Petz György : Az ecetfa illata – 2.

Nyomtatás

IV. A.I. sokszor ébred sírva

Pedig tulajdonképpen boldog. Nagyon szeret, s?t, azt szokta mondani, imád. Én még csak most tanulom a szavakat, mert igen elvadultam életem el?z? szakában, és nekem ez a szó talán csak Istennek fenntartott, túlzásnak tetszik. Nekem elég, ha szeretnek.

 Azt hiszem, A.I. könnyen tud szeretni, mi meg valóban, mintha egymás kiegészít?i lennénk. A környezet azonban, ahol élni kényszerül – romlott. Ragadozó anyja van, akit ne dicsérjek, mert akkor A.I. „megver”, csak neki van joga szidni, mert szereti. Beteg. Iszonyúak együtt. Két baszdmeg között egy tebarom – így beszél az anyja, közben meg affektál is. Buta, durva, megszerz?-küzd?-eltaposó típus.

„– Nézz a tükörbe, lányom! Mekkora a segged, micsoda tehén vagy, miért eszel annyit?!”

Azaz én túl jó pasi vagyok a lányához, akinek legf?bb értékét: a (még) meg?rzött lelki tisztaságot, fantasztikus melegséget, szeretet nem értékeli, nem látja. Anyja részér?l ez az els? fázis velem kapcsolatban. A következ? az lesz, amikor megrémül komoly, – számára érthetetlenül önmagunkat nem takargató –, kiadó kapcsolatunktól; és azt kezdi mondogatni: milyen csóró vagyok.

A lakásukban, ami valóságos palota, eltévedek. Névadó apja büszkélkedik a m?remeknek beill?, múzeumi tárgy cserépkályhájukkal, a perzsa sz?nyegekkel, és f?ként önmagával, hogy milyen jól néz ki korához képest. Mindenkit ismer, aki számít, és akire számít, mindenütt ott volt, ahol a fontos emberek. A világtörténelem lábjegyzetnek készült ?hozzá.

A mérnök úr. Egykor svájci textilgyára is volt. ?bírt egy gyárat, ahogy mondani szokta. „– Te tudsz németül, fiam?” az ötvenes években el?ször bírt luxuskocsit és motoros jachtot a Dunán.

„– Petronius mondta: habes, habeberis. Ezt neked tudni kell, tanultál latint: ha van valamid, tartanak is valakinek.”

Körüldöngték a n?k. Talán a nyakkend?i és örökké nett öltönyei miatt. Elkápráztat. Az egész eddigi történelem est eius ancilla azért zajlott, hogy az ? jelent?ségét növelje. Egy elhárító tiszt stílusában villámgyorsan informálódik fel?lem, amint látja egy könyvemet.

„– Írás, könyv, mennyit kapsz érte? Számomra a férfi ott kezd?dik, ha elad egy vég szövetet.”

Nagyon férfi lehet, már ha akad hozzá bárkinek is gusztusa. Mint aki a „vég” szövetével kereskedik, vagy utolsó méretet vesz. Ad-vesz. Kis sápadt, hideg kezén a b?r pergamenszer?en külön életet él. Laposak a körmei és er?sek, mint egy vámpírnak. Néhány perces együttlét vele olyan, mintha agyamat szívták volna ki. Mindent tud, amit tudni érdemes. Él-hal a fontos információkért. Beledöglöm. Különös agytorna, számtalan egykori, még az államosítás kori, valamint mai politikai pletykával f?szerezve.

Egy vasaló n? jelenik meg néha „mérnök úr így, mérnök úr úgy; akkor meg tetszene…?” általában tisztelettudó rábólintandó kérdésekkel.

Valójában csak azzal tud kommunikálni, akinek parancsolhat, jóllehet belerejt mondandójába jó néhány „kéremszépent” meg „úgy szólvánt” és „tesséket”. Pedig beszélgetni csak szemközt lehet. Se lefelé, se fölfelé. Próbálok vele beszélgetni, behódolás és undor nélkül. Megmutat néhány muzeális értéket a lakásban. A kis tóratekercset az ajtófélfánál, de a biztonsági berendezéseket, s?t a páncélszekrényét is. Most csodálnom kell, azzal jelzem hozzáértésemet. Elmondja, milyen jutányosan szerezte meg ?ket.

A legkorszer?bb ember lett a maga tisztességesnek tartott, társadalmilag újra értékelt vállalkozós léleknélküliségével. Egy vég ember. Agymosás. Max Weber kiherélt kapitalista szelleme.

Azonnal lefordít mindent a számok, más szóval a pénz nyelvére. Ugyanakkor nagy gourmand, ínyenc és kéjenc. Imádja a prim?r epret, és bármit, ami éppen megérett s ára van. Szíve szerint kislányokat rontana meg, de így, nyolcvan fölött esélyei csökkentek. Ez lenne az apa. A családf?. Van itt minden.

