Petz György : Az ecetfa illata – 4.

Nyomtatás

X. Egyedül, magammal

Ismeretlen világba lépek. Nem igazán akartam, mert annyit azért tudok róla, itt valami lélektanászkodás lesz, valami „emberbe avatkozás”, aminek összes szintjét és megnyilvánulási formáját gyerekkoromtól utálom. Talán az egykori, hármas társbérlet teszi, az ellene kifejlesztett ellenálló mívolt.

„–Légy jelen! Tartsd be a megállapodásokat! Kövesd a tréner utasításait! Éld meg azt, ami van!”

Itt vagyok hát, sok száz emberrel, de nélküled, így akárhányan lehetünk. Mégis izgalom fog el, átragad rám a többiek felajzottsága. „Beavatási szertartáson” esünk át, kilépünk kényelmes civil identitásunkból. Megszabadítanak eddigi, akármilyen el?jel? polgári nevünkt?l. Itt nincs dr., ifj., özv., satöbbi. Névkártyát kapunk, amelyen választott megnevezésünk díszeleg. Ezen szólíthatnak. Néhány fura becenév, gyerekkorból ittmaradt gúnynév, vagy büszkén viselt, egykor jelentéssel bíró ragadványnév. Az ember alig több, és jobbára nevetséges, mint a neve. Mivel ezeket alapjában véve mi választjuk, vagy ki tudja mi okból, ragaszkodunk hozzá, ezúttal legteljesebben a nevünk vagyunk. Egy másik asztalnál megfosztanak az id?t?l – összeszedik óráinkat. Nincs olyan, aki még egy utolsót ne pillantana az apró szerkezetre. Egy pirospozsgás úr aggodalmaskodik, visszakapja-e, nem fog elkeveredni ebben a nagy tömegben? Közlik a szabályokat: vécére csak a szünetben engednek, tiltott az evés, a fecsegés, beszéd.

„– Csak engedéllyel beszélhetsz, mikrofonba! A szünetben ihatsz vizet, poharat kapsz.”

Bizalmassági nyilatkozatot íratnak alá arról, hogy nem adjuk ki a tréningen hallottakat, csak a vele kapcsolatban megélteket, élményeket. Körülöttünk kevés szavú, hidegen elegáns, merev öltözékek. A tréninget segít?k egy gépezet alkatrészeiként elidegenülve. Majdnem emberek, de a még ismer?snek t?n?vel sem lehet szót váltani; gépiesen, ugyanazokat a mondatokat közlik. Utasításokat precízen, kraftwerkesen. Érzelmileg pozitívan nem köt?dsz hozzájuk. A tréning vezet?jéhez – aki hosszas várakoztatással építi föl „antréját”–, a legkevésbé. Hosszú, feszült várakozás után igyekszik befelé, valósággal beront, beszalad az óriási terembe. Tele er?vel, mint egy mindenre elszánt könny? súlyú ökölvívó. Kipécéz valakit, akit provokálhat.

„– Te minek vagy itt?.. Na és, te?…”

Kiképz? ?rmester típus, b?nöz?i fej-fül formával, kozmetikázott, festett szempillájú, lakkozott hajú, alacsony, aranykarköt?s; harsogóan, gyanúsan magabiztos. Érz?dik: ez legalább annyira az ? m?sora, mint az enyém. Kérdés, ha mindennek a lélekhez bármiféle köze is van, vajon ? már elvégezte-e, vagy csak azért vezeti ezeket a tréningeket, mert neki még ez lényegében nem sikerült. Valami dadogós, problémás mögöttese van. Ez az ember nem az, aminek mutatja magát. Ez játszik, és én utálom, ha nem vesznek komolyan.

„– Te, figyelj, én megmondom neked. Az életed nem m?ködik, azért vagy itt. Önként, mert itt akarsz lenni. Seggfej vagy. Én nyer?re játszom. Elvettem a pénzedet, már nyertem, te pedig eljössz, nekem bizonygatni, hogy neked van igazad. Seggfej! Ha neked többet ér az igazságod, mint a boldogságod: seggfej!”

