(pulvis ââ?¬â?? cinis ââ?¬â?? nihil ââ?¬â?? et…)
VIII. A nyílt tenger az els? k?nél kezd?dik.
A kisgyerek találkozik egy teljes világgal, k?r?l-k?re lépve; bizonyos mértékben az id?ben is szinte lépdel, ahogy a tengerrel ismerkedik. Nincs semmi rutinja, eddigi tapasztalása, mégis nekivág. Tetszik neki, kíváncsi, el?bb, mintsem hogy féljen. A legtermészetesebben, ugyanakkor meghatottan araszol, csodálja, hogy beengedi az a csoda, amit tengernek hívnak. Az oldalazó, résbe bújó tarisznyarák, a sekély vízben csigaházzal parádézó rákocska, a helyüket véd?, lábát meg-megbök? szürke halacskák.
„– Olyan jó volt elhitetni a Sportban a pólósokkal, hogy én is úszó vagyok. Tudod, ezek az idomok akár bajnokká is tehetnének. Szeretek úszni, de még jobb csak úgy szemlél?dni, a medence szélir?l. Úgy még akárki is lehet az ember. Kicsit titokzatos, találgatják, ki is lehetsz, és én ezt borzasztóan élvezem. Mesés. Imádom a meséket. Ugye, anya gyönyör?? Szeretnék olyan alakot, mint az övé. Képzeld, volt olyan fiú, akivel miután befejeztük, anyával még mindig találkozott.”
Aranyos levélkéket találok asztalomon, zsebemben. Imádlak, rajzocskák, virág, szív. Akad francia nyelv?. Pour que Tu comprennes mieux le Français – et mois. Hogy jobban értsd a franciát – és engem.
Le lendemain Tu te sentira SEUL. Cherche – moi – je me suis cachée. Me trouveras endormie dans le creux de ta main. Egyedül érzed magad holnap. Keress engem, elbújtam. Meglelsz, ott szunnyadok a tenyeredben.
Je ne sais pas d’oú T’est venu. Je ne sais pas oú je partira. Entre deux postes de notre vie longue et immortelle, nous est permis de prolonger le BON inexpliqué en se rÃ??chauffant. Je suis plus forte comme Tu ne le penses pas. Je ne suis pas aussi forte comme Tu penses. Nem tudom, honnan jöttél. Nem tudom, hová megyek. Hosszú és halhatatlan éltünk két pontja közt megnyújthatjuk a megmagyarázhatatlan gyönyört. A rÃ??chauffant-nal bajban vagyok. Er?sebb vagyok, mintsem gondolnád. Nem vagyok oly er?s, mint gondolod.
Valami effélét véltem kiérteni a kacifántos helyesírású újlatin nyelvb?l, aminek számomra alig érthet?sége adja egyik f? szépségét.
Azért húztam eddig, mert megjött Didier.
Vele mentél a Fórumba. Számomra fölfoghatatlan összegek röpködnek a leveg?ben, mi mindent költ a srác, akinek a f?foglalkozása, hogy svájci. Sajnálkozik, szörnyülködik az itteni szegénységen. Szinte azért jár ide, hogy otthoni jóérzését fokozza. Magyarország a lelki stimulátora. Téged savanyúnak, figyelmetlennek tart, pszichiáterhez küldene. Szegénykém csak fokozódik a feszültség benned, amivel átéled a froclizó svájci semmivel nem értékesebb lényének szurkálásait; hallgatod tervét a majdani házasságáról, amelyben egy arra érdemes – magyart vagy lengyelt vezet ki a kelet-európai sötétségb?l, mert az a lány természetesen hálás lesz neki; egyébként a legnagyobb lengyel pop-énekesn?vel ismertette össze lengyel barátja.
Én közben trógerolok. Könyvhegyeket cipelek, néha szellemi munkát végzek. Elvégre szerkeszt? vagyok. A jöv? valószín?tlen. Nem vagyonom, de emberhez méltó körülményeim sem lehetnek. Én is utálom a magát megjátszó – vagy csupán önmagát adó – svájcit.
