlélő, jobban mondva egy újraélő vagy, ezt akartad mondani, ugye? Nem teheted meg. Tartozol annyival mindenkinek, aki tett valamit az életed folytatásáért, hogy nem teszed meg. Pálosnak és barátainak még többel tartozol, nekik végképp nem maradhatsz adósuk. Őket kicsinálhatod. Ha tudod.”
*
Gyuri úr visszaérkezett a betegszobába, maga előtt tolt egy kicsi, amolyan régi zsúrkocsihoz hasonló kerekes asztalkát, amin egy csomó elektromos ketyere és herkentyű volt található.
— Vegye le az ingét, Besterczei úr, legyen szíves — kérte Istvánt, miközben a herkentyű dugvillájának konnektort keresett és talált. — Most megnézzük a pici szíve működését.
István szó nélkül engedelmeskedett, Gyuri úr pedig boszorkányos ügyességgel ragasztgatta tele István felsőtestét különböző tapacsokkal, melyekből hosszú kanócok lógtak ki és kapcsolódtak az asztalkán lévő masinához.
— Az elektródák nem hazudnak — mondta jelentőségteljesen mosolyogva Gyuri úr, István pedig elgondolkodott, hogy ő vajon tudná-e ezt a munkát ugyanígy mosolyogva, állandó látszólagos jó kedéllyel végezni, és arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg nem. Ez nem neki való feladat lenne, akkor is vigyorogni, amikor legszívesebben agyoncsapna mindenkit. Ha egy épület részlettervét felvázolta a papírra, gépre vitte és kinyomtatta, és akkor nem tetszett, nagy káromkodások közepette kikapta a papírt a nyomtatóból és újra kezdte. Mi lenne, ha mondjuk az elektródák téves elhelyezése miatt az EKG nem megfelelő eredményt mutatna, ezért Gyuri úr összefogná egy marékra az összes drótot, lerántaná a melléről azokat egyszerre és azt kiabálná, hogy csessze meg a tücsök az összes huzalt ott, ahol van, de ő nem foglalkozik vele tovább, csinálja az, akinek varázsló volt a nagypapija a pigmeusoknál… Szerencsére az ápolók, így tehát Gyuri úr sem ilyen ideges ember.
— Igyekeznünk kell, mert látogatója van, Besterczei úr — szólt hirtelen Gyuri úr.
— Igen? — kerekedett el a szeme Istvánnak. — És ki a csoda kíváncsi rám, Gyurikám?
— Valami Pálos Géza, vagy ki, ha jól emlékszem… nocsak, nocsak, nonono! — emelte fel a hangját Gyuri úr. — Mi történt? Eddig olyan szabályos volt a görbéje, most meg össze-vissza csapkod a szíve… rosszul van, ember?! — kérdezte ijedten.
— Nem, nem, még nem — válaszolt István elgyötört arccal —, de magán múlik, hogy ne is legyek.
— Hogy érti ezt, István úr? — kérdezte meglepetten az ápoló, észre sem véve, hogy keresztnevén szólította a beteget.
— Úgy, hogy szól ennek a pöcegödörnek, hogy nem óhajtom fogadni. Mondja meg neki, hogy magamon kívül vagyok, kómába estem, kipurcantam, vagy mit tudom én, hogy mit csináltam. Menjen a fenébe, amíg szalonképes vagyok és úriember.
— De hát ez az ember azt mondta, hogy ő minisztériumi tanácsos vagy titkár vagy micsoda… — magyarázta értetlenkedve Gyuri —, és hogy ő jó hírt hozott.
— Igen? — ült fel az ágyban István, miközben Gyuri az elektródákat bontogatta le róla. — Hát akkor vigye is a jó hírét a pi… na, majdnem kimondtam, hová. Nem érdekel a jó híre. Idefigyeljen, Gyurikám, ez az ember okozta nekem a kedélyes kis infarktusomat, ezért nem óhajtom egyelőre látni. Majd eljön még az ideje annak, hogy találkozunk, és akkor ő nem akar majd engem látni, de addig, amíg én nem keresem, ne akarjon találkozni velem. Megmondja ezt neki, Gyuri úr kérem?
— Megmondom István úr, megmondom — pakolta össze a masinát Gyuri —, ne idegeskedjen. Már csak azért is, mert ennél az EKG-eredménynél láttunk már jobbat. Ki érti, hogy mér’? — tárta szét a karjait teátrális mozdulattal Gyuri.