Valaki jelentkezik, kifogásolja a stílust. Szívemb?l beszél, de én voltam már katona; nyeltem eleget. Jó-jó, ott nem fizettem ennyit azért, hogy „baszogassanak”. A n?knek irdatlan nehéz elviselni a sürgöl?d? alakot. Vonzódnak hozzá és utálják, vagy védekezésükben kis hülyének tartják.

„– Seggfej!, ha te befizettél egy seggfejnek, akkor te vagy igazán az! Én nyer? vagyok, csakis úgy játszom! Nézzél körül, neked ki menne el? A tréning m?ködik. Ezt te sem tudod elbaszni. Te pont ott tartasz a tréningben, ahol most éppen lenned kell.”

Ezt többször ismétli, ez egyike mindenható paradoxonainak. Terrorizál a hangja, a stílusa. Ijeszt? és nevetséges egyszerre. Aki pszichológiai kezelésre jár, gyógyszert szed, az nem jöhet a tréningre. A félelmekr?l kérdez.

Egy erdélyi n? idegenes akcentussal el?adja félelmét az egért?l, amikor a szemetet ki kell vinnie. Aztán nem sokkal kés?bb felszólal. Kifogásolja a tréningvezet? hangját. Az nekimegy útszéli hangon, képben, nyelvben egyaránt agresszívan.

„– Ceausescuból egy is elég volt! Nem látjátok, ez egy beteg ember, ez egy pszichopata, aki uralkodni akar rajtatok! Vegyétek észre, ne t?rjétek! Igenis, kimegyek!”

„– Jolanda, te, figyelj! Akkor fölrúgod a megállapodást, amit önként kötöttünk. Te kötötted. Megbánod. Ittmaradsz!”

„– Nem!”

„– De, itt fogsz maradni!”

„– Nem! És ha kimegyek, botrányt fogok csapni: tévé, rádió, mert te b?nöz? vagy, aki a pénzünkre utazol!”

„– Tudod mit, menjél! De ez lenne az els? lépcs?fok, hogy ne legyél szerencsétlen; ezen kéne áttörnöd, hogy ezt kibírd, hogy ittmaradsz. Világéletedben piszok szerencsétlen leszel, ha elmész.”.

Elmegy. Még öt-hat ember követi.

Érzelmileg legyalult, vagy görcsös emberek sokasága van itt. Ahogy körülnézek, – ezek a lények – szimpatikusabbak, mint az átlag, eljutottak oda, hogy van bevallott lelki problémájuk, amit szeretnének megoldani. Akad itt férj–feleség, szül?–gyerek páros, szerelmesek; nyíló vagy záruló kapcsolatok határmezsgyéjén tétovázók, lelki zárványokkal küzd?k, munkahelyi vagy szexuális problémájukat megoldani képtelen emberek; és akadnak itt túlöltözöttek, elhanyagoltak, fontoskodók és flegmák – az emberi élet valamennyi álarca felvonult – és mégis szebbek, mint az átlag. Ahogy a lélek kiül valakire, ahogy a legfontosabbal: önmagával foglalkozik – megszépül. És mégis, mindenki egyedül van, hiába hasonlítanak oly nagyon egymásra, valamennyien egy hatalmas alagútba igyekeznek, egy leend?, talán félt találkozás izgalmával. Az egyed?li utazók.

Helyzetgyakorlatok, mert az utazó is csak úgy vehet tudomást, tudást önmagáról, ha moccan és megnyilatkozik. Az élmények megosztása. Triviális, mégis belülr?l kifakadó, egyéni katarzisokat feltáró önvallomások. Csak annak fontos, aki mondja; a következ? arra figyel, megkaphatja-e a mikrofont, amibe beleb?gheti-örülheti addig lefojtott, legszemélyesebb bánatát.