A félelem, megfogalmazása esetén – kioltja önmagát. Ez az autoterápiák egyik alapdefiníciója. Múltam városában: mélységes érdektelenség, vel?kig ható unalom, motiválatlanság, volt feleség. Ha újra családos férj, satöbbi lennék, talán megint bekövetkezne egy efféle unalom? Talán A.I.-jal is? Talán a kalandvágy hiányozna bel?lem, állandó, folytonos merni tudás, amit?l elviselhet? „játszmák” sorává válik az élet? Esetleg szerkezetemnél fogva egy új kapcsolatot keresnék, olyan valakit, akit fantasztikus testisége ellenére is valahogy lebecsülök, akivel lefelé közösülök, mint a hímfarkas? Egyébként, a mélységesen zsigeri-testi, térdremegtet?s szexualitást, mintha még nem bírnám A.I.-jal. Öregesen, egy-egy, bár jól kidolgozott szerelmeskedés amit csiná/lok/lunk.
Bezárult nekem a külföld. Elhányom magam a gondolattól is, hogy azt mondják nekem: „dady”, én meg affektáljak egy idegen, bels?vé sosem váló nyelven. Pedig, ha lenne eszem, már réges-rég kint élnék, elmenekülnék ebb?l a pitiáner országból. Amerikába.
Halottak napja közelében, Nietzschével: Amikor búcsúzni kell. – Búcsút kell venned attól, amit meg akarsz ismerni és fel akarsz mérni, legalábbis egy id?re. Csak akkor látod, hogy a tornyok milyen magasra emelkednek a házak fölé, ha már elhagytad a várost. Ekkor még nem tudtam: rólad olvasok mindent, ami a szemem elé kerül. Csak annyit, hogy hiányzol. Kellett volna, hogy hitelesítsen minket a mai temet?járás, apám sírjánál egy percnyi csend, kézfogás. Szeretne téged.
A költészet persze utalás, akár a nyelv – de f?leg utazás, id?zített bomba, amit?l más leszek.
A.I. szól:
„– Amikor lapos voltam, el sem tudtam képzelni, milyen lesz most, amikor mellem van, s képtelennek t?nik fölidézni azt, amikor még nem volt. Ugyanígy elképzelhetetlen, milyen volt az, amikor te nem voltál.”
„– Látod, hogyan is adhat valaki küls? ember tanácsot, el?re-hátra az id?ben, amikor a leghitelesebb én sem tud önmaga számára hitelesen el?re-hátra gondolni.”
Aznap éjjel.
„– Jaj, drága! – A.I. sír, szorong. – Valami baj van itt, a tüd?m és a gyomrom tájékán. Figyeld meg, innét jön valami baj, úgy érzem.”
Nietzsche válaszol: Minden megtagadható élet megérdemli, hogy megtagadják; az igaz emberség pedig a következ?t jelenti: hinnünk kell egy igaz és hazugság nélkül való, megtagadhatatlan életben. Ezért érzi úgy az igaz ember, hogy tevékenységének metafizikai értelme van, amely egy magasabb élet törvényeivel magyarázható, és ezt az értelmet csak a legelmélyültebb gondolkodó elme fogadja el, még akkor is, ha az igaz ember minden cselekedete jelenlegi életünk törvényei szétzúzásának, lerombolásának látszik. Így tettei okán szakadatlan szenvedés az osztályrésze; de tudja, amit Eckhardt mester szintén tudott: „a leggyorsabb állat, amely a tökéletességhez visz el titeket, a szenvedés.”
– A sok esztelenül elkezdett fogyókúra-próbálkozástól fáj a gyomra. Mert hülye – így az anyja.
A.I. lehet, hogy 2,1 milliót kap rövidesen.