Jó kis édesanya és nálánál harmincnyolccal id?sebb papi! Ezek lánya lenne A.I., a leveg?tlen, konyhára nyíló, ablaktalan és gázszaggal terhelt cselédszobából? A mostohatestvérek nélküli Hamupip?ke.

Engem az anyagiasság ilyen kend?zetlen, és nem kifejezetten a „protestáns etika” szellemének megfelel? légkörében elfog az undor. A vagyoni különbségek éreztetése miatt ez el?ször lebénulásban, majd dacban és piszkálódásban jelentkezik nálam.

Való igaz, régi image-os, mindenben a küls?ségre adó barátném id?szakában megkísértett ez a mili?, mivel a szegénység sivár metafora. Tárgyi csupaszsága hamar kikezdheti a pompára áhítozó lelket; elsorvaszthatja, hisz több az íz, színesebb a világ a(z olykor) romlott fels?bb körökben, ahogy Balzac is tudni vélte elkárhozása és kritikája tárgyáról. Azóta is szégyellem megingásomat, hogy a küls?ségekre figyel? világ, egy pillanatra megkérd?jelezhette bennem addigi bels? értékeimet és tudatosságomat, egyáltalán fölmerülhetett bennem, hogy no és, hány karátos mindez, mim van, melyik osztályhoz tartozom, hogyan is akarok családot. Hasonló traumákon mehet most keresztül A.I.

„ – Miben több, jobb a svájci barátn?m, vagy az amerikai ismer?seim?”

„– A szegénység sivár metafora – dünnyögöm neki –, szóljál, ha már elég bel?lem, ez természetes folyamat.”

„– Csak ennyit jelent neked az egész?” – kérdi, és elszomorodik kishit?ségemen.

Én meg, az óvatossá váltak érzelemmutatásával leplezem, hogy tényleg szeretem. Áldozatot hozna értem, kilépne a piszkos játszmájú kvázi-családjából, de még ott kell maradnia, anélkül, hogy anyagi haszna lenne. Én meg nem vagyok egy életbiztosítás. Ki tudja, hátha majd megcsalom, mert vaksi, ráncos nyakú, nagydarab. Lemondást esetleges osztályáról, a lehet?ségekr?l, melyekkel (emberül) tudna élni, egy ilyen bizonytalan egzisztenciáért, akinek el?z? házasságából gyereke is van, – akit szinte ? csípett fel. Alászállni, hogy én esetleg majd kiszálljak? Tehetséges, benne nyelvek vannak, benne zene van, nyílás a világra. Bennem ellenségesség a lehet?ségekb?l való kizártság miatt; s hogyha kapnám is, már kés?, nem tudnék élni velük, mert restrikciós a létformám. Nem tudom világra mosolyogni magam. Tényleg meg kéne szülni újra engem… Az ? leend? gyerekét pedig eleve irigylem. Napjaim lelkiismeretfurdalással telnek, és ez egyre inkább tehetetlenségre kárhoztat. Micsoda különbség az, ha az energiák nagyobb része a mindennapi alapok megteremtésében merül ki, ahelyett, hogy ajándék- és örömszerzés tölthetné ki egyszeri létünket. Miért is kéne nekem komolyabb kapcsolat? Maradjak szeret?nek! A család luxus. Nincs jogom t?le oly sokat kérnem, hogy szüksége legyen rám, és ilyen nívótlan életben. Ez nem is új gondolat, hiszen idáig jutottam már vagy két éve. ?n?, más biológiai és társadalmi törleszked? órával. Legyen családja, könny? élete. Én úgysem akarok élni; csak legalább ábrázolni tudnám és akarnám mindezt. Elszórakozni azon, hogy milyen piszok kedvetlen vagyok. Csak pitiáner ne lennék!

Újra gondolatpótlékok.

Nevezzük aforizmáknak ?ket, aprócska vadsz?l?kacsoknak, amelyekkel régi magamhoz próbálok visszakapaszkodni. Ismerheti a szerelem is a fáradtságot.

A másik ember nem mindig csak kerül?út magamhoz.

Irtóztató terhet cipelek a reneszánsz óta: megkísértett az egyéniséggé válás lehet?sége.

Irigylem azokat, akiknek jó a memóriája, ugyanis gyakran elfelejtem: nem érdemes irigyelni senkit.

Szeretek. Örülök, hogy a helyemben vagyok. Nem szeretek. Eltévedtem, most bárki lehet a helyemben.

Bárhova elengedhetsz. Nem tévedek el. Csak a múltamba ne engedj.

A szerelem tudás és tanulás. Megismertet az erre való képességgel.