„– Igen, értelek! Tapsoljuk meg, hogy megosztottad velünk, és segítettél rajtunk!”

Automatikusan megtapsolunk bármiféle megnyilvánulást. Önmagunk h?siességét. A felszakadást.

„– Aminek ellenállsz, azon kell áttörnöd! Az kezel téged, dominál, hogy leküzdd, újra kell teremtened az élményt, s akkor te kezeled.”

Relaxációs gyakorlatok, „pontok” megkeresése. Az idilli hely megteremtése. Vízpart és játszótárs fölidézése, lehet egy kedves állat is; házad, az ideális fölépítése.

„– Te teremted, ez csakis a tied, éld meg!”

Agyad monitorába helyezel egy kazettát, megidézed a szeretett lényt, végül visszakíséred a helyére, elbúcsúzol t?le.

Gyakorlatok sokasága. Az egyik legnehezebb, amikor egy széksornyi ember kivonul, minden tagja egy segít?t választhat az egész teremb?l, és a könny?nek látszó feladat csupán annyi:

„– Légy jelen valakinek, az majd támogat!”

Az a közös bennem a többiekkel, hogy a helyemen mindig egyedül vagyok.

Gyors pásztázás: ki miért szimpatikus, ki az, aki nem fog megcsalni, félid?ben nem fog másra pillogni. Ki az, aki megtámogat ebben a teljes önkiadásban, lemeztelenedésben, ebben a leg?sibb feladatát visszanyert alap-nézésben, ki az, aki teljes egészében benne van a tekintetében, aki elérte az ?szinteség legmagasabb fokát, aki képes feltétel nélküli önátadásra, mert nézni lefelé vagy felfelé – az nem nézés, nézni csak egyenrangúan lehet, egy id?ben, térben, egy lélekké válva. Kifáradás és megújulás. Papucsállatkák kopulációja. Sejtmaganyag-megújítás. Nem kacérkodás, nem hódítás. Nem férfi és n?, hiába kezdték úgy, némi szexuális mögöttessel, hanem ember. Embert látsz a gép- és tükörteremben, a labirintusban. Az egy embert, pedig úgy volt el?ször, hogy csak rólad van szó. És most? Te talán jelen sem vagy, csupán a nézés, a másik ember, aki végs? soron ugyanaz. Akár te is. Te is az vagy. Tat tvam así.

Aki csak küls? megfigyel?ként jött, h?vös kívülállását óhajtván meg?rizni: az is rájön: mindenkinek akad itt elrejtve egy kampó, amelyen óhatatlanul fönnakad. Nem lehetsz küls?s, nem élhetsz el az életed mellett. Itt s?rítve kapod. Az élethez akasztó jár.

Nehéz egy intellektusnak lemondani önmagáról, elérni a feltétlen bels? hang-nélküliség állapotát, lemondani az örökös bens? kommentárokról, címkézésekr?l, önmaga el?térbe tolásáról, melynek során már véleményezése folytán f?szerepl?vé teszi önmagát. Különösen keserves ez akkor, ha még ellenszenves is az, aki-ami erre invitálja; s ráadásul az „nincs is” avagy csak tükör. Itt veled, benned történik az élmény, a teremtés. Zsigeri átélés.

„– Tudod, mi lesz a síromra írva? – üvölti a tréner –, nem az, hogy igaza volt, nem az, hogy jól nézett ki, nem az, hogy mindenkinek meg akart felelni; hanem az, hogy kiégett. Ha a földön fekszel, én beléd rúgok. Nem segítelek föl, mert akkor alig várod, hogy újra eless. Nem segíteni kell, hanem támogatni. Keményen, felel?sséggel. Erre is vonatkozik, ami a tréning egészére: hálót kell adni, és nem halat a rászorulónak. A tréningben azt a képességet, hogy újra tudd teremteni a világot. Az élményszerzés képességét.”