Szabadság. Hirtelen úgy t?nik, eddigi, anyámmal közös lakásunk: a sz?nyegek, a bútorok, az egész padló mintha felrántható lenne, kirántható az eddigi biztonság és tehetetlenség, ami fölfoghatatlan, hogy egy lakás adható-vehet?, mozdítható, cserélhet?. Bens? földrengés, abszurdum. Hol van ez a katarzistól, ami lelki megújulás – hiszen ez testi, bens? megrázkódtatás.
A.I. apjánál egy Méreg nev? úr járt, apja nem kis dicsekvéssel mutatta be neki a m?emlék szint? lakást, a drága tárgyakat. Semmit nem tud Méreg úrról, aki makói, és csupán egy adatrögzít?s telefonszámot adott. Vajon olyan betör?, mint amilyennek kinéz?
Sok nekem ez a lakások körüli valódi vagy álmozgás. Röpködnek a milliók, a nagy tervek az öregemberrel lakottan eladott lakásról, amib?l az a jó két milliónyi származna. Közben szó nem esik róla, de A.I. anyjának amerikai szeret?je lakást, autót vesz. Csak ez a biztos, meg az, hogy a lányával össze nem költözne.
„– Tudom, engem te kurvának tartasz – fordul hozzám –, de te meg mire mész a világnagy eszeddel?”
„– Én másként mondanám, de akkor te miért vagy oly sokszor ideges, ha még szereted is a barátodat, meg állandóan utaztok. Nem vagy biztos a helyedben? A lányod meg nagyon jó ember, csak másként, mint te.”
Aztán vagy két hétig jó passzban voltam, s ekkor, mintha a tárgyak összeesküdtek volna ellenem. Egy ócska cég-Dáciával belecsúsztam az el?ttem leblokkoló diplomata Mercedesbe. Thaiföldiek új, Bécsb?l éppen behozott luxuskocsijába. Még a rengeteg tálcás tojás sem sérült csomagtartójában, de a Dácia alig élt. És ki kellett szállnom, ott kellett sajnálkoznom jóformán intakt kocsijuk mellett. Kés?bb tolmács, rend?r, és ami csak belefér.
Egy barátnénkat igyekszünk t?zönjárásra agitálni munkahelyi f?nökömmel. Öncélú próbának tartja. A t?zb?l kimentene, de így, magáért?!
Hosszasan beszélgetünk a genotropizmusról, Szondi Lipótról. Én végül itatósnak használom a macskáját, melléfekszem a sz?nyegen, s csak b?gök.
Nietzsche: – Vajon nem lehet-e minden értéket átértékelni? Lehet, hogy a rossz jó? Isten pedig csupán az ördög ötletdús találmánya? Végs? soron talán minden hamis. És ha becsaptak minket, vajon nem vagyunk-e mi magunk is – éppen ezért – csalók? Nem vagyunk-e szükségképpen csalók?
Még mindig ?: Próteuszi jellem. – A szerelem pontosan olyanná teszi a n?ket, mint amilyennek azok a férfiak képzelik, akik szeretik ?ket.
Álarcok – Egyes n?knek egyszer?en nincs bels? világuk, bárhol keresi is az ember, hanem tiszta maszkok csupán. Elég baj ez a férfiaknak, akiket ilyen, szinte kísérteties és szükségképpen nyugtalanító lénnyel hoz össze a sors, jóllehet éppen ?k tudják legjobban felcsigázni a férfi vágyát: a lelküket keresi – és keresheti akár ítéletnapig. Talán ezért is szeretlek. Mert mindez igaz az image-osra, de nem rád. Benned óriási mélységek vannak, és mindent megértesz a szeretet erejével.
