Petz György : Az ecetfa illata – 1.

Nyomtatás

„Az Örökkévalóság szerelmes az Id? dolgaiba”

 Blake

Az ecetfa illata

Vonatok. A-vonatok-a-vonatok-a-vonatok. Odafönn repül?gép kondenzcsíkja. Túl messze. Ábrándozás, de fölfoghatatlan. Túl gyorsan hasítja a kékséget, átmetszi ezt a keskeny légburkot. Lenézne, ha szeme lenne néki, látna, ha volna nézésének célja. Gépek vezérlik? Emberek? Mindegy.

Vonatok jönnek-mennek, er?s légáramuk lesodorja a csomókban száradó, hártyáikban életre készül? magokat. Valahova hullanak. Valahol megtapadnak egy kevéske átnedvesedett porban. Csíráznak. Bármi lehet.  

I. Vannak-e véletlenek? 

Vagyunk-e egyáltalán, akik erre a kérdésre ráébredjünk? Hiszen az ébredés alvást feltételez, szunnyadást, egy megel?z? állapotot; az újra egy azt megel?z?t – és így tovább. A kiindulás pedig nem több, mint a rákérdezés: vagyunk-e. Mennyi bel?lünk az én, amire elmondhatjuk: nem más; íme határai, eredetisége, az egyszer született megismételhetetlen méltósága, betet?zése a teljes történelemnek.

Aztán a tengernél kérdezel, és válaszod módosul.

Az én valóban, mindennek a teteje, a jelen pillanat, a most kitüntetettje; bármi eddigi, ?t szolgálja, táplálja, szüli – egész óceán s?r?södik alatta – és az én mégis: utolsó hab, némi piszok a vizek tetején. És nézed a morajlás szélir?l, visszahúzódva, ahogy befutnak a sziklák közé és ki a kövecses partig a habok. Üzenetüket szeretnéd megfejteni, hiszen azok egyike sem véletlen, és haszna kell legyen, magára az egészre vonatkozóan – de a víz visszafut, a tenger más. Majd a fölver?dött habból is visszaszivárog a megtisztult anyag, hogy új elrendezésben, más molekulákkal kapaszkodjon a hullámverés égbe kapkodó taraján az ég legaljáig a vizek hátán. A hab próbálkozás, fedezete mindaz a mélység, mely nélkül maga se lenne. Felszín-ágaskodás.

Meglátások vannak. Maguk a szimbólumok adják a szálakat, melyek összekötik a minden lehetségest a korántsem bármivel. A szimbólumok, melyek egy magasabb értelem megnyilvánulásaként, ajándékaiként mutatkoznak a létez?-látó számára. 

Nincsenek véletlenek

Borges megvakult, sok éve meghalt, de lát azóta is, mert a meglátottra örök érvénnyel tapad megállapítása: Todo el pasado vuelve como una ola / y esas antiguas cosas recurren / porque una mujer te ha besado. Minden mi múlt, akár egy hullám, visszatér / s azok a régi dolgok történnek újra / mert megcsókolt téged egy asszony.

Bármi az örök jelenben történik. Az egyszeri történet Ádámja vagyok s Évája te. Az id?t meg­érteni képtelenség, átélni az egyszerit lehet. Tiszavirágok a márványlapon. Véleményt mond az efemer. Csak véletlenek vannak, vagy még azok sem. Todo sucede por primera vez, pero de un modo eterno. Minden el?ször történik, de örök érvénnyel.

Az ecetfa illata.

El?ször a neve – hogy lesz ebb?l ecet?

Szaga volt, ha virágzott. Semmi botokból, vacak karókból hirtelen kihajtott, leveledzett, s egyszer csak ott a szag. Gyerektaszító b?z. A társbérlet szaga. A kiszolgáltatottságé. Hiába szell?ztetsz. A kertb?l az udvarba, onnét fel a folyosókra, ablakon, ajtón be a konyhába, szobába. Legy?rhetetlen. Ecetfaszag.

Ma már kellemes. Bölcs szag. Fanyar. Összetett. Nem a gyermekkor egyszer?, egynem? illata, ami jó vagy rossz. Ez összetett, akár egy fanyar életmosoly, kézlegyintés, mert benne rejlik az is, amire legyintenek. Az ecetfa. Bölcs illata. Életem.