„– Nekem ne gyere állandóan a múltaddal! Aki állandóan a múltjával jön, mindig visszanéz, az olyan, mint aki úgy vezet, hogy megfogja a visszapillantó tükröt, és azt próbálja meg tekergetni a kormány helyett. Próbálj meg úgy vezetni, seggfej!”

XI. Az els? két nap hirtelen eltelt

A benti zúgástól felfokozott állapottól, kizökkentést?l kissé kóvályogva hagyjuk el a hatalmas termet. Már szinte senki nem foglalkozik azzal, mennyit kereshet e vállalkozással ellenszenves vezet?je. Néhányan már kezdik pozitív tulajdonságait kiemelni, akad, akinél még csak az elviselhet?ség határán leledzik. Nálam nehezen születik el?zetes véleményem átértékelése, fenntartom ellenérzéseimet, de inkább nem mondok véleményt.

Nem szabad otthon a tréningr?l beszélnünk. A következ? hétvégéig feladatokat kapunk, amelyekr?l majd be kell számolnunk. Tilos szeszt inni; régi, elintézend? beszélgetést kell folytatnunk, lelki adósságunkat rendezend?; vissza kell vinnünk valami „szajrét”, hogy tisztítsunk lelkiismeretünkön.

A.I. érdekl?dne, mi van velem, bár valójában a költözése köti inkább le, amiben a tréning miatt nem tudok neki segíteni. Megvan a lakása! Eddig szakaszokban éltünk, kit?zött dátumokig, amelyekre én félig tréfásan, inkább csak magamban dünnyögve utaltam.

Halkan szólsz, kérlelsz:

„– Szükségem van rád, szeress!”.

No, addig még kitart. Újabb terminus, újabb eseményig, utazásig, szüleid válásáig, ismeretlen barátod, barátn?d jöveteléig, keresztanyád unokájának keresztel?jéig, ahol roppant konszolidáltak és szeretetre méltóak vagyunk, és az egészet anyád el?tt titokban kell tartanunk, és olyan jó, hogy valamit úgymond ellenére teszünk, mert minden fröcsögése dacára, azért szereti tudni, mi is van velünk.

„– Csak gyerek ne legyen, hát hülyék vagytok ti? Mire?” – így anyád. Az enyém nem bánná. Imád téged, oly sokat vagy vele, ügyelsz minden rezdülésére. El?ször furcsállotta, de már oly’ nagyon jólesik neki. Nincs hozzászokva a kedvesked? lányokhoz, ?t még senki nem akarta levenni a lábáról.

Szükséged van rám, addig megtartasz. Magadhoz láncolsz az elesettségeddel, csillogásoddal, azzal, hogy a bizonytalanság költözött az én már távlatokban, családban gondolkodó agyamba. Hiszen oly er?sen sugároztad a család vágyát, a fészekmeleget; hogy én már annyira szerettem volna gyereket t?led, mint amennyire a gyermeked (is) lenni; ez ugyancsak bel?led fakadt! És mi van akkor, ha nekem van szükségem rád? Akkor fölsejlik egy újabb dátum?

Anyád elvárná, hogy sokat segítsek a költözésben. Nem tehetem, a tréninggel éppen egybeesik, nem érti, miféle hülye hókuszpókuszt csinálok, nekem arra mi szükségem. Sajnálja magát. Ideges, fáj a szíve.

„– A kurva anyádat, lányom…, ja, az én vagyok. Eljössz velem, igenis, megvásároljuk azt az ül?garnitúrát!”

„– De anya, itt én fogok lakni, nem te!”

A garnitúra meglesz, s akár egy franciabársonyba ölt temet?i menet. Szögletes és szürke.

Rólam már szó sem esik.

„– Így m?ködsz, ez nem szégyen.”

– Tudjuk a vezetékeket, a parancsszavakat. Senkinek nem kell úgy felvágnia, gép vagy.

– Én nem vagyok gép! Ez sért.