Papír szerint egy éve ismerlek téged, s legjobban, tán a parázsló t?znek kéne örülnöm: nem a lángnak – így közép korban közép érzelemben; biztosan takarózva – megvagyunk; Nem vagyok ?rültje a szerelemnek s nem betegedtem beléd, „beosztalak”; s magam sem hiszem: aztán mégiscsak ágaskodik az „ipse” és teszi is dolgát úgy-ahogy. Elvégre Goethének sem ment minden „flottul”.
Mindez hazugság, mit eddig írtam rólad; most, az este után, ha er?sen rám szólnak, vagy csak szúrósabban néznek – hát b?gnék legszívesebben – szeretlek, és minden fáj, ami nem veled, amikor nem vagy velem.
Arcod forrásom, tavam is, megújítóm és tükröm, hogy tisztán ébredek, vagyok s nem magam: legvadabb pillanatunkban éljük meg a rendet, hordozzuk a másik testet, s elt?nik a salak, ami eddig mi voltunk.
A szeret? a szeretés képességéb?l nyer er?t, a kiáradás fokozza energiáit. Ez alapvet? ellentmondásnak tetszik, ha a materiális világgal vetjük össze. Pedig már szent Pál is milyen szépen tudott róla.
1990 áprilisában – leküzdve a zár- és reteszrendszerek sorát – A.I.-ék lakásába lépve, balra, a levélnyílásnál a földön egy tálka víz. „– Cigi és gyufa ellen – mondja A.I. – Anyámtól hallottam, apát durván megfenyegették az üzletben: Rohadt zsidó, felgyújtjuk a boltodat! satöbbi. Képzeld, az utcán engem is lezsidóztak, alig hogy merítkeztem és megkaptam új nevemet. Meglátták rajtam a haít vagy a menórámat, és bele a képembe. B?gtem. Félek. Készülök az útra.”
IX. A.I. lassan egy hete elment
Háromórás késés, vihar, halálfélelem, meg aztán hova is megy, kihez; rossz el?érzettel hánykolódott el?tte éjjel.
Ha visszajön s ha visszajön és hozzám jön, vele okosan, építkez?en kell élnünk. Nagyszer? ember, nem úgy szerelem, mint az eddigiek, akiket megrémisztettem a hisztéria és extázis határán, az esztelen csüngéssel, szükséggel. Nem. Egyenrangúan szükség van egymásra.
Már nem úgy vagyok szerelmes, mint el?bb, és mégis érzem – a világ helyett vagy – s ha nem szeretsz – úgy élnem is minek.
Jó egy hónapot voltál. Repül?tér, várakozás. A kocsiban, vissza, anyáddal pusmogtál, nem néztél rám. Hangosan csak fáradtságodról szóltál, néhány küls?dleges dologról, rokonról, meg a limuzinról, amelyet eléd küldtek. Meg partykról. Férfit egyet sem említettél, csupán kerülted a tekintetem, homlokodon alig titkolható pattanások, arcod vastagon púderozva, szád kihúzva. Bennem a sötét hajnalomon megel?legzett, baljós líra:
Egy nap a föléd hajló csendre riadsz, s mintegy emlékként – kisz?röd bel?le a megcsalt szeret?k énekét. Hallod a fogadkozások ?szinte szóit, a kristálytiszta egyértelm?ségeket, testek együtt lélegzését – És a vékony húrt, az elpattanást, a bels? zene végét. Ilyenkor hajts fejet, szeresd a karikás szem?, múltbafagyottan ténferg?, fura szavakat morzsoló, megcsonkolt figurákat; kik er?t mutatnak, hisztériáznak, vállat vonnak, s oly egyszer?en sírnak belül; h?ségük ?rizni odébbállnak, kihordják a fájdalom zárványait, vagy évek múlva köpik ki, akár a baglyok a csontokat. Valami olyan befejezéssel, hogy az ünnepnek vége.
Pedig ekkor ez, így, még túl egyszer? lett volna. Sikeresen bezárkózva félismereteimbe, amelyeken belül végtelen természetességgel akár igazam is lehet. Akad, akinek ez a legfontosabb. De az még nem alázkodott meg, nem dobta oda öntudata utolsó morzsáit is – ha belegondolunk –, akárkinek. Jobban képviseltél engem a küls? világban, mint én önmagamat. Mintha egy életre a legjobb menedzserem lennél.