V. Vannak arcok, amelyek lezajlanak

– és nem értünk bel?lük semmit. Másoknak hasonlóképpen érthetetlen, de legalább dokumentált tekinteteik vannak, ezek túlélik ?ket, és a dokumentációt egyszercsak elkezdjük értelmesként olvasni. Ha id?t hagynak nekünk az arcok.

Eljött a pillanat, amikor elkezdem az elejét?l. A találkozástól, amire egész addigi életem készített föl, misztikusok és ezoterikusok szerint jóval nagyobb id?szak. Sosem jegyeztem le, talán babonából, mert szükségképpen torzítanám azokat a konkrétumokat, amelyek jelentését ösztönösen vagy tudatosan az id?k folyamán próbáltam át-meg-át értékelni.

Törleszt?s kapcsolatból igyekeztem kikászálódni, elrugaszkodni attól az áldozattól, akit az image-os n? miatt tettem majdnem tönkre. Tele voltam a tisztaság utáni vággyal, sóvárgással; jelent?séget reméltem a magam számára, egyfajta megváltást, ahol talán kívülr?l, de jelent?ségem lesz, miként minden szónak, és partner helyett társam lesz, és nem a végtelen, megel?legzett unalom fog gy?ztesen terpeszkedni rajtam, rajtunk. Mára tudom, hogy aki megváltást és kívülr?l vár, az csalódásra kárhoztatott. A másikat túlságosan megterheli, valójában akkor sem veszi igazán figyelembe, ha látszatra – és ezt bensejével tökéletesen elhitetve – rajong érte, imádja. A felfokozottság csodája is övé lehet, de a valóságról lemarad, önmagával foglalkozik, mint régen a n?k, ahogy tupírozták magukat a tükör el?tt görcsölve, kifacsarodottan. Egy köd-másikat ragad meg, ami igazán adekvát agyködéhez. Ha ilyen durva lennék, akkor vagyok önkritikus.

Barátom, aki orvos, és igazán megbízható n?ügyekben, mert amíg lehetett nem n?sült meg, és az image-os esetben is okosan szólt:

„– Odamész, jól megteszed, leraksz az éjjeliszekrényre egy ötszázast, és agy?. Ennyire taksáltad, ez is sok neki! A lelkibeteg barátn?jét?l egyébként valami fert?zést kaptam, képzeld, milyen rázós volt a b?rgyógyásszal tárgyalnom.”

Szóval, barátom segített. Nem t?rhette besavanyodásomat, nyakon fogott, és elmentünk abba a társaságba, ami igen lazán szervez?dött, általában sok új egyetemista lánnyal, közgázossal, külkeressel, ifjú menedzserekkel – bár ezt a szót akkor alig ismertem. Kell?képpen kívülr?l szemlélhettem a díszes kompániát, megvetéssel sújthattam, mintegy el?feltevésként az új ifjú fels? X-ezert, amit?l egyesek szellemesnek tartottak, s volt, aki a barátságomat kereste. Felszínes jópofáskodások szintjén rekedtünk meg, bár ennek héját némelyik értelmesebb társaságbelivel át-áttörtük, és kiindulván a n?kb?l, hamarosan filozofikus magasságokban szárnyaltunk. Ezt olykor csapásként éltem meg, hiszen el?zetes, prekoncepciózus megvetésemen kellett volna változtatnom, mert lehet értelmes az is, aki gazdag, szerencsés, vagy másként kiábrándult, mint én.

Itt láttam meg egy magas, rendkívüli tekintet? sz?kés n?t. Valószín?tlenül kék reflektorszem?. Többször átvonult látómez?mön, viselte a fejét, mintha szeme sarkából rám pillantott volna. Legels? érzékelésemben, amit kés?bb, talán a második pillantásommal már el is akartam törölni, egy vadászaton lév? n?stényre emlékeztetett, hátul felnyírt hajával, érdekes orrával kissé sünisnek, vagy inkább rókásnak t?nt.

„– Pervoje pecsatlenyije” – idéztem fel hibásan orosz tudásom kilencven százalékát. Els? benyomás, mégis csupán a másodikra emlékeztem. Nyilván, eleve belekódoltatott kapcsolatunkba a hazugság, de mivel általam, ezért töröltem oly gyorsan az általában megérzésnek titulált els? blikket. Fotogén, de régies szépség, nagy, megörökíteni született felületekkel; arc, szájvonal; bájos, a rúzzsal is a gyermekib?l éppen csak feln?ttesített jóember-mosoly.

„– Ha egy húszas évekbeli némafilmet forgatnék, ahová egy csodálatos félzsidó-félszláv színészn? kellene, ?t választanám.”

Ezt hosszútávfutó ismer?sömmel közöltem, aki egy régebbi barátn?met üldözte egykor lankadatlan és ernyedetlen szerelmével, sportágára jellemz? terhes kitartással.

„– S?t, tudod, ha még egyszer házasodnék, a feleségem csakis ? lenne.”

