(1952)
Az ablakon a rácsok között bátortalanul tapogatott be a tavaszi nap egy gyenge kis sugárfoszlánya. Az orvos éppen felüléseket végzett, lábát a vaságy lábaiba akasztva. — Kilencvenhét, kilecvennyolc. Nagyon fontos, hogy izmos legyen a teste, valahogy meg kell védenie belső szerveit az ütlegektől, rúgásoktól. Épp testben épp hogy élek – szólt a börtöntréfa. A felülések után a fekvőtámaszok következnek. Ekkor látta meg a vékony fénypászmát. Olyan derű fogta el, mint amikor a kislánya átdugta az ujjacskáját a rácson egy beszélő alkalmával, és ő megérinthette egy pillanatra a pici kezet. Azonnal kapott is a gumibottal a hátára, de megérte, mert azt az érintést hónapokig babusgathatta, visszaidézhette. Villanyoltáskor arra az érzésre gondolt és néha sikerült szabadnak álmodnia magát. Ilyenkor gyönyörű réten sétál feleségével, kislánya a nyakában ül és futnak, bolondoznak, kacagnak. Szabadok!
A ragyogó kis csík a vaságy feletti falon, a koszos-zöld olajfestéken apró vonalakat világít meg. Börtönnaptár. Mennyi is? Itt a magánzárkában több, mint két és fél éve van. Eddig. Egyszer belöktek hozzá valakit. Mikor beszélni kezdett, magányhoz, csendhez szokott fülének olyan volt, mintha kiabálnának vele. Új társán nem látszott zúzódás, fogai épek voltak — az övét kiverték, kirugdosták. Tanult gyakorlott szeme azt is meglátta, hogy az új cellatárs körmei rózsaszínűek. — Jól táplálkozik, vérkeringési zavar szóba sem jöhet. Az ajkai pirosak — még vitaminokhoz is hozzájut a gyalázatos. Provokatőr! Meg is próbálta, hogy kiszedje belőle azt, amit ő sem tudott. Azt, hogy miért került ide, miért kapta a tizenöt évi fegyházat? A férfit napok múltán kivitték mellőle. Azóta néha vallatásra viszik, néha beszélőre. Sokszor csak tréfálnak vele.
— 670-es elítélt, beszélőre! — és jól megverik. De nem baj, mert van, amikor tényleg láthatja szeretteit. Ezért nem adja fel!
Itt minden nap úgy telik, hogy lehet, nem lesz másnap. Minden nap egy új élet. Sok társát máról holnapra felakasztották. Mikor még többedmagával volt egy cellában, egy rabtársának elmondta, hogy nem tudja, miért csukták le. Az idős férfi kék szeme átható tekintettel nézett rá:
— De mi volt a vád?
— Állam ellenes bűncselekmény, hazaárulás — felelte.
— Akkor légy erős, mert fel fognak akasztani.
— Az nem lehet, hiszen nem csináltam semmit!
— Mondom: légy erős! Felakasztanak!
Ennek már három éve. Él. A zárka kongó magányában, a múlt szépségétől megroskadtan, bele a jövőtlen jövőbe. Él. A fénypászma eléri az arcát. Feláll az ágyra, onnan lábujjhegyre, az ágy támlájára, megkapaszkodik az ablak rácsában, és úgy itatja bőrével a tavaszi nap gyenge kis sugarát. A négyszögletes börtönépület zárt udvart vesz körül. Az ablakon át a szemben lévő épületrész tetejére láthat. Csak most, az első tavaszi sugárzásban látja meg, hogy az ereszcsatornában parányi fácska nyitja bimbóit. Eszébe jutnak róla a hazai dombok, az erdők, a hatalmas évszázados tölgyek. A gömöri ember a nagyon öreg, magas hagyásfákat látófáknak hívja. Ez a pici fa alig pár éves, és már látófa. Mennyi bűnt, önfeláldozást, aljasságot, emberi nagyságot, reményt és kivégzést látott már az udvaron. (És a kislányom?) Szájában megkeseredik a nyál. Visszaugrik a durva betonra. Kezét imára kulcsolja.
— Miatyánk, ki vagy a mennyekben!(Mert kell, hogy légy!) Szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod! (Igen, legyen már ennek vége és jöjjön el a Te országod, vagy én hagy menjek Hozzád!) Legyen meg a Te akaratod, miként a mennyben, úgy itt a földön is! (Uram, nézz szét közöttünk, kicsi Magyarországodon, nem lehet ez a Te akaratod!) A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek! (Én mindenkinek megbocsátok, csak a családomat ölelhessem magamhoz szabadon!) És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól, mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség. (Istenem, vedd vissza országodat, mert a gonoszé a hatalom. Szabadíts meg végre tőle és ez lesz a Te legnagyobb dicsőséged!) Most és mindörökké. Ámen.
A halványuló fénycsík a falon egy papírból hajtogatott kereszten állt meg. Az orvos elmosolyodott. Ezt nem vehetik el tőle: hitét, emlékeit, lelke szabadságát.
Újult erővel kezdett a fekvőtámaszokhoz.
Legutóbbi módosítás: 2008.08.14. @ 17:26 :: Placskó Lajos