Vársz valakit.

A helyzet kísértetiesen emlékeztet egy régire. Az is, akit vársz. Talán még az állapot is, amelyben várod. Dilemmában, test és lélek közötti vitában. Szép és jó is, akit vársz. Mégis adott a rettenet. Újra történne minden; anélkül az els? hamvasság nélkül, ami még a lehet?ségek végtelenségét, tehát teljességét sugallta egykor.

Voltál valakivel, akiben talán el?z? szerelmednek törlesztettél volna? Esetleg megkísérelted a „normális” létet. Azzal voltál, aki egyszer?, tiszta, egyenes; és végletesen hétköznapi. Tartasz t?le. Saját éned hétköznapiságától borzongasz. Ráadásul szeret.

„– Akkor is szeretnélek, ha fél lábad lenne.”

Még szép! Szeressen is, de ne mondja. Elég, ha akkor. Szóval, ? szeret. Kis ?-vel. Te meg szinte – ez fenntartott udvariasság, úgyszólván képmutatás önmagad el?tt, mert igenis, az –, te meg szinte impotens vagy vele, mert lelked másutt, de legalábbis vele nem érzi tisztának magát, talán mert nem szereted eléggé – és ez igen nagy b?nöd és utálod, ha tisztátalan vagy. Mint kisgyerekként, ha barna magas szárú cip?dbe csorgott vigyázatlanságod eredménye, amit?l egyszer s mindenkorra szobatiszta lettél. Undorodós voltál. Itt van el?tted, micsoda formás lábak, er?s, feszes combok, atléta múltra valló dom­ború fenék – a teste kéne elvileg, de amit a lábad között hordozol, érzékenyebb szeizmométere érzel­meidnek. Pedig sz?ke, ugyanazok a színek, mint aki miatt törlesztesz. Hiszen egyazon típus a másikkal, ez kiderült a vonaton, ahol az étkez?kocsiban szembeültél vele, mert utánaszálltál a sudár fekete kabátnak, hajhordozásnak és a kék hosszú stólának.

„– Te is lógsz? Akkor lógjunk együtt, biztosabb és védettebbek vagyunk.”

Megkérted a kezét. Csak úgy, a tenyerét. Mer?en nézted, és mindent, amit csak tudtál a régebbir?l, – aki hasonló alkat –, elmondtál. Olyan volt, akár egy vallomás, a kéz vonalai, rovátkái ürügyet szolgáltattak arra, hogy kibeszéld magadból, ennek a névtelen formának, aki egyre inkább úgy tekint rád, mint egy má­gusra, különösen, amikor már pszichoszomatikus problémáiról értekezel.

„– Ezt te mind látod? Ennyit tudsz rólam?”

„– Még jóval többet is, de azt nem mondom el. Az igazság olykor megdöbbenti az embert.”

Így kezd?dött gyógyulásom. Ezzel a törlesztéssel egy ártatlanon, aki nem tehetett arról, hogy el?dje végletesen megingatott magamban, minden addig hordozott, s értéknek vélt bens? töltésemben és tartá­somban. A tudás a kifordulásnál kezd?dik. Kifordulok magamból, meghasonlom. „Átbucskázom” a fejemen. Hová kerülök? 

„– A legfontosabb az image; inkább nem eszem egy hétig, de utána a legjobbat; a város legelegánsabb férfije akart, hetekig udvarolt; jó veled, kár, hogy csak a második napon engedtem neked.”

Ha tudta volna, hogy én egy lehelet könny?, semmi kapcsolatot akartam, ennek lett ? a tárgya; arról nem tehetek, hogy az ember bárkit meg tud szeretni, mert a teljes szabadság b?völetében is csak kö­t?dni akar, kapcsolódni óhatatlanul, lélek a lélekhez. Akkor azért fontosabb volt a test a testhez. A ra­gaszkodás meg olyan, mint a rovarház skorpiója. A gondozón?jük elérzékenyülve mesélte, hogy ami­kor szegény ízeltlábú elözvegyült, elég volt közelítenie a terráriumhoz, az már szeretetteljesen kocogta­tott neki. Érzelemátvitel. Nem a skorpióé, inkább a hölgyé; de jó, ha van köztük egy nyolc millis üveg. Az állat is képes a szeretetre, az embernek meg végül is mindegy, kivel foglalkozik, el?bb-utóbb felru­házza érzelemmel, mert él, és az érzelem nélküliség az halál. 