Akkor még nem tudtam a kimondott, a meggondolva kimondott szó irtózatos jós-erejét, az esküvésekre azt hittem, afféle szóvirágok. Pedig ez esküvés volt, a tudatot csapdába csaló. Mégis milyen könnyedén mondtam, e n?i jelenség képét teljesen magamba szívva. Az els? blikket gondosan törölve… a hitelesség és otthonosság érzetét keltette bennem. Nagy, derék, ?szinte, er?s. Ha a kiválasztásnál a bennünk lév? ellentétét keressük, akkor úristen, milyen is voltam!

Alig-barátom természetéhez h?en itt is futkározott fel és alá.

„– Tudod, ? mit mondott rólad?”

„– Abszolút nem érdekel – hazudtam – de ? lesz a feleségem” – ismételtem a már említettet, illetve ekkor mondottam ki el?ször hangosan.

„– Hát, akkor minket tulajdonképpen összehoztak, bár nem szeretem a kerít?ket, túl sokat adnak bele magukból az ügybe, amivel eltorzítják…– kezdtem meg a beszélgetést. Egymás mellé kerültünk. – Elég, hogy itt vagy, úgy érzem, szólnom sem kell. Jó veled. Itt ez a sok izg? maskara körülöttünk. Én veled nyugodt vagyok” – ez hangzott el többek között, de nem tudom, melyikünk mondta, mert bels? és küls? beszédeink összekeveredtek. Azt talán én, hogy „– Könnyebbé teszed a lélegzésemet.”

Nagy keze van, akkora mint az enyém. Mindene olyan nagy, mintha én újra kicsi lennék, és egy anyás er? vigyázna rám. Ezt régóta nem éreztem. Mindez csodálatos hanggal társulva levett a lábamról. Ahogy néz, ahogy érez, mindent tud rólam, anélkül, hogy beszélnék. Csók. Valójában ? csókolt meg, én csak egy fél fordulatot tettem, talán meg sem csókoltam volna, az ember az anyjával nem csókolózik.

Valahogy így történt. Hazakísértem. Lenn a hatalmas kovácsoltvas kapunál beszélgettünk, inkább egymás arcát simogattuk, elég volt egy-egy szó. Belevesztem a mosolyába és a hangjába. El?hívódott valami a múltamból ami ellen nem tehetek, mert a kapcsolatok és a szabad akarat pórázának végét ott tartják.

„– Látod ezt a kis fát, ezekbe a durva kövekbe képes volt gyökeret ereszteni.”

Megmutatta az Alkotmány utcai kovácsoltvas- és a fakapu közötti csodát.

„– Ecetfa – mondtam neki kis fintorral – semmi botból, vacak karóból hajt ki egy szemvillanás alatt majd tavasszal.”

„– Alig várom, hogy tavasz legyen. Minden évszakot szeretnék veled.”

Akkor még nem tudtam, hogy valójában egyetlen év van, a többi legfeljebb annak gyönge mása. Miként egyetlen emberrel történik az egyetlen történelem; egyetlen férfi létezik az egyetlen n?vel, és ?k teremtik a szerelmet, amelyhez nyelvet ?k alkotnak, és minden el?ször történik és kizárólag velük, talán ezért oly büszkék a szerelmesek. Sohavoltak. Az emberi nem egyedüli reprezentánsai. Kizárólagosak. Mindigvannak. Talán ez lenne az állító alak.

Az okosok erre azt mondanák, szolipszizmus. Amikor az egész múlik el velünk, nincsen világ kívülünk – okoskodnám innen; akár a fiatal Babits –, vak dióként dióba zártan hazudjuk a teljességet. Én éltem.

Mindezt azért már kezdtem sejteni, ott, a két kapu között, hajnalban, amikor az elválás lehetetlen, mert a találkozás az egyetlen realitás. Már ott lemondtam magamról. Már ott átadtam szuverenitásom jelent?sebb részét, akár kérted, akár nem. Nem kérdeztem, megterhellek-e, hiszen:

„– Nem vagy más világ. Jobbik felem vagy, úgy érzem.”

„– Irdatlan régr?l ismerlek idebenn.” – válaszoltad. És ez neked olyan jó. Megbíznak benned, egy hirtelen feln?tt gyermek kezébe veszélyes fegyvert, hatalmat adnak. A n? mindig id?sebb, még ha egy évtized is szorult közénk. Lehet, ugyanazt tudja, de másként, és ez rejtély a számomra. Olyan szavakat tudtál, hogy „kedves”, „szerelmem”, meg kimondani mindazt, amit én feszengve sem tudtam, mert azt véltem, olyan intenzitás-fedezet kell bizonyos szavak mögé, amelyekkel emberi lény nem rendelkezhetik. („Imádlak.”) Én töredéklét hordozója vagyok, de benned, mintha rend lenne, arányait tekintve az egész m?ködik.