— Jól van, csak froclizzon — mondta bűntudattal István. — Megbocsátok mindent, ha ezt a csúszómászót kiirtja nekem ebből az intézményből.
— Nyugalom — intett az ápoló és sietve kitolta az asztalkát a szobából.
István komolyan ideges lett. Mi az ördögöt akarhat Pálos, mi lehet az a halaszthatatlanul fontos jó hír, amit már másodszor kísérel meg vele közölni? Mi lehet olyan fontos, ami nem várhat addig, amíg a gyógyulás reményében innen haza nem engedik? És vajon kinek jó a hír, Pálosnak vagy neki? Azt nem hiszi, hogy pusztán udvariassági, aggódó látogatásról van szó, az előzmények ismeretében ennek semmi értelme nem lenne. Pálos nem az a fajta fickó, aki csupán emberbaráti szeretetből aggódik valakinek az egészségi állapota iránt, anélkül, hogy valami személyes érdeke ne fűződne hozzá. Főleg nem a hétfő reggel történtek után…
Határozott kopogást hallott az ajtaján. Pálost nem sikerült elzavarni, futott át az agyán, de már nyílt az ajtó, Ancsa és Imre vigyorgó feje jelent meg a nyílásban.
— Helló, papi, hogyhogy nem alszol? — kacarászott boldogan Ancsa lánya és egy villanás alatt ott termett apja ágya előtt, kezében egy tekintélyes méretű fedeles kosárral.
— Szia, öreg fater, meddig akarod még átpasszírozni a világot ezzel a betegségtudatoddal, vén szimuláns? — fejezte ki sajátságos módján afölötti örömét Imre, hogy apját végre nem az intenzív osztályon látja.
— Szevasztok, neveletlen, semmihaszna ifjúság — kászálódott ülő helyzetbe István —, hogy beszéltek apátokkal, mindjárt felkelek és megmutatom, ki alszik és ki a szimuláns, büdös kölkök — folytatta tovább a korholást nevetve, és az örömtől mintha egy szilvásgombócot érzett volna a torkára tapadni. — Erre tanítottalak én benneteket?
— Igen, erre! — felelték kórusban a gyerekek. — Reméljük, még ötven évig ennél cifrábbra is tanítasz még…
István úgy érezte, az örömtől hallucinációi lehetnek. Ancsa kezében mintha megmozdulni látta volna az egyébként nyugalomban tartott kosarat, és fura hangokat vélt hallani a kosár belsejéből.
— Mi van, papi, úgy elcsendesedtél — firtatta Ancsa —, csak nem vagy rosszul?
— Nem, nem, csak az ember betegségében mindenféle hülyesége… Mi van abban a kosárban, gyerekeim?!
A kosár ugyanis egyértelműen megmozdult, amellett pedig tisztán kivehető volt a kutyamorgáshoz vészesen hasonlító hang.
— Fater, az a helyzet… úgy gondoltuk… mert már nem bírtunk vele, izé, bontsd már ki! — dadogott Imre zavartan, mire Ancsa kinyitotta a kosár fedelét, kihajtott egy takarót és azonnal előragyogott Lujzika meglehetősen bozontos, ámde diadalittas feje. Körülbelül fél másodperc után egy jólirányzott ugrással István nyakán ült és az elmaradt alkalmakat bepótlandó folyamatosan nyalogatta a szeretett gazdi pofás felét, miközben boldogan szűkölt.
— Lujza, az anyád istenit, mit keresel te itt, mit gondolsz… mi lesz, ha Kapócsy bácsi… hát ti biztosan meg vagytok bolondulva… mi lesz, ha valaki észreveszi? És mi lesz, ha ugatni kezd? Hogy jutott eszetekbe… köszönöm nektek, de biztos, hogy teljesen meghülyültetek, ilyet még nem is hallottam… ilyen marhaságra képesek az én gyerekeim… Lujzika! — hadarta egy szuszra, könnyek között István, közben két kézzel simogatta Lujzika fejét. A kutya egyáltalán nem zavartatta magát, örömében ide-oda ugrált a gazdája hasán és ahol csak alkalma volt, haladéktalanul nyomott egy nyelvest valamelyik szabad testfelületre. A viszontlátás öröme eltartott vagy két percet, míg végül Imre volt az, aki ölébe fogta az ebet, Ancsa pedig kinyitotta a kosár fedelét.