Itt ez az odaadó és fantasztikus n?, talán csak a melle lehetne valamivel nagyobb, ez szinte egy párkap­csolat. Avagy, esetleg nem is vagy képes szeretni? Csupán szelektálni: ebb?l ezt, ezért, abból azt, azért nem… Mi ez a választékos egyedüllét? Mi ez a zártság?

Talán nekem is elég a szemlél?dés, mint Lívia barátnémnak? Zavar a „nemem”, a lapos kis genetikai program, ami bennem egy ócska kis operett librettója és el?jön, már az els? jeleneteknél tudom az egész lefutását. Itt, ezzel a n?vel is tudom, mi mit követ, mi minek a következménye és ered?je, és az egészben semmi de semmi csábító nincsen, mert egyedül van ?, és egyedül vagyok én, neki szebb ké­pei vannak rólam, mint nekem róla, de udvarias vagyok – és próbálkozom. Hiába.

„– Semmi baj, érezd magad jól, majd máskor. Nem hajt a tatár.”

A tatár belül van, hova meneküljek?

II. Líviával teljesen más 

„– Fizessél, majd odaadom – mondja a luxusfürd?ben, amelyet korábban felt?n?en megvetettem, ahová én magamtól, mivel pénzem nincsen, tehát elveim vannak, soha el nem jutnék. – Ne lep?dj meg semmin!” Odaadó vagyok.

Óriási fürd?leped?t kapunk, a medence végénél bárpult. Úszás közben hatalmas üvegen keresztül rendezett parkot csodálhatunk évszázados platánokkal. Több kitenyésztett fürd?s fiú szakértelemmel méri fel vezet?m karcsú testét. Szolgáltatók. Szolgáltatnának. Most irigyelnek.

Az öltöz?kabinban megölelném, kisiklik, de hiszen Líviával teljesen más. Levetettük a férfi–n? játék lehet?ségeit.

„– Nem sok örömed telne benne. Tudod, mi a fapántlika? – fapina vagyok.”

Legfeljebb halvány utalások szintjére szorítkozunk. Néha fölajánlom, besegítek, ha mégis szeretne gyereket. De nem, ? alapvet?en fél, terhelt a családja, még nem elég érett, és számtalan más indok, pedig már benne van a korban. Közel jár a halálhoz, nagy bú­csúzás az élete.

„– Nincs életer?m –” mondja, de napi tevékenységét olyan tehetséggel és életenergiával teszi, hogy olykor leny?göz?. Bármit el tud intézni, ami nem rá vonatkozik, tele van segít?készséggel, de még ezt is álszentségnek, hiúságnak éli meg, amit le kell hántani.

„– Alázatosabbnak kell lennem – mondja. – Az itt-maradás nem érdekel. Csak a macskáim, meg nem akarok szomorúságot okozni azoknak, akik szeretnek. Tulajdonképpen mindenki gyönge, kár er?t vár­nom, remélnem bárkit?l is. Ezen a földön egy hatalmas hálózata alakult ki az itt-tartásnak: mindenki­nek annyi az ereje csupán, hogy a másikat ‘idefogja’. Én régen azt hittem, szeretnek, már tudom, ez csupán feladat nekik; úgyszólván életprogramjuk.”

Kihozza bel?lem életigenlésemet, irritál örökös lemondása, túlzott udvariassága, ugyanakkor azzal a tévképzettel er?sít, hogy ami most dúl benne, az valamikori énem része, tehát azon én már túl vagyok. Most arról szól, mi a zavaró férfiúi nememben, mennyivel inkább bízna egy kevésbé el?nyös külsej? barátunkban. Ezzel megsértett. Szóba került, amivel momentán nekem is problémáim vannak. Mert vagy nem elég er?s bennem a szexuális késztetés – úgy általában – vagy annyira, hogy torzít.