„– Á, dehogy. Nekem el?fordulnak néha olyan holdas napjaim, amikor legszívesebben elbujdosnék, és Bachot játszanék. Pici vagyok, és félek. Hogy ekkora melák lennék, az csupán látszat. Túlértékelsz. Hadd bújjak a válladhoz, drága!”

VI. Nem kell krónikát írni  

Mégis, olykor jó betartani az id?beliség könyörtelen rendjét. Hiszen korlát, amely nélkül a gyermek nem tanulhatna meg járni, beleveszne hatalmas szabadságába. A fantázia csapongását idézné csak a gondolat, pedig igenis kell a s?r? anyag, amin megtapad a lélek; és arányok, viszonyok hálózatába kényszerül, hogy kifejez?dhessen. Nem hiszünk az id?ben, mégis mérhetetlen fájdalmat, torokfojtogatós kínt érzünk a visszafordíthatatlan, az egyszeri tovat?ntén. Minden percéhez tapadunk és veszünk gazdagodásunkkal fordított arányban. Ez a mi „szamárb?r” létünk. 

Egy politikai rendszer széthullását kihasználva teljesült nagy régi vágyam, eljuthattam a világ másik végébe, megváltoztathattam az évszakok rendjét, hogy azután néhány évig különösen érezzem magam, mivel „beleavatkoztam” az istenek rendjébe.

Az út nevetséges összegbe került, és találkozhattam lelki ?shazámmal, beszélhettem azt a nyelvet, amelynek történelmi, kissé túldíszített változatát tanultam egykor. Többszörös anakronizmusként, két lábon járó csodabogárként ténferegtem az Újvilágban, de álmaim itthon maradtak. Hatalmas kék szemeidre gondoltam, ha csak lecsuktam szemhéjam. A biztonság visszahívó asszonyi erejére, miközben mindenr?l lemondtam az óriás légibuszra szállva. Betelt az id?m, akármi történhet. Álmom van, legalább egy darab halhatatlan bel?lem.

Alig tértem vissza, kerestelek. Lejöttél munkahelyedr?l, amely annak az épületnek az oldalában volt, ahol el?ször találkoztunk. Vastag szemüvegben, herpeszes szájjal. Magadhoz képest mérhetetlenül elhanyagoltan és szánalomra méltóan láttalak viszont.

„– El?ször nem akartam, hogy így láss, tudod, nagylány is vagyok, de aztán úgy döntöttem: ha így is elviselsz, akkor jó. Teszteltelek.”

Én csak öleltelek, vigyázni kell rád. Nem tudtam, hogy ilyen er?s szemüvegre szorulsz, hiszen addig kontaktlencsével láttalak.

„– Nem szülhetek, csak császárral, mert leszakadhat a retinám.”

„– És engem? – kérdeztem kés?bb – ugye engem megszülhetsz azért anélkül is.”

„– Te drága bolond, téged mindenképpen.”

Ez már anyám ágyán történt. A körmenet utáni égzeng?s, viharos éjjelen. Az egész estét az ágyban töltöttük, amikor iszonyú zajjal, a becsukott szobaajtó valósággal kiszakadt helyéb?l, a dupla ablakot is szinte kitépte valami titkos er?, azt hittem, ?rült rablótámadás lepett meg minket. Úgy, meztelenül és fennhangon üvöltve rontottam kifelé: küzdjön meg velem, aki akar…

A rosszul bezárt ablak és a huzat okozta a szívdobogtató jelenséget; kés?bb nevettünk, milyen komikus az ádámkosztümös, dobhártya-szaggató kirohanás. Egy nudista Zrínyi.

Lehet, mindez nem is veled történt, de oly nagyon a te történetedhez ill?, hogy inkább leszámolok egy-két klasszikussal. Állítólag Huxley mondta: H. Spencer szemében a tragédia – egy elmélet, amelyet egy tény meggyilkol. Ezek szerint, végül is te az én elméletem vagy. Nem több, nem kevesebb, bár sokáig fordítva érezném.

Elcsépelt, bár alig átélt tanítás, amivel kés?bb még gyakran szembesülök: Éld meg azt, ami van! Válaszom: Nem, mindig többet annál, mert szerelemmel… A kiválasztottak történelmét élheted, a szerelmesekét, amit még a szerelmi bánat, a fene nagy önsajnálat sem tehet tönkre. A történetnek h?se te vagy, ez nem holmi „történelem”; senki nem játszhatja el szereped. Hiába állítanak eléd ilyen meg amolyan b?nöz?-, szentképember-példabeszédet. Kövesd csak magad, bel?led készült zászlód lobogtasd, rajta legjobbik éneddel, ki vezérel. Ez fontosabb, mint a túllihegett, túlmagyarázott transz, ez nem a gyilkosok büszke leltára, nem történelem, mi folyvást visszatér, de egyszeri: ez a te történeted.