— Mennünk kell, fater — szabadkozott Imre —, ha ezzel a portörlővel itt meglátnak bennünket, nekünk annyi…
— Örülünk, hogy jól vagy, papi — rejtette el a tiltakozó kutyát Ancsa —, és öröm volt látni téged. Kivinni nehezebb lesz, mint behozni — nézett a bátyjára.
— Megoldjuk valahogy, a nehezén túl vagyunk — nyugtázta Imre. — Na helló, öreg. Igyekezzél haza.
— Szia papi, várunk kedden, gyógyuljál.
— Nem is jutok szóhoz… Köszönöm nektek. Ez felejthetetlen volt, köszönöm — motyogta István meghatottan. — Vigyázzatok magatokra, meg Lujzikára is. Kedden otthon leszek.
Becsukódott az ajtó, István fáradtan csúszott le fekvő helyzetbe az ágyán. Félóra múlva ebéd, jó lenne rágyújtani… nem! A fene ott egye meg azt a nyomorult cigarettát, nem gyújt rá többet, itt benn legalábbis biztos nem. Lehet, hogy majd otthon, de otthon meg már minek, ha itt kibírta, hogy ennyi ideig nem gyújtott rá. Csak egyszer, de arra meg majdnem ráment. Nem is kívánja annyira. Nem a fenét, dehogynem. De akkor sem gyújt rá, azzal fogja edzeni magát, hogy nem is kívánja. Erősnek kell lenni. Élni mégiscsak jobb dolog. Jobb… dolog… jobb…
— István úr! — hallotta Gyuri nővér hangját valahonnan a messzi távolból. — Szíveskedjen magához térni, itt az ebéd. Jó étvágyat kívánok.
Kinyitotta a szemét, a hatalmas termetű ápoló mosolygó gyerekképét látta maga előtt, amint egy zsúrkocsihoz hasonló alkalmatosságon tálalja az ennivalót egy tálcára, kézbeveszi a tálcát és megáll István ágya előtt.
— Helyezkedjen ülő helyzetbe, úgy egész kényelmesen fog tudni falatozni. Úgy ni.
István ránézett a tálcára és nem volt elragadtatva a látványtól. Kevéske leves, egy szelet sovány hús, egy kanál rizs.
— Hallja-e, uram, ettől nem fogok a falnak menni — elégedetlenkedett.
— Nem is ez a célunk, István úr. Maga nem evett öt napja jóformán semmit, csak pár szem kekszet. Képzelje, mit szólna a gyomra egy dupla adag kolozsvári töltött káposztához.
— Aaah, kolozsvári, és töltött… — ábrándozott István. — Tudja, van énnekem egy kicsi kutyám, a Lujzika, ő is nagyon szereti a töltött káposzta töltelékét. Ezért azt is, meg mást is persze úgy szoktuk enni, hogy én kieszem a káposztát, Lujzika pedig a hús nagy részét. Lujzika a tökélyre fejlesztette a koldulás művészetét, nem lehet neki ellenállni.
Gyuri úr csak állt és vigyorgott.
— Lujzika az a kutyus, aki egy jó félórával ezelőtt végig nyüszítette a folyosót, mert vissza akart jönni mindenáron önhöz?
— Jézus Mária, maga észrevette? — nézett ijedten István az ápolóra.
— Akkor is észrevettem volna, ha a gyermekei nem szólnak a bejövetel előtt, hogy mi van a kosárban. Legfeljebb nem az érkezéskor, hanem a távozáskor jövök rá…
— És gond nélkül beengedte Lujzikát?
— Először is: a kórház látogatási szabályzatában nincs szó arról, hogy kutyát nem lehet behozni az intézet területére. Valószínűleg nem azért maradt ki, mert egyébként be lehet hozni, hanem mert kifelejtette a szabályzat alkotója. Másodszor is én magam is kutyás vagyok, harmadszor is a gyermekei elmondták, mit jelent magának Lujzika. Negyedszer és nem utolsósorban pedig Kapócsy professzor nincs pillanatnyilag a kórház területén, majd csak este jön vissza, így egyszerűbb volt szemet hunyni efölött a gazság fölött.
— Maga nagyon rendes ember, Gyuri — nézett rá István elismerően. — Csak az a baj, hogy ezzel a mentalitással ebben a kegyetlen világban nem sokra fog menni. Emberbarátnak lenni manapság nem igazán kifizetődő tulajdonság.