„– Le kéne vetned, el kéne fojtanod, neked lenne csak igazán érdekes, nehogy belefuss apám csapdá­jába, aki leadott kiváló képességeib?l, a n?k oltárán áldozva, elébb megtette az egész tánckart az Ope­rában, majd nagyszer? orvosból az egyik csillag sof?rje, mindenese, szeret?je lett. Most havi négyezer nyugdíjat kap. Csak az agykapacitását sajnálom. A szerelme rajongó kamaszlány koromban nekem is ideálom volt. Bitang er?s n?, de van benne szadizmus, jóllehet vallásos, és erkölcsi címszót is talál mindenre. Amikor öt kuvaszát megy megkorbácsolni, arra is. Megláttam egy hátrafésült hajú csillogós képét, szólni sem tudtam: hegyes fülével, feketeségével minden ördögi volt rajta. Apám megkapta a magáét. Anyukát verte, azt mondta, bolond. A fejét a falba. Nem valami nagy dolog a nemiség, csak megzavarja az embert. Alig várom, hogy túljussak rajta. Tényleg, mit szólsz Szent Ferenchez?”

Azt nem mondja, miért oly észveszejt?en derekához simuló a mellénykéje, ami még inkább kihozza csíp?je, feneke hajlását. Amikor a Nyugatinál találkoztunk, kis híján balesetet okozott a lát­vány, két elbámészkodó sof?r azután egymásnak esett, amit ? csak egy kis félszeg mosollyal konstatált.

„– Miért vannak ezek úgy oda? Ezért?” – és rácsapott a hátsójára. Kislányos zavarral felnevetett. Azt sem említi, mi a csudának végzett manö­kenképz?t, miért készített róla sorozatot a legmen?bb fotós, ha ennyire nem érdekli az egész fene nagy nemiség. Hiszen elréved? szemével, ott-nem-létével igenis, sokakat felizgat.

Fapina – ahogy maga mondta. Aszú ág. Rég halott anyja – anyuka – bünteti benne visszamen?leg a férfinemet. Nem kezdte el az életét. Tartogatja magát, már maga sem tudja, mire. Mellé-él. A legjobb nagynéni lenne, számon tartaná a nevezetes dátumokat, lelkiismeretesen hozná az ajándékokat, és örvendene a gyerekek legapróbb kedvességének, de rosszalkodásainak is. Az anyaságtól fél, ?rzi anyja emlékét, talán ezért sem meri elhagyni a családi házat. Azután, a balettcsillag halála után egyedül maradt az apja, és visszaköltözik a nagy családi házba. Néha pornográf lapokkal akarja zavarba hozni Líviát, otthagyja a vécén, hever?n: „– Ne játszd nekem a szüzikét, ismerem a fajtád!” Önz?n és süketen jobbára nem vesz tudomást lányáról. Ã??benne pedig szülei története folytatódik, feloldhatatlanul. Begy?jti a sértéseket, fájdalmakat. Amennyiben apja ebb?l bármit is észrevesz, máléságnak, élhetetlenségnek veszi.

„– Olyan vagy mint anyád!” – és ösztönös durvaságával bünteti. Lívia jobb híján mindezt feladatnak veszi. Elvégre az édesapja. Aki garasoskodik vele, és ismét pornólapokat mutogat neki, hogy zavarba hozza.

„– Most meg mit szenteskedsz, anyáddal is így csináltuk, míg meg nem bolondult!”  

Cisztát szednének ki bel?le. Nem hagyja. Büntetés. Vezekel. Éljenek az er?sek. Zsákutca, mindkét végén fallal. Udvar, ami csupán fölfelé nyitott. Próbálkozik a karitasszal. Jótékonykodik, aránytalanul. Irigyli – jaj, azt nem szabad–, sóvárogja az arányt bíró életer?sek világrendez? képességét. Örök sérült kamasz.

Büdös van, fehér sz?rszálak széken, asztalon.