Imádtak téged még anyám házában is, az egész folyosó érdekl?dött utánad; régen láttak, mi van veled, bárcsak a menyem lenne ilyen áldott jó lélek! Valósággal már féltékeny lettem rád, ha mindenki ennyire szeret téged, akkor rám mi szükség? Anyám, ha csak elejtett egy szót, mert ez-az kéne neki, már hoztad is. Még Amerikából is átröpítettél neki valami fontosat, hogy ne féljen a kádban az elcsúszástól: egy tapadókorongos gumilapot, ami itt nagy kincs és ritkaság volt akkoriban. Fogalmam nincs, hoztál-e nekem bármit is. Küzdelmet hoztál, félelmet. Eddig én voltam biztonságod: megmaradok-e én még neked, kellesz-e még nekem; mostantól pedig fordultak a viszonyok. No, akkor még kellek eddig, addig? Titkot hoztál New Yorkból, amivel képtelen voltam bármit is kezdeni. Legfeljebb sírtál néha, ami ráégett a némaságodra. Én már el?tte mondtam neked: aki er?s, er?sebbé válik az Újvilágtól, aki gyenge, elcsábul akármit?l, hát tegye miel?bb. Talán ekkorra dátumoztam volna francia leveled, pedig valójában egy évvel ezel?tti.
„– Szereted? Hagyd menni!” – mondja legdrágább öreg-ifjú bölcs barátném, aki nálam negyvenhét évvel id?sebb. De mi van, ha ? is szeret? ?is hagyjon? Jó-jó, nem megkötni, még a szeretet szálával sem, de akkor mi van?
Miben különbözik attól a hárommilliárd más nem?t?l a szeretett, ha éppen nem abban, hogy nekünk ügyünk van egymással, olyasféle, ami a teljes embert megmozgatja, benseje minden addig ismert és ismeretlen szegletét; és mindentudóvá teszi, hiszen a szerelmes mindent tud, amit amúgy is, de valami pluszt is, ami magából a szerelemb?l fakad. Szereted? Éld meg, de hagyjál szabadságot neki, gúzsba ne kösd. Építsétek két oldal fel?l a közös lényt, a kapcsolat m?vét, ami átértékeli egész addigi kapcsolatrendszeretek és értékvilágotokat. Ti vagytok az egyetlen Éva és az egyetlen Ádám.
A.I. azt hiszi, félek. Igaz is. De nem attól, hogy szeretem, hanem inkább attól, hogy nem.
Ki tegnap még otthonom voltál, nem vagy már házam. Ki megkönnyítetted lélegzésemet, megnehezíted már éltem. Ki id?t adtál a szertefolyásban, nem várom már a percet. Szavaim hideg máza rajtad, emlék sem old fel. Okosan szólunk. Tárgyalunk meggy?z?en, szinte csábítóan, már-már jó lenne a másik, így kívülr?l nézve szinte érdekel, de akad dolog, mi több a rációnál: mint ér és szike párhuzama az els? hajlatig.
Mítoszruhája leveti a testet, elég, ha kirostált körvonalak, smink, egy-egy beállás megmarad. Ez a randa szó – külön írva – egészen elkápráztat: s mink – velünk mi lesz?