— Meglehet, István úr — vont vállat az ápoló —, csak tudja, én ezt a foglalkozást is azért választottam, mert szeretem az embereket és meggyőződésem, hogy tudok segíteni nekik nemcsak a fizikai, hanem a lelki gyógyulásukban is.
— A kettő szorosan összefügg — szólt közbe István.
— Csak kevesen tudják, és viszonylag kevés beteg fogadja el a vele való teljes törődést. Nemigen hiszik el, hogy az ember meggyőződéssel, tiszta szívvel tudja végezni azt a munkát, amit elvállalt, pedig az emberekkel, főleg a beteg emberekkel csakis így lenne szabad. A beteg ránk van utalva, a segítségünkre szorul, nekünk pedig kötelességünk mindent megtenni a teljes gyógyulása érdekében.
— Ezt nagyon szépen mondta, akár hitvallásként is felfogható. Irigylem is érte, de minden elismerésem a magáé. Ha minden ember ilyen lenne… Csakhát ez időigényes dolog, és nagyon sok a beteg.
— Ebben a kórházban vagyunk éppen elegen ahhoz, hogy ilyen módon dolgozhassunk. A többi intézet ápolóihoz képest mi jóval tisztességesebb fizetést kapunk, ehhez az kellett, hogy egy igen igényes válogatási rendszer követelményeinek megfeleljünk. Hibázni, tévedni itt csak egyszer lehet, akár szakmailag, akár emberileg.
— Hát, köszönöm, hogy ezt elmondta nekem, Gyuri úr — nyújtotta a kezét István. — Azért volt ez jó, mert így a beteg, jelen esetben én többet tudok segíteni magának a munkája végzésében, mint eddig. Most pedig falatozzak, mert már magát is alig látom az éhségtől.
— Jó étvágyat, István úr, negyed óra múlva jövök — mosolygott Gyuri és kiment a szobából.
*
Ebéd után, amikor Gyuri úr elvitte a tálcát a tányérokkal, István jólesően nyújtózott egyet és megállapította, hogy a kevés kaja is pontosan elég volt ahhoz, hogy jóllakjon, a rizsből még maradt is egy kevés. Úgy döntött, hogy szunyókál egy órácskát, aztán délutáni sétára indul a kórterem és a folyosó kellős közepe között, e távot kétszer legalább megteszi, mert erősödnie kell. Este háromszor megy végig, holnap reggel négyszer és így tovább emelve a penzumot, akkor kedden reggel legalább a hazamenetelhez elég erős lesz. Ott majd jön Fülöpke doktor az edzéstervével és annak végrehajtásában a kisöreg nem ismer kegyelmet. Nem is baj, mert egy kicsit mintha ellustult volna néhány napos ittléte alatt…
Egy korty vízzel bevette a kikészített gyógyszereit (minek kell ilyeneket, amikor fröccsöt is kap?), becsukta a szemét és szinte abban a pillanatban el is aludt. Nyugodt, kellemes, pihentető másfél órát szunnyadt, az utóbbi időben először fordult elő, hogy nem álmodott semmit, nem jelent meg senki álmában, nem figyelmeztette semmi arra, hogy beteg. Arra ébredt, hogy pisilnie kell, de nagyon. Összeszedte minden energiáját, a vártnál könnyebben kel föl az ágyból és viszonylag stabilan állt a lábán. Magára vette a köntösét és kiment a szobából. A folyosó korlátjához nem nyúlva elsétált a WC -re, minden gond nélkül pisilt egy jólesőt, majd kiballagott ismét a folyosóra és nekivágott a mai napra saját maga számára előírt sétaadagja teljesítésének. Órájára nézett, három óra volt, Gyuri úr már bizonyára otthonában piheni ki a mai nap gyötrődéseit és készül a holnapi napra. Vajon ki lehet a délutános ápoló? Az is férfi vagy nő?
— Hová tetszik sétálni, kéremszépen? Hányas szobából? — szirénázott át a folyosón a háta mögül egy valódi banyahang. István úgy hitte, megelevenedett a mesebeli vasorrú bába, nővérnek ugyanis nem lehet ilyen hangja. — Négy óráig csendes pihenő van, tessék visszamenni a szobájába!
István hátrafordult és most kivételesen belekapaszkodott a korlátba.