– De, Éva, te gép vagy. Ev?, ürít? gép.

– Nem vagyok gép!

– Gép vagy.

– Nem vagyok gép!

– De gép vagy.

– Nem vagyok gép!..”

És ez így megy, sokáig, ki-kit gy?z le alapon, sokszor. Gépiesen. A hülye nem veszi észre, mire megy ki a játék. De ha igen, akkor:

„– Te olyan gép vagy, aki azt a programot adja el?, hogy ? nem gép. Mindegy, minek mondanak. Én ezt tudom.”

„– Ki az, aki nem tartotta be a megállapodásokat?

Sokan fölállnak.

– Te?

– Ettem…

– Beszéltem engedély nélkül…

– Ittam véletlenül.., de születésnap volt. Mikor felötlött bennem, hogy megszegem a megállapodást, rosszul lettem, úgy büntettem magam.

– Oké, tapsoljuk meg ?ket! Jó! Oké! Most aki ülve maradt, de úgy gondolja, nem egészen biztos abban, hogy talán, esetleg, mégis megszegte a megállapodást, most az is álljon fel! Ha már ezt így érzed, már megszegted. Jól van… Akkor, aki még mindig ül, és úgy érzi, most már nagyon ciki lenne fölállnia, igazán kínos lenne most fölállnia, hát vedd tudomásul, seggfej, hogy nincs mit?l tartanod!.. Igen, ennyien ülnek még… Te, aki ülsz, és most körülnézel, te igazán, minden kétely nélkül kijelentheted, betartottad az el?írást? Ne légy olyan nagy legény, seggfej! Az vagy te is, ne legyél olyan nagyra azzal, hogy betartottad a megállapodást!… Tapsoljuk meg ?ket is!”

Korábban elvétett nevetgélés, immáron felszabadult harsogás. Rövid út a b?ntudattól, a cinkosságon át a tréner elismeréséig.

Relaxációs gyakorlat.

„– És most, csukott szemmel képzeld, hogy félsz a melletted lev?t?l. Féljél! Nagyon!… Köszönöm. Hagyd csukva a szemed! Most féljél az egész sortól, ahol ülsz! Jobban! Köszönöm. Most mindenkit?l, aki a városban van!… Most az egész világtól!… Köszönöm. Most t?led félnek. Csinálj úgy, hogy a melletted lev? fél… Most az egész sor… Az egész város… Az egész világ… Köszönöm. Látod, ez mindig így van. Akit?l te féltél, az fél t?led. Mit?l féltél, seggfej?!”

       Mégis, talán inkább ekkor hangzott el az újabb hétvégére teljesítend? feladatsor.

„– Házi feladat: Az els?… ki az, aki lopott már bármit?… Hja, igen, ez Magyarország. Szóval, mindenki. Hát, vigyél vissza valamit! Kezdd visszavinni. Jó-jó, ha a házadból az alappillér, akkor ne azt. Van más is, biztos. Meglátod, milyen fantasztikus hatása lesz. Volt, aki visszavitt könyvet, csokit satöbbi, nem akarták elfogadni t?le. Ne hagyd magad! Óriási élmény! Meglátod, csodák indulnak be!

A második: Három lénnyel kommunikálj! Te tudod, kivel kell számlát rendezni.

A harmadik feladat: Ijesszél meg valakit. Vállald a felel?sségét annak és tudd, képes vagy rá. Jó-jó, ne az elfekv?ben gyakorolj!”

Léprementem:

„– Nem tartom etikusnak az utolsót: magammal kísérletezhetem, de nem ijeszthetek meg másokat, megoldhatatlan számomra a második: akikkel kommunikálnék, azok halottak. Az els?vel pedig az a bajom, hogy sokat loptam, de könyvet és külföldön…nem tudom visszavinni.”

„– Hehehe, seggfej! Még te nem tartod etikusnak?”

Óriási röhej a teremben.

„– No jó, akivel kommunikálhatsz az lehet él?, halott vagy állat. Így oké?”