Avagy amit a toledói székesegyház egyik sírfelirataként látni: pulvis, cinis et nihil – por, hamu és semmi.

Hagyjuk a fentieket, maradjunk az id?beli hullámzásnál, és annál a verg?désnél, amit a verembe esett ember érezhet.

A.I. elment Bécsbe

Igen fontos, hogy ? sokat és gyakran, úgyszólván váratlanul külföldre utazott. Olykor anyjával, de f?ként egyedül, bizonyos régi ismer?sökhöz, nevel?apjának ezt-azt beszerezni. Én teljes érzelmi-értelmi zavarodottságban maradtam – helyben. Helyi érdek?, akár a HÉV. Nem szeretem, de ezen talán enyhít az, hogy senkit és semmit. Nem adatott meg a fellélegzés és öröm luxusa, a tervezés extázisa. Lézengek, és már szégyellni is elfeledem, hogy csak ennyi. Semmi szellemi hajtóer?m, ez kikezdte érzelmeimet is. Már ébredés el?tt fáradt vagyok. Nincsenek örömeim, hát zabálok nekikeseredve.

Ugyanakkor, alig egy-két nap elteltével:

Ha igazán rám lenne szükség valahol, / csak téged küldenélek, / tudod jobbik felemet, meg azt, / ha élek, miért is élek; / lehet, szólni sem fogsz, / partja vagy minden szónak, / csak hagyod szabadjára / a folyamot, hadd játssza / mindazt, mi fény, fodor, / hullám és ének, / ha csöndben vagyok is, / terólad beszélek – csak hagyod, / áradjon az ének.

A születésnapja tájékán valami ünnep-ének: Ó, én ünnepem / kristálytiszta vizem / szül?m, ki szültél / szeret?vé engem, / hogy combjaid közül / mint virág kihajtsak / alig érintselek / és benned nyugodjam // Ó, én ünnepem / szívemnek gyönyöre / testem-lelkemnek / újra megszül?je / mit is éltem eddig / mondd, az élet helyett / formátlanságomból / benned formát lelek. // Védjél meg engem, / hogy megvédhesselek / jobbik felem légy / hogy a feled legyek / a mondat vagy, ahol / én a beszéd vagyok / nem fecsegek többé, / nyelvtanom te leszel.

VII. Nyaralás

Nekem csupán a Balatonra telik, némi szül?i, munkahelyi segítséggel.

„– Nem baj, nagyon jó lesz, hiszen veled leszek!”

Cirógatás, kedveskedés, egy nagymacska és egy mackó keveréke cirógat és kedveskedik. Folyvást álmos vagy, mintha a véreddel lenne valami baj. Lustaságod átragad, azzal a különbséggel, hogy én még mindent értelmezek, ennek egy töredékét meg is osztom veled, de te felvilágosítasz, az élet sokkal egyszer?bb, és az érzelmek milyen fontosak. Imádsz. A hitvány vállalati üdül?ben napjában többször elt?nünk, hogy szolgáljunk Ámornak. Mi mindent játszunk, Uramisten, mi mindent! Számbavesszük a teremtést, minden ízét megkóstoljuk. Nagy tested, er?s combod, farod izgat, de talán az még inkább, hogy nem tudom, kielégítettelek-e. Anyáskodó, a szertelen gyermek izzadó homlokát szelíden megtörl? kezed annyi szeretettel simít, dús ajkad úgy csókol, hogy azt hiszem, minden eddigi kategóriát el kell felejtenem, felejtenünk. Most születik a szerelem.

A szerelem mérhetetlen kizökkentés. Még akkor is, ha az illet? – akihez köt – úgymond ideáljainknak, tehát bels? látásunknak felelne is meg. Mivel a megismerésnek olyan foka, olyan réteg elénk tárulása – hogy valóban kizökkenés. Rádöbbenünk a teljességre, ami általunk lesz azzá, amihez elengedhetetlenül kellünk – és képtelenek vagyunk a rejtély megoldására. Töltés született, ami két felet teremt, amit két fél hoz létre, ami kett?ben keletkezik, és egy. Megélhetjük az egyet – ez a kizökkenés. Minden, ami azután bel?le származik – által/a/unk az egy részeként beépített, melengetett; és felidéz?je a résztvev?nek. Olyan egyszer? ez. Csak filozófia. Uranosz és Gaia Erósszal minden szerelmes. Erósz az ? els?szülöttjük, és ?ket teremti Erósz. A kett? ebben az egyszer? matematikában három, hogy egy legyen. Számítanak rád, számítasz, mert számolsz vele – akár sajgástól fölfigyelve ügyelsz lábadra, kezedre, már tudsz róla, kis fájdalommal megéledt számodra.