— Hozzám szólt, nővér?
— Miért, mit gondolt? Miután maga van egyedül kinn…
István alaposan megnézte magának a nővért. Alacsony, kövér termet, szigorú, tekintélyt elváró, majdnem közönyös arc, kezében pohárban egy rakás lázmérő.
— Hát idehallgasson, nővér — kezdte negédes hangon az ismerkedést. — Engem nem nagyon érdekel a délután négyig tartó csendes pihenő, tekintve, hogy én lassan egy hete csendes pihenek itten egyfolytában. Ha énnekem úri kedvem úgy tartja, akkor éjjel kettőkor sem fogok csendes pihenni, hanem mászkálni fogok. Én majdnem végleg meg csendes pihentem hétfőn reggel, így tehát jogom van a csendes pihenőm időpontját saját hatáskörömben megszabni és annak megfelelően szabályozni a sétifikálásom és fekvésem időpontjait. Nem mellesleg és máskülönben én a Besterczei István vagyok a hármas szobából. Magának hol a kitűzője?
Ez már sok volt a nővérnek. Benyúlt a zsebébe, felrakta a kitűzőt, felsőbbrendű mosolyt öltött és elhaló hangon csak annyit mondott:
— Meg szeretném mérni a lázát, ha nincs ellene kifogása… uram.
— Nem, nincsen — felelte ingerülten István. Arra gondolt, hogy ez egy viszonylag új intézmény, emlékei szerint kb. öt éves, hogyan mehetett át a Gyuri úr által szigorúnak nevezett felvételi rendszeren ez a nő? Persze lehet, hogy kiváló szakmai ismeretekkel rendelkezik és nem is mindig olyan, mint a smirgli, csak most valamiért rossz napja van, egyéb alkalmakkor egy földre szállt angyal. Mindegy. Ezt a pár napot már kibírja, ha beledöglik is.
— Jöjjön, segítek — ajánlotta a kitűzőről azonosítottan Klarissza nővér, ám István a tőle telhető legnagyobb udvariassággal visszautasította.
— Nem, köszönöm, hagyja csak. Az a feladatom, hogy a mai napon gyalogoljak száznegyvenkilenc métert. Egyedül. Járja végig a többi szobát, Klarissza nővér, addig én beérek a magaméba és aztán bedugom a lázmérőjét, ahova kell.
A nővér óriási önfegyelemről tanúbizonyságot téve szó nélkül végigmérte Istvánt, majd továbbindult. Végül két szót mégis kinyögött:
— Ahogy gondolja.
István visszafordult a szobája felé, elengedte a korlátot és lassú léptekkel elindult az ajtó felé. Bement, levette a köntösét, leült az ágyra, majd nagy sóhaj kíséretében hanyattdőlt a matracon. Ha ez a boszorka most még azért is szólni fog, hogy nincs betakarózva vagy nem rendeltetésszerűen használja az ágyat, akkor megszaggatja a pizsamáját, a nővért pedig felnégyeli. Mielőtt felnégyelné, akár kérhetne is tőle valamilyen újságot vagy magazint, már majdnem egy hete nem olvasott semmiféle sajtóterméket. Fogalma sincs, mi történt a nagyvilágban az elmúlt napokban. Mindegy, a fene ott egye meg a világ történéseit, a világpolitikáét meg pláne. Nagy dolog nem történhetett, ha ő itt van, akkor a kórház működik, benne Emma nővér is működik (sose lesz már este), a gyerekei és Elvira megvannak, más meg nem fontos. Esetleg még az is fontos, hogy ő maga is megvan még. És Klarissza nővér, aki most nyitja az ajtót, de még nem látja, mert visszafordul és valakihez szól. De furcsa hangja lett a nővérnek, tisztára olyan, mint Pálosé. Valamit a lázmérőről dumál…
Pálos Géza most belép a szobába, kezében egy pohár, a pohárban lázmérő. István akkorára nyitja a szemét, mint egy palacsintasütő, szokatlan gyorsasággal felül és ráförmed Pálosra.
— Te mi a kutya fa… fülit keresel itt? Ki engedett be? Ide már minden hülye bejöhet, aki véletlenül erre jár vagy nincs jobb dolga?!
— Ne ugrálj, mert megárt — csitítgatta Pálos. — Dugd a hónod alá, szervusz, Besterczei István — nyújtotta a lázmérőt volt munkatársának.