Gátlásait mindenki cipeli magával. Egyik pozitív lefojtásként éli meg, elröppenne, ha ez vissza nem fogná, a másik látszólag nem is tud róla, mégis, úgy építkezik vele, akár egy m?építész, vagy szoborja, miként egy szobrász. Megint más rájön, nem is gátlásról van szó, hanem magából az életb?l bírt ennyit és ennyit elsajátítani, kiszakítani. Ez az ? jelleme. Választott egy jó betegséget, hogy sokáig éljen, miként a kínai bölcsesség tartja, avagy csak úgy adódott neki, tánchoz a kályha, lehet, kisebb a teljesítménye, de így véli emberlépt?nek.

„– Törj át, ne fogd magad vissza, mert akkor az dominál téged! Mondd el a másik felé fordulva, mi a célod három éven belül. Most képzeljük el magunkat idilli helyünkön, ahol kis monitorunkkal el?hívjuk a számunkra fontos, megidézett személyt. Mindenki egyszerre mondja el neki azt, amit eddig nem tudott, ami vele kapcsolatban a témája. Hangosabban! Gondold el, ami téged annyira belülr?l érint, annyira izgat, foglalkoztat, dominál, ha megjelenne a Magyar Nemzetben! A többiek átlapoznák! A többieket nem érdekli. Csak neked fontos annyira!”

„– Amihez ragaszkodsz, az megöl. Uralkodik rajtad. Vegyen mindenki leveg?t, azután fújja ki! Újra! Most ragaszkodjon hozzá! Nagyon ragaszkodj hozzá!… Na látod…”

„– Te sem vagy jobb, ne nevess! Most megmutatom neked, seggfej, milyen voltál eddigi életedben. Kérek két széket! Ez a múlt, a másik a jöv?. Ez már nem, az még nem. Ett?l nem megy, attól félek. Ez visszahúz, azt nem merem. Figyeld, mit teszek: ha fáradt vagyok – leülök. Ha odébb akarom rakni, odébb teszem. Nem dominál, nem veszi el energiáimat. Vedd észre, seggfej, a jelen van! Minden tudásom annyi, hogy ami van az van, ami nincs, az nincs. Nem kell a két szék között kinyuvadnod!

– Álljatok fel! Ülj le! Állj föl! Ülj le! Állj föl! Ülj le! Állj föl!… Na, most csak az üljön le, és akkor, aki és amikor akar. Nem el?bb, nem kés?bb. Én id?nként azt mondom, ülj le!… De neked nem kell teljesítened, ha nem akarod. Figyeld belül magad! Ha semmi ellenállás, és belülr?l akarsz leülni – tegyed.”

Eltelt fél óra, még akad néhány álló.

„– Na, ha te most azt hiszed, egy szemernyit is érdekel, hogy te itt fogsz állni, tévedsz! Ülj le! Idefigyelj! Azt hiszed már megint, hogy te itt nyerhetsz? Vedd tudomásul, ez már senkit sem érdekel! De ülj le, ha akarsz! Azt akarom, hogy önként tegyed. A termet keddig kibéreltük. Ülj le! Most te akarsz lenni az állás világbajnoka? Ahhoz még van pár napod, de te úgyis le fogsz ülni. És én ezt már a gyakorlat el?tt tudtam. Megint ahhoz ragaszkodsz, hogy neked legyen igazad? Gondolj az egérre a sajttal! Berakják a labirintus egyik szobácskájába a sajtot. Megtalálja. Másnap újra keresi, mert emlékszik rá, szaga maradt. Nincs, pedig igaza kell legyen: ott volt. Újra megkeresné, hiszen itt volt. Valahanyadikra abbahagyja. Mert neki a sajt kell, és nem úgy, mint egyes seggfejeknek: az igazság. A maguk igaza. Idefigyelj seggfej! Vagy igazad van, vagy boldog vagy. Ülj le! Hát, ez röhej… Ti itt ketten, most versenyeztek? Te, meddig állsz?