Délután, odakinn a kertben. Hanyatt a hintaágyban, hosszában. Kis er?feszítéssel, szembecsukva hintáztatom magam láb felé, vissza; láb, fej felé; láb, fej. A leg?sibb inger a mozgásé, a limbikus rendszer betanítása; a helyzetváltozások eszméltetnek rá, hogy vagyok. A váltás a lét érzete, az én leképezése lassú elfordulásban egy forgó-kereng? bolygón. Hiszen az álmok java részével erre emlékezünk. Az álombéli hintázással, az inga holtponti megfordulásával, s azzal a meghökkenéssel, torokba toluló érzéssel, vagy a törzs alján, a nemi szerv tövében jelentkez? zsibbatag vizelési ingerrel. Ã??sibb ez a freudi dolgoknál. Az álmok gyökere a méhben keresend?. Benned képzelem magam. A te nagy, megbízható, nyugodt méhedben, amiben kihordasz. Szeretnék a gyereked lenni. Mozgass, nyugtass.

Az érzékiségr?l azért beszélnek, írnak annyit a férfiak, mert igazi mélységében nem tudják átélni. A férfi- és n?lét tapasztalataival bíró Teiresziásznak igaza volt a gyönyör 9:1 arányú megosztásában a n? és a férfi között. Ebb?l fakad a h?tlenség „a többel talán behozható” érzete. De ha mélyebb lenne – megállna egynél a férfi, s akkor hol a faj továbbtenyésztése? Meg aztán minden n?ben rejlik valami az anyából. A férfi viszont egyedül iszonyúan anyátlan bír lenni.

Veled vetettem össze minden n?t, kit eddig ismertem, és mind benned találtam: Benned a szüzet, vérmeset, melankolikusat, ki élveteg, érett és majdnem gyerek; aki húgom-anyám-szerelmem-kurvám, akit megbaszok, akivel szeretkezem, akit meghágok, akivel közösülök, szemb?l szétnyitva virágát, combját tárva lábszárát vállamon tárva szét, hogy csipesze tövében ott legyek, tengelyében én legyek, hogy elvesszek, és neki jó legyen, kilencszer inkább, mint nekem, s hogy újra kezdjem, hátha ellopok ebb?l többet, ha adok.

Beszélgetés A.I. anyjával telefonon.

Egymást kizáró lények, rettent?, hogy tulajdonképpen érthet? mindkett?. Anyjának még a hanghordozása, tónusa is megváltozik A.I. közelében. Tartom a kagylót, csak úgy d?l a szitok. Mihaszna, tohonya, állat satöbbi. Tényeket sorol fel, lehet, majd’ mindegyikben igaza van a maga szempontjából, de egy dolog folyvást hiányzik az áradásból: a szeretet. Legszívesebben lerúgná magáról a lányát. Mi irritálhatja ennyire?

Álmok, er?sen szexuális töltéssel – A.I. anyjával. Talán azért, mert beszélgettünk arról, hogy sosem volt tán egy igazi férfi sem az életében. Az a n?gyógyász sem, aki a rendel? asztalán, vizsgálat után „tette meg”. Akkor már amúgy is teherben volt valakit?l.

Rendkívüli feladat: élni és ábrázolni. Lenni valakivel, például a szerelem gyakorlatában, ugyanakkor tisztán látni, s amit megjegyzek, azt valóban rögzíteni. A többérték?séget, az egymásból bomló, egymásba futó értékmozgásokat. A hezitálások betonkeménység alapjait. A szilárd döntések leheletnyi mögöttesét.

Tisztázzuk: nekem termékeny nyugalom kell; kicsit kukkolós, tanulós, amikor képes vagyok fontosnak látni magam, és olyan lelki beállítódásra szert tenni, ahonnét der?sen bírok írni. Tervezetten és játékosan. Feladatom legyen e világban!

A Sátán relatív, és olyan színes, akár az élet. Ott bukkan fel, ahol nem várjuk. Például vegyünk egy n?ideált. Abszolút „leadsz” bel?le, föladod vélt ideálod, és úgy értelmezed mindezt, mintha a küls?ségekt?l ellépnél a fontosabb, bens? értékek felé. Nos, a totál züllés, feladás satöbbi ebben az illet?ben jelentkezik, nagydarab, kiálló düncs?, lordózisos, húsos-elhízott, sz?rös lábú-karú, mangalicás, vaksi, önelhagyó satöbbi. Mert a Sátán relatív.

Utazás A.I.-jal.

Az Engels téri nemzetközi buszpályaudvar vécésn?je karon ragadja, mert nem fizet, nincs nála pénze. A.I. fölháborodik; sokáig, vehemensen, kicsinyesen.

„– És ha terhes vagyok, és rosszul vagyok, akkor itt esem össze?”

„– Ugyan már – szól blazírt pofával a tahó n? – nem úgy néz ki!”