— Nem dugok semmit sehová! — kiabált István. — Azonnal takarodj innen, nem vagyok kíváncsi itt és most terád. Majd eljön az ideje, amikor kereslek én téged, de azt ne várd nagyon.
— Ne ordíts már, nem akarok neked rosszat — feszengett Pálos —, csak beszélnem kell veled. Az ügy csak kevés halasztást tűr.
— Nos, ha kevés halasztást tűr, akkor valamennyit mégiscsak tűr. Ha elérted volna a célodat és kifingok hétfőn, akkor egyáltalán nem beszélhettél volna velem soha semmikor. Húzz el innét, mert kivezettetlek a nővérrel. Majd keress meg otthon, karácsony után, talán akkor nem rúglak ki.
— Csak azt akarom tőled kérdezni, hogy…
— Nem érdekel, mit akarsz kérdezni — nyomta meg a nővérhívót István. — Megmondtam, megüzentem, hogy ide ne tedd be azt a retkes lábadat. Nővér — fordult az időközben érkező Klarisszához — kísérje ki ezt az embert, zaklat engem.
— De Besterczei úr — sápítozott Klarissza nővér —, ez az úr a minisztériumból jött és…
— Nem érdekel, hogy a minisztériumból jött vagy a vécépucolóktól! — tajtékzott most már szinte magán kívül István. — Hányszor megmondtam már, hogy ezt a szarevőt ne engedjék be hozzám, csak akkor, ha ki akarnak végezni?! Takarítsa el innen ezt az alakot, mert nem állok jót magamért!
Pálos Géza belátta, hogy itt ma nem fog egy értelmes szót sem beszélni Istvánnal, ezért fogta magát és csöndben megindult kifelé. Klarissza nővér volt a legnagyobb zavarban, hol István, hol Pálos felé forgott és a kezét tördelte.
— Kéremszépen, ne tessék haragudni ugye… a beteg ugye… nincs még ugye…
— Nővér, ne kavarjon itt! — bömbölt rá is István. — Igenis teljesen magamnál vagyok. Tegye, amit kértem, magának az én érdekem az első. Hozzon nekem egy újságot, legyen szíves, ha lekísérte ezt a pockot a lépcsőn.
Klarissza lassan visszanyerte önuralmát, büszkén kihúzta magát és kiment Pálos után a szobából. István végigvágta magát az ágyon és igen-igen vacakul érezte magát. A szíve olyan hevesen vert, mintegy kiadós futás után, ráadásul olyan rendszertelenül, hogy azt a ritmust egy avantgard zenekar dobosa is megirigyelhette volna. Szaporán szedte a levegőt, mígnem visszaérkezett Klarissza nővér, kezében két bulvárlappal meg egy szivornyával, amiben valamiféle tiszta, színtelen folyadék volt. A végén pedig a szokásos zömök tű.
— Engedelmével, uram — szavalta hivatalos hangon —, adok önnek egy injekciót, ez majd helyrehozza a jelenleg nem megfelelő közérzetét. Hoztam két mai újságot is, és engedje meg, hogy elnézést kérjek… — préselte ki magából hősies erőfeszítéssel, míg István félbe nem szakította.
— Nem kell, nővér, nem maga tehet róla — nyugtatta Klarisszát békülékenyen. — Maga nehéz helyzetben lehet, mert Pálos mindenhol kihasználja a beosztásával járó előnyöket, maga csak abban hibázott, mint mindenki, jelesül hogy hasraesik előtte. Pedig higgye el, hogy ezek az emberek sokszor annyit sem érnek, mint… áh, mindegy, hagyjuk. Köszönöm az újságot és az üdítő fröccsét is. És maga se haragudjon rám, de én nem tudom, és nem is akarom visszafogni magam ennek az embernek a jelenlétében. Lényeg, hogy nem akartam magát megbántani. Szent a béke?
Klarissza nővér elmosolyintotta magát és ettől egészen emberi arca lett egy pillanatra.
— Maga nem akármilyen pasas lehet, Besterczei úr. Szent a béke. Ha valamire szüksége van, szóljon.
Klarissza távozása után Istvánt őrjítő vágy fogta el egy cigaretta után, de nem engedett a kísértésnek. Ivott egy kis teát, háta mögé tette a párnát és olvasni kezdett. Két perc sem telt el, és már úgy aludt, mint a bunda.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