– Utolsónak.

– És te?

– Utolsó leszek.

– Nagyszer?! Akkor tudjátok, hogy egyik?tök a másik temetéséig fog itt állni?! Miért állsz?

– Mert jólesik, és még annyit kell majd ülnöm.

– Szintén egészségügyi megfontolásból állok. Megállapodásom van magammal, és ezért akarok állni.

– Óriási! De mit röhögsz, seggfej?! Aki ül, az ül? seggfej, aki áll, az álló seggfej.”

Taóizmus gyorstalpalón. Irritál. Minden szó arany, amit hallok (seggfej), de nekem még az sem mindegy, hogy ugyanazt a tanítást a szelíd Jézustól vagy az agresszív, bens? fortyogásától dadogós Mózest?l hallom-e.

Ha más a formailag ugyanazon mondat mögötti személy, úgy másféle hitele lesz a szónak, egészen más lesz az értelme. Talán még az Úr és a Sátán is ugyanazt mondják, csupán más szándékkal, másfajta hitelességgel.

Összetett rossz érzéseim ebb?l táplálkoznak, ugyanakkor nyugtatom magam: nem kell elkötelez?dnöm a tréner mellett, meg?rizhetem szuverenitásom morzsáit. Nem kell behódolnom, mint ahogy teszik egyes eminens vagy szolgai lelkületek.

„– A széked alatt tükröt találsz. Ülj a másikkal szembe, úgy fél méterre. Úgy tartsd a tükröt, hogy most a másik fejének, arcának a föls? fele, és a te arcod alsó felének tükörképe összeilljék, egy arcot adjon. Rakd össze! Most az ? alsó és a te fels? részedet. Közben beszélj, mondd meg neki a tapasztalataidat. Majd velünk is megosztod.”

„– Páros feladat. A földre ül az egyik, nyújtott ülésben, szétnyitott lábakkal. A másik hagyatt fekszik, fejét az öledbe hajtja. Két kezeddel óvatosan alákulcsolsz. Teljes odaadással, rábízással nyújtod neki a fejedet! Megtartod, te már tudod, egy egész kozmosz, egy teremt? csoda nyugszik a kezeidben. Érezd a felel?sséget, és lassan, picit megemeled, balra, jobbra fordítod. Éld meg, aztán csere!… Osszuk meg az élményt!”

Egy vöröshajú bombázó emelkedik föl, de már senki nem a mellét nézi. Szipog.

„– Én ezért váltam el. Szörny? volt. Nem merte rám bízni magát, éreztem a görcsöt, ahogy visszafogja a fejét, nem engedi nekem. Én ezért lettem felel?tlen az életben, mert soha, semmit nem mertek rám bízni. Nem bíztak meg bennem. Ugyanígy! Ezért lettem aszexuális!”

„– Köszönjük, Lenke! Tapsoljuk meg! Holnapra mindenki hozzon fürd?ruhát, és öltözzön valami egészen meglep?be, igazán szokatlanba. Olyanba, amilyenbe eddig nem mert, amin valamiért át kell törnie.”

Kivétel nélkül mindenki hozott fürd?ruhát, és abba öltözködött, amin (kis képzavarral) át kell törnie. Kifestett, fura frizurás n?k, fiúk kifordított vagy n?i ruhákban, akár egy karnevál. Én, örök rejt?z?, csupán egy szimbolikus kit?z?t öltöttem, mint rendellenest. Lehet extravagáns bármi, rövidesen fel sem t?nik. Néhányan megosztották, hogy a HÉV-en kifejezetten jópofának találták ?ket, színesnek, mint az élet.

