Azt mondják, a kisgyermekek nem ismerik az unalmat. Mindig van valami, amin törhetik a kis bozontos, buksi kobakjukat. Én is így voltam ezzel. Ha megláttam pár szem morzsát a tányér szélén, abból mindjárt kiskutya kerekedett, a lámpa körül zizeg? bogarak pedig apró tündérekké váltak a szememben. Mindig volt min gondolkodnom, folyton ki kellett valami újat találnom.
Néha kicsit féltem is attól, hogy ebbe a sok gondolkodásban még valami bajom történhet. Mondjuk tényleg életre kel a kályha, nekem támad, zsuppsz megragad, s kopp már be is dobott valami sötét lyukba. Vagy reccs, nyekken egyet az ágy, s kiugrik alóla a gonosz zoknitolvajló manó, és grimaszt vág rám, mire én hanyatt esek, s erre a lámpa… nos a lámpa is átalakul… Lássuk csak, mivé is? Integet? kalauzzá, aki a rendetlen gyerekeket a szekrénybe tuszkolja.
Sok bajom volt nekem ezzel a gondolkodással. A legeslegnehezebb mégis akkor volt a gondolkodás, amikor egy alkalommal anyák napjára készül?dtem. Már jó el?re szedtem a kertben friss ibolyát. Lilát, pompásat, illatosat. Csak nézegettem, szagolgattam, nem tudtam betelni vele. Közben máris azon törtem a fejemet, hogyan kellene az apró virágokat bokrétába kötni. Egy anyámtól hallott verssor jutott ekkor az eszembe: „Harmatcseppet szedegettem anyák napja reggelén…"
Harmatcseppek. Pontosan erre van most szükségem. Az ibolyákat gondosan elrejtettem a mandulafa tövébe. Mármost azon volt a sor a gondolkodásban, hogy honnan, s miként kellene nekem harmatcseppeket szerezni. Akkoriban nem nagyon voltam jártas az ilyen harmatos meg hajnalos dolgokban, csak azt tudtam, hogy a harmatcseppeket a tündérek szórják el reggelente, hogy szépen csillogjon t?lük a mez?. Úgy gondoltam, elég ha kérem ?ket, s a kezembe hullajtanak majd néhány szem harmatcseppet.
Ám a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan elterveztem. A nap még egészen álmosan, szinte szomorúan üldögélt az ég peremén, s én máris kicsusszantam a kerítéslécek között a mez?re. Azonban hiába szólítgattam a harmattündéreket, hogy „Hejhó!", „Ingyom-bingyom tutálibe málibe!" meg hasonlók, csak nem mozdult semmi.
Végül csalódottan leültem a f?be gondolkodni. Most már igazán törnöm kellett a fejemet, hogy mitév? legyek. Kés?bb, hogy semmi okos nem jutott eszembe, csak úgy szórakozásból, elkezdtem nézni a bárányfelh?ket. Nagyok voltak, fodrosak. Órákig tudtam volna ?ket csodálni. Az egyik, mint egy paripa, a másik, akár egy királylány, a harmadik, mint egy pásztorfiú. Még mozogtak is! Szép lassan a paripa kergetni kezdte a pásztorfiút, az futtában elejtette a kalapját, a ló meg lehajolt érte, de akkor már nem is ló volt, hanem egy olyan nagy, otromba, vadkanféle jószág. Megijedtem, hogy utoléri a szegény pásztorfiút, s feldönti, ám még miel?tt bármi történhetett volna, hirtelen valami furcsa zajt hallottam.
– Szép jó reggelt kívánok! – sipította valaki olyan vékonyka hangon, hogy el?ször azt hittem, a felh?királylány sikított, mert ? is félt, hogy a