„– Elviseled a macskákat? Oda ne ülj, az Bendegúzé! Süke nem zavar? Azért olyan gondos anya, mert nincs hallása, és ezért folyton aggódik. Nézd, milyen szép kék a szeme!”

Minden állata sérült. Süket macska, rákos kutya, tört szárnyú gerle; egy kábítós, félárva kamaszt is begy?jtött. Valaha tanítványként olaszra vagy angolra biztatta az öngyilkosság és az anyaszentegyház határain járó, mára inkább beszélget?s kirándulótársat.

Úristen, én is a barátja lennék?! Egyáltalán akkor menthet? vagyok? 

A.I.-nak hívom.

Valójában csak utólag, de így is minden érte szól. Olyan, akár egy monogram, de amikor többször ismétli valaki, a régi görögök sírása hallatszik. Aiaiaiaiai. Miként Apollón siratta diszkosszal véletlen megölt barátját, s neki szentelte a jácintot.

„– Hüakinthosz, aki mindenre megtanítottál, az íjra, a lantra, a jövend?mondásra jajajaj, megöltelek!”

A diszkosz talán élet és halál napszimbóluma, a lebírhatatlan igazság fénye. A virág emlékére nyílik a tavaszi napéjegyenl?ség idején, s a fájdalom bíborszín emlékén, feliratán túl hordozza az ?szi termés ígéretét és a tavaszi virágfakadás reményét. És az íj a vadászat, és a lant a m?vészet, és a jövend?mondás a megismerés.

Fényét vesztett napisten vagyok. Min­den bánat engem hitelesít, ugyanakkor minden bánat hazug, mert képes önmaga túlélésére. A szerelem úgy adja a legnagyobb távlatot, hogy minden mást kizár. Fokozottan érvényes ez a szerelmi bánatra. Az egész, mint olyan fáj. Nincs, ami ne rá utalna, nincs, ami ne fel?le nyerné értelmét. Valójában nem a tárgyakat változtatta meg, hanem szememet. Belém avatkozott, átalakított, eddigi viszonyaim érthetet­lenek, hiszen új id?számítás kezd?dött, ami hajlamos magának az id?nek a kizárására. Minden el?ször történik, de örök érvénnyel.  

Akad n?, akit a testén keresztül közelítek meg – és mégis kimaradok bel?le. Benne is kívüle. Téged a sze­med-lelked fel?l kerülgettelek, mert tudtam, veszélyes vagy, veled nem lehet „csak úgy”, itt más a tét. Kiderült, mindketten féltünk a másiktól; miként gyermek rakosgatja, dugdossa önmaga el?l is az utolsó darabka édességet, nehogy id? el?tt felhabzsolja, de tudata szögletében azért tudjon róla; akár élete ment?­övér?l a végtelen óceánban.

Tartottunk egymástól. Talán a testiségt?l is. S közben kiderült, tested van. Micsoda szép, er?s asszonytest!

Rájöttem: érdekb?l szeretlek; mert könnyebbé teszed a lélegzést számomra, erre te azt mond­tad, ilyen súlyos felel?sséget hogy’ is viselhetsz el.

De mindez kés?bb történt. Ennek ellenére, már tudom, minden kapcsolat: akár valami ékszer. Oly nagyon fontos a foglalat, a megágyazás, a környezet és a lélek megtisztítása, amelybe belefoglaljuk; a megel?z? korszak megtermi, miféle kapcsolatra is vagyunk képesek, hogyan indítunk, miféle alapzenéje lesz a találkozás utáni id?szaknak.

A.I. bennem a rendkívüli hitelesség élményét kelti. Elhiszem. Rezonancia a távolból, – mintha a messzeségb?l, amit nem fertez meg semmi idevalósi torzítás –, jönne egy hang, mire mi ráhangolódtunk nyugodt izgalommal, s mi itt örülünk. A legszebb n? életemben, pedig paramétereket, egy-egy tulajdonságot tekintve bizonyára akadtak „jobbak”. De velem nem. Két ember között a kapcsolat a harmadik személy. Nos, ez a harmadik igen jóban van velünk, és arányos, harmonikus, fejl?d?képes. Szeret minket. Mi egymást építjük, a másik: cél. 