Hogyan is érthetnénk meg magunkat egy másik bolygó lényeivel? Más népekkel? Másvalakivel? Hiszen A.I., a sok arcú, aki nem néz utazása óta a szemembe, aki nem akar családot, gyereket már, aki fél minden változástól, aki kéthavonta ájuldozik, szorong, herpeszes, fogfájós, valami mirigye is érzékeny, satöbbi, satöbbi, szóval azt gondoltam, MÁS került a történetbe; vagy ? huszonhárom éves, és szüksége van még a kaland és értékrend-kialakulás zavaros idejére, amikor nekem feln?tt n? kell, akivel, akiben építkezhetek; mintha az erotikus-szerelmes sugárzás megsz?nt volna, mintha tudatosan felszínessé, és telefonon beszélget?ssé tenné a kapcsolatunkat, s amikor júniusban végre újra szépnek látom, és közelr?l orra, szája rajzát, ami veszélyesen gyönyör?, és szecessziósan, halálosan szép, és kívánom neki, ilyen közel ne kerüljön senki hozzá, és tudom, ilyen közel nem is kerülhet hozzá senki, – és ? sír, aztán
„– Fejezzük be, így nem érdemes!” –, amire ? egy heti némaságot kér; nekem meg valami fura kapcsolatom kezd?dik az anyjával, sokmindenben már-már megértem, és ezért magamtól is elrettenek, szó kerül egy esetleges „anyósos” görög útitervr?l. Még hogy én és az anyja! Azután A.I. felhív telefonon, este pedig váratlanul, szépen és sírósan megjelenik, jobb karján kék folt.
„– Majd az ágyban elmondom. Csak meg ne haljak! Hogy jövök én ahhoz, hogy téged is veszélyeztesselek?! Ezért sírtam, te pedig másra vetted. Nem baj, ha nem szeretsz, csak hadd legyek itt melletted. Otthon egyedül abban a hatalmas lakásban, az összes óra ketyeg, a rádiós óra piros villogása, jaj, majdnem hánytam. Lehet, hogy AIDS-es vagyok. Alext?l. Nem vagyok pedig egy világ kurvája! Voltam a Mária utcában.”
Sokat tudóan bólogatok. Ez a rohadt Alex egy múltbéli név, aki olykor-olykor fölt?nik, még apja pénzügyi példabeszédeiben is; ?nála nagy respektje van. Ez az ügyes georgiai Alex, a grúz zsidó Bécsb?l, aki meg– és elvenné A.I.-t, akiknél lehetetlen egy teljes családi fotót készíteni, mert a díszes kompániából mindig ül valaki. Közben már az övéké a fél bécsi belváros, eszközökben nem válogatnak.
„– Mégis haragszom, miért nem együtt voltunk a Mária utcában?! Miért nem szóltál el?bb?!”
„– Jeleztem többször is, gondoltam, rákérdezel; most végignéztem a noteszemet, igaz barátokat kerestem, csak apa barátját, R. bácsit nem kéne kihúznom, de ? meghalt, csak drága osztálytársamat, E.J.-t, de ? is. Sz. fest? barátunkkal beszéltem, ott volt a papája, így csak azt kérdeztem, ha gyerek lennék, és ott sírnék a lábánál, a térdére venne-e. Igen, és megvigasztalna – mondta. És mást, mindenkit ki kéne törüljek, csak V.-t, Zs.-t, Juditkát, Edit mamát, Márti nénit nem. Nem baj, ha nem vagy szerelmes, csak t?rj meg egy kicsit.”
„– Neked nem a szorongás a dolgod, hanem a szeretet.”
„– De hát épp ez az, lehet, ez halálos.
„– Ezt hagyd az íróknak, túlzottan szimbolikus.”
„– Öreg barátnédnak köszönheted, hogy még itt ülök a nyakadon. Vele is beszéltem. ?már tudja, hogy nem csábítottak el a kirakatok, nem d?ltem be Amerikának. Te vagy az én arany-Buddhám, akit semmiért nem adok.”
Nap dolga minden, s odakinn / a Hold is miatta néz; / s akár egy bölcs marionett-bábos, / hozzá futnak a színek szálai.
Egyetlen rózsát a Halál kezébe, / feketeségbe illatot, / Kedvesemre az id?t rakom.
A szem, ha kék, azért; / hogy tengeren át is lásson, / s akkor láthat mást, / ha odabenn is fény van.