„– A.I., látod, mások egy vizitért sok százat fizetnek, neked pedig itt egy azonnali vizsgálat 3,50-ért. Hát nem megéri?” Ezen aztán elviccel?dünk.

Krk-re jöttem egy fehér, barna n?vel; visszamegyek egy barna sz?kével. Lesült, kisz?kült.

Olyan asztaltársakat kaptunk, akik közül az egyik tipikus, piszkálódós jogász, állandóan irodalomból, történelemb?l próbál vizsgáztatni. Minden étkezés fölér egy felvételi vizsgával. Magányos n?, akit finom lelkület? fest? útitársn?je folyvást szelídítene. Sokszor bejárta a teljes Adriát, a tenger szerelmese. Mindenütt, mindenkivel jól érzi magát, ugyanerr?l a másikat nem szokta kérdezni.

A.I. okosan hallgat, elvégre fiatalabb, nem lehetnek olyasféle ismeretei, mint nekem. Mégis leveszi a lábáról egy-egy anyás, kedves gesztussal a két asztaltárs hölgyet. Mi vagyunk a kedves ifjú pár. Annak hazudjuk magunkat. Életemben el?ször nem pirulok miatta, oly jó beleélni magam. Nem tudom, A.I. mire képes, de bármit el tud hitetni, akármilyen nyelven. Az én nyelvemet is tudja. Tele van ételrecept-, virág-, gyógynövény-ötletekkel, hol vásároljunk Pesten és Bécsben a lehet? legjobb feltételekkel. A két hölgy odavan a végtelen figyelmességt?l. Mi pedig úgy élünk, miként konszolidált, kedvesen visszahúzódó, szerelmes, ?szinte, szellemes pár. Kicsit öregesen, vagy amúgy idillikusan. Jólesik ilyen megállapodottnak lenni; bár kérdés, ez az én számomra mennyire visszafogott élet. Mihez képest próbálok ennyire megnyugodni, egy ilyen hiteles, asszonyosan szép, biztonságérzetet adó, termetes n?vel. Talán, hogy nem olyan harsogóan jó n?, abból fakad egyfajta magam el?l is titkolt bels? megnyugvásom. Én a legcsúnyábban is meglátom a szépet, a legszebben is a makulát. Mintha egy kés?bbi h?ség záloga is lenne A.I. nem tökéletes mivolta, vele nem léphet fel az image-os effektus.

Akkor még eszembe sem jutott: vajon az ? számára is ilyen fontos a nyugalom e magas, talán kissé túlérett foka? Hiszen egy széthullott, ideges álcsaládból menekült az én szegény karjaimba, vállalta az image-os számára nívótlan családomat. Velem az ?szinteséget és a lelket választotta az ? régebbi, álságos, harsogó övéivel szemben. Hiába utazta be a világot, ha szilveszterkor is legfeljebb b?gött egy-egy külföldi szálloda jólvasalt ágyhuzatán.

„– Nem tudsz rendesen megöregedni sem!” – vágta A.I. negyvenöt éves anyja nyolcvanon túli férjéhez. Az rosszul lát – majd sikeres szemm?téten esik át –, gyengén hall, avagy inkább szelektív a hallása; de aktív, mint egy automata. Fantáziámat ugyan kikezdi, de leginkább: szexautomata. Március körül d?lt el, hogy az üzletben társként maradhat A.I. anyja. Fapapucsok, kalapok, nyakkend?k, kit?z?k virtuóz árusa, készít?je. A bolt, amelyet áruval is részben ?k láttak el, (annak idején az anya véresre dolgozta kezét a b?rrel és a fával, a ragasztók kikezdték orrát, tüdejét; nem kapott pénzt, hogy egy normál bugyit vegyen magának, de az esti színházi premierre már mosolyogva kellett kísérnie férjét és rabtartóját, aki ötéves lánnyal vette el, tehát hálával tartozik neki) – szóval a boltban társként maradhat. A megaláztatás stációit el nem kerülheti. E nagy kegy ára a piszkálódás, a folytonos er?demonstráció, a szellemi fölény bizonyítása a másik sárba tiprásával. Valami zavaros drámai történet; A.I. nevetés és sírás határán meséli: felforrósodott piszkavas, amivel a zsaroló anya az apa papírjait égette módszeresen, az nekirohant, az megégette a lábát neki, az kitépett a hajából egy jókora tincset, ez eltette bizonyítékul, a másik elébb fotót akart az égetésr?l, majd látleletet felvenni a lábáról. Az anya elvesztegetett élete szimbólumaként a kandalló tetejér?l lesöpört három méregdrága herendit, a rend?rök feljöttek, el?tte A.I. berohant a sufnijából – mindketten ?t hívták – s azok, akár egy lejáratott olasz filmben: lenn a földön, marakodva.

Drága, nyugodt lány, komoly társam, csoda-e, ha gyomorideges?