III. Próbálkozás, edzés 

Ma kifejezetten mérges próbáltam lenni rád, dúlni-fúlni; kifelé m?ködni miként a Krakatoa de leg­alábbis a Badacsony pár évmilliója. Nem ment.

Minden szépséghez közöd van, mint a régi Kínában a császáriharangnak: minden szó számára az az alaphang – Bel?led zeng, ami zene, ágacskák, kristályszerkezetek, jó szó, vagy óvó kézmeleg.

Én, aki eddig árnyék voltam, és nem tudtam fényemet, mostan immár t?led tudom életem.

A szeretet a koncentráció egyik fajtája. Ha nagyon hiányzom, akkor nem kell most találkozzunk – a szerelem illogikus.

Ehhez hasonló és hosszabb reflexiók, veszélyes mondatokkal záruló verssorok: Isten csak teremtett, anyám csak megszült, de általad ébredtem: vagyok. Meg valami olyan, hogy jobbik énem vagy.

Egészen olyan vagyok, mint bárki más. A többi embert?l csak az különböztet meg, hogy szeretsz.

Aztán májusban már egy furcsa feljegyzés: Telefonon még szeretlek, hangod ha hallom, megremeg benn, odabenn egy-két húr még.

Ekkortájt kezd?dtek az önvizsgálatok. Föl tudja-e dolgozni az ember azt, ami nincs? Bizonyára nem. De azt, hogy miért nincs – valószín?leg. Nos, miért nem vagyok, és ez miért tör fel bel?lem id?­r?l-id?re? Talán, mert önz? vagyok, azon végletes változat nélkül, amely végletesen küls?ben, rajtam kívüli tárgyakban látja meg célját.

Szerelmi futamok

Arról, hogy hiába szeretnek, a szerelemben annyi az er?forrás, amennyire te szeretsz. Ha a másik erre inkább képes, akkor valósággal féltékeny, irigy leszel erre a képességére; eszedbe jut saját lehetetlen mivoltod.

Akad olyan, a rejtélyes férfiú, akire a n? (és ez természetesen csak többes számban illetve általános alanyként létezik ezúttal) azt hiszi, kínai tányérpörget?: végigfut, a lankadni látszó rudacskák végén forgó tányérokat meg-megpör­geti. Mivel nem nyílik meg (neki, nekik) ezért sokat sejtet, ígér a befogadni vágyók számára – azután elt?nik. Az örök csábító. Nagyobb, méltóbb (id?szakos) ellenfelet talált magának – saját jól ápolt neurózisát, amihez ragaszkodik. (Ezúttal nem kívánom freudista alapon értelmezni a tányér feminin, a rudacska masculin jelentését, mert a több rudacska még értelmezési gondot okozna.)

Egyetlen igazán irigylésre méltó emberi képesség van, ez a boldogságra való képesség. Anyámnak – ször­ny? élete ellenére is – megvan ez. A.I.-ban is. Csak bennem ne lenne? Aki kiéhezve, A.I.-ban lelket kapott – és egyszercsak az azt hordozó testet is; látja a testet, ami nagy, ránc mélyed a nyakába, b?rén pattanás, húsos vaginájú és érzéki-vágyó, és jobban szeret s kíván, mint én ?t. Ennyire újra csak a testet nézném? A szemébe, a csodálatos kék reflektorszemekbe meg alig merek… Meg fogom csalni.

Szeretlek, és ebben már csak te zavarsz. Szeretlek. És ebben már csak én vagyok a zavaró tényez?.

Él?lény a szerelem. Jó és rossz napokkal. Furcsállom magamban az állatot, szeretném, ha emberré válna.

A lélek egyformán szép mindenkiben. A kérdés csupán az, mennyire képes megbirkózni az egyszer-élés esélyével, mi módon tudja áttörni a személyiség burkát, zárlatát. Talál-e sorsot önmaga lehet?ségeiben, vagy csak elbújni próbál a küls?dlegességekben, eleve adott kényelmességekben. Kipróbálódik-e, az az alapkérdés. Gazdagodik-e? Ha aggódó szülei megváltják, (teszem azt, engem a katonaságtól) kimarad egy pótol­hatatlan – életjavító – rossz élmény. A másik örököl, és azt hiszi, örökölt. Örök gyanúperrel fog élni, hogy kipróbálódott-e, vajon nem a vagyon a legcsábítóbb a személyiségéb?l?