Szeretni kell a dolgokat, amik ugyanúgy nem voltak, mint gyermekem sem, amíg m?ködni nem kezdtek génjeink egymás felé.
Éjjel szinte zakatol, ketyeg a fejem a párnán. Egy személyiségfejleszt? tréningre megyek, igen ambivalens érzetekkel, és ez dolgozik bennem. Mintha a cs?dömet jelenteném be ezzel. Én, aki büszke voltam, megéltem, ha túllelkizve is kamaszkorom, és ami azóta is folyvást van, folyamatos lélek-földolgozásban leledzem – mégis ilyenre megyek?! Túllelkesült grafikusbarátnénk vett rá, hogy ott legyek. Szeptemberre kapok id?pontot. Mérhetetlenül ellenszenves az attrakció vezet?je, akár egy kiképz??rmester, besurranó ügyesked? – épp ezen az ellenszenven, vagyis érintettségemen kívánok változtatni. A barátné kifizeti, ha problémát jelent a tréning. Tiltakozom, leleplez? cikkr?l szólok, ha sikertelen a részvételem, abból bejön az ára; ha meg valami haszna lenne, az mindenképpen nyereség. Id?nként, újra meg újra át kell szerveznie az embernek önmagát, hogy „lényeg”-hordozó maradhasson. Bármi lesz is, legszívesebben együtt mennék A.I.-jal, hiszen jó vagy rossz, de mindenképp beavatás lesz az, amire készülök, alapvet?, hogy közös élmény legyen. Kibúvókat talál. Mintha egyedül hagyna vagy félne a lelki vízbe ugrástól.
„– Szeretsz is, vagy csak sajnálsz?” – kérdezi. Talán sejti, hogy a szerelemhez azért valamivel több szexualitás ildomos. Erotikus töltése van még a leveg?nek is. Nem kapok elegend? visszajelzést, provokációt, kissé telít?, meleg kelt tészta jelleggel tesszük azt, aminek az az individuális funkciója lenne, hogy el?hívjuk a másikban a NÃ??t és a FÉRFIt.
A férfiagy analizáló, a n?i pedig szintetizáló lenne? Hasító sugár és tompa föld? Az aprócska lány pakolgat, rendszerez. A kisfiú szétszed, a játék lelkét vizsgálná, ha meg is öli a kedves játékát.
Mikor küldesz el? Nem szólsz, csak intesz: elég voltál az örömökhöz, de az öröm is elég már. Jönnek a fájdalmak, ahhoz légy elég!
Mítoszba igyekszem, Uram, magam is. / Megtöröm dióm, megeszem, akár a mókus. / Nem ugrom fáról-fára, már tudom: / El?tted mindegy, hitetlen-e az ember; / Hálót tartasz alá magából, ha hull; / S vagy elrendezi odabenn, mit nagystíl? / Gesztussal rendetlennek hagytál – idekinn, / Vagy rájön: rendbe illik maga is, ahogyan van.
Este „analízis” A.I.-jal. Zavarba jön: miért írom le, amit mond? Aki nem skizoid, az „csak” éli a dolgokat. A kondenzátorok tevékenysége egészségtelen. Az írás a „mérték” megszegése. Az írás már önmagában hübrisz, fennhéjázás, g?g, mértékvesztés. Valahol isteni, kívülr?l átlátós, érdekl?sdi. Hogy jövök én ahhoz?!
Aztán csak beszélgetünk, ami inkább monológok sora a múlt foszlányaira. Szánalmasan csupasz gyermekkorom volt. Sírás attól, azért, hogy nincs mit visszasírnom. Mi a fenével töltöttem el az eddigieket? A.I.-é ugyanez habosabban, díszesebben. Csak ? nem vette észre. Neki jó gyerekkora volt. Amikor anyjáék a Fészekbe mentek és otthon hagyták, kérte, anyja fújja be parf?mjével a kispárnáját, hadd maradjon otthon az anyaszag. Telefonon ellen?rizték. Mintha hivatalos telefonon keresnék a háziakat. Méretre a legapróbb, szellemre a legnagyobb humorista. Talpraesetten válaszolt. Majd’ megették. Neki se volt jobb, csupán ? nem hántotta le.