Egy varjúszer?, szemüveges, hosszú orrú, butácska, lelkes antin? tivoli hegymászó szerelésben, „zergetollas” kalapban. Röhej. A mögötte ül? fiú lehúzott zoknijával mintegy megkoronázza a jelenséget. Mindenki röhög. Varjúnagysága komolyan néz körül. Zavarban van? Inkább örül. Milyen ügyes szerelést kreált! Soha nem tudja meg, hogy nem a zsenialitásán röhögtek, mert tíz percnyi kalapdíszít? karrier múltán a tulaj magához veszi fuszeklijét.

Szeparált fürd?ruha-fölvétel. F?tött teremben ülés. Egyszercsak:

„– Els? sor ki! Ne örülj, ne vizsgálgasd, illetve ne nézd! Most fordulj meg! Te pont ilyen vagy a helyeden. Itt-ott löttyedt, kövér, sovány, melled lóg, satöbbi. A magad helyén mégis tökéletes! Tökéletlenségedben tökéletes. Menj a helyedre! Most szabadulj meg a fürd?ruhádtól, állj úgy ki! Tudod, aki utoljára marad, annak a legkellemetlenebb!”

A f?tömegben elvegyülve szinte mindenki kint áll. Van, akinek ez a legfontosabb áttörés. Egy állapotos n? fölmentést kapott.

Relaxáció. Sokan úgy várják, mint egy korty vizet. Jótékony teremt?k saját világukban. Egyeseknél kéjes mosoly, másoknál még mindig némi er?lködés. Több száz embernél folyik az idilli hely megteremtése, tengerpart, liget.

„– Most ajándékot kaptok. Csukott szemmel nyúlj a szék alatti zacskóba. Ne várd! Teremtsd újjá! Szögletes, vedd ki. Örülj neki! Szagolgasd, nyald meg! Bele is haraphatsz. Ez a kocka. Most újra nyúlj a zacskóba. Golyó. Üveg. Örülj a gömbnek!… Ismét a zacskóba nyúlsz. Nyomogathatod, ruganyos. Szagolgasd, illatos. Most harapd, rágd el. Ez a szilva.”

„– Most játszani fogunk, nem nyitjuk ki a szemünket!… „

(Úristen, nekem gyerekkorom talán legfontosabb része csukott szemmel történt! Elmentünk valahová, azután fáradtan, visszafelé a buszon, a monoton zajban elvesztettem öntudatomat. Csukott szem, álom. Bármi is történhetett! Akár ki is cserélhettek, nem az vagyok, aki vagyok… Apám vitt, benne azért mégiscsak bízhattam…)

„– …Játsszál! Képzelj el egy óriási margarétát! Lépj bele, csukott szemmel, menj föl a szárán. Fönt a virága szélire, a szép sárga szirmokra lépsz. El?veszed trombitád (próbáld ki! Szád elé a kezed tölcsére, fújjad!) és ugrálj sziromról sziromra, és ez mind a tied. És körülnézel, és örülsz. Ugrálj! Trombitálj!”

A tömeg nagy része önfeledten trombitál, szertelen mozdulatokkal ugrándozik. Olyan gazdagon, akár a gyerekek.

Zárás. Látványos ünnepség, lehámlott az eddigi trágár, szavakkal is sért? küls?ség. Gyertyákat osztanak ki. Sötét a terem. A trénert?l kiindulva, két oldalt elindul a láng, végig. Emelkedik, örül, sír mindenki. Óriási, fölemel? zene (Richard Strauss: Imígyen szóla Zarathustra). Rám is hat. Old. Aztán hatalmas fény, csillogó, hunyorító szemek, könnyek, kiszakadó mondatok, mindenki átölelése. Szinte betörnek az ünnepl?k, a már beavatottak, akik miatt itt jártunk; lufis, lelkes amerikaias tombolás, örvendés, ujjongás. Erre lemerevedek.

Kifelé leadjuk a gyertyát, gombóc a torokban, a tréner kis bölcsességfüzetét kapjuk emlékül. Talán egy kis tükör is van beleragasztva. Torzan tükröz?döm. Akkor mi most be lennénk avatva.