A szerelem: próbám a másikban. A legmélyebben. El? kell hívni minden színt. Örülni benne. A ha­sonló – a leghasonlóbb helyeken – különbözik. A kút szélén a legjobb. Száraz is van, ugyanakkor két világ határán meríthetek. Tükrében másként látom magam, s már nem az én a cél. Üdít? h?ség. Üdít? h?s-ség. A másikkal való lelki egy­bekelés – már önmagában is új min?séget ad. Materiális gyermek nélkül is, már egy lelki, új identitást. Kett?b?l egy, hogy az egyek megtalálják a megsokszorozót, ami befut az egyetlenbe. Paradoxona ez a legf?bb számnak, hisz a legtöbbet foglalja magába. Talán ez játszódik le el?ttünk a mikroszkopikus ázalékállatkák egyesülésekor. Copulatio. Egyek lesznek, s közben éltet? maganyagcsere zajlik, aminek eredménye az új min?ség keletkezése. Pedig csak visszaoltódása a bomlatlan, leg?sibb fajnak. Emléke­zés az ?sre. Ez az emlékezés keveseknek, és ritkán adatik meg. Ez a szerelem. A lélek csak így lehet szép. Benne egy a kett? és elválaszthatatlan. Áttörve a személyiség burkát, az egészet fölmutató véd?burok­ban. Lényegtelenek a határok.

Mindenki olyan szerelmet kap, amilyet megérdemel, mint ami ?t megilleti. Így van ez a pokollal és a mennyel is. Itt. Hic et nunc.

Iszonyú, ezek még mindig küls?dleges és dadogós megközelítések, definíció-félék, próbálkozások; de hát mir?l is szólhatna egy bels? id?-monológ. A legszemélyesebbnek kell lennie, hogy valóban beleférjen más is, aki jóllehet különböz? testi-lelki paraméterekkel rendelkezik, de legalább ennyi hibával bír, tévedéssel, tudatlansággal rendelkezik. És azzal a végtelen g?ggel, hogy ami lényegi, az csupán vele történik meg, kizárólag azért, mert önmaga bens? örök-beszédét és zenéjét ismeri, hallja folyamatosan; saját színpadán ? az, akit megsértenek, nem értenek, neki többlet jogai vannak, és fel nem ismert rendkívüli képességei; akár egy teljes emberölt?n át álruhás herceg-hercegn? jelmeze és maszkja; mígnem kiteszik a bevégeztetett táblát. Titokzatos lény hagyott itt minket, kitelt az ideje…

Aztán megint a líra, ez a bels? elomlás és önsanyargatás, meg hevülés és önfelfokozás, akárha egy terápia lenne, aminek célja elhitetni az elkövet?vel: él, s?t intenzíven él.

Miért hiszed azt, hogy könny? beszélni terólad

ki oly egyszer? vagy, miként a tiszta víz

ha átsüt? napban szivárványt ?riz – /

meg a továbbiakban:

százezer éve talán már – mindig újra akarlak

k?b?l csontból ezért – oly sokszor kifaraglak

vigyáztam rád olykor – valóságod meg ne fojtson

el? ne hívjon a gond – tárgyak testvére légy –

s most; hallom a hangod és látlak,

vigyázza szívem az árnyat mit bevilágítsz.

Végre a líra átcsap valami szikárabb, talán keser?bb és a tiszta észhez szóló bölcselkedésbe, anélkül, hogy rendszert teremtene. Forgácsokban él, miként napjaimban én is, de olyan darabkákban, amelyek mögött fölsejlik a lap, amire a mozaikkövecskéket ragasztják.

Aki jobban szeret, az nem föltétlen áldozat, de gy?ztes is!

Ha egy hazugság rendszeres és kifejtett – teóriának hívjuk.

Általában tárgyakban keressük magunkat, pedig csak emberekben találhatjuk meg lényegünket.