Ki lehet jobb a gyerekeihez? Az, aki tudja, milyen a „jó” család, vagy akib?l hiányzott ennek az élménye.
Alapvet?en szánalmas ?rt érzek. Pedig mennyi barát, játék.
Együtt nyaralunk a Balatonnál. Vonatút: kitört ablak, mocsok, b?z. Az üdül? maga a kommunizmus egyik országos jelent?ség? kánaánja. A hatalom népszer?sít?i megérdemelték a szállodai szint? elhelyezést. Ma már ez is a népé, ha fizet. Kellemesen h?vös apartmant kapunk, nappalival, fridzsiderrel, ITT-tévével. Fölszabadulunk. Az ágy is jó.
Néha veszélyesen nagy a csönd körötte. Egy bonyolult személyiség rejtélyes töltését takarná? Arról tudnék már. És különben is, föl kéne tudnia dolgozni mindazt, amit?l testi-lelki gyötr?dései származnak. Vagy éppen ellenkez?leg, túlságosan egyszer? lény lenne? Akiben nincs játékosság, irodalom, problémaérzékenység?
Az üdül?társak gyerekei rajonganak érte. Babanyelven beszél, csücsörít, pózol; leszólítja a nagyöreg színészt, akit gyerekkora óta ismer. Megver bowlingban. Életében el?ször játszik, de gy?z, revánsot vesz ping-pong ügyetlenségéért. Szeret játszani, rejtvényt fejteni, szétszedni-összerakni, de ?t magát nem találom. Mintha ugrándoznék körülötte, sürögnék, akár anyakirályn? körül a dolgozó hangyák, aki ott honol a nagy nyüzsgés közepette. De ? sehol. Talán a vágyaim körül tüsténkedem.
Nem hiszek a reinkarnációban, sem ellentétében.
Azonban, ha egy jobb, emberibb életért, hipotézisként is akár, de elfogadható – miért ne?!
Neurotikus idekötöttségünk egyszer nyerni vagy veszteni görcsér?l segíthet lemondani.
Ha anyám hazaér, akkor A.I. azt mondja, megnyugszik, nem jön el? az a rossz érzése, ami egyébként el szokta fogni. Anyám ott és csak ott van, ahol. Ezért oly megnyugtató, bár éppen ezért maradt ki öcsémmel közös gyermekkorunkból. Akkor ez kevés volt számunkra, nekem kamaszként jóval többre volt szükségem. Akkori metafizikai éhemben képtelen volt táplálni, csak értetlenkedett. Furcsállt. Azt hitte beteg, deviáns vagyok, képzelt bajokkal, amit meg lehet oldani néhány pasztillával, „dilibogyóval”. Most ? a biztonság ebben a nekiveselkedett világban. Megnyugtató A.I. számára. Valahol olyan stabilitás fakad ebb?l, szokásai a piával – borozgatás –, cigivel – napi két csomag olcsó, ócska b?zrúd –, mintha még ezek is oly jóles?en otthonteremt?vé tennék; mintha tényleg lenne az otthonnak szelleme, lelke, s azt ? bírná. Nélküle valami veszélyekkel terhelt ürességet érzünk; neki mindig tennie kell valamit, beosztja szellemi tétlenségét fizikai tennivalókra. Ha nem „rávetítve” élünk, akkor nincs igazi körvonalunk sem. Kérdéses, hogy A.I.-ban (és bennem) lenne-e az új helyen; azt otthonná lelkesíthetjük-e. Nekem a múltamból negatív képek köszönnek vissza.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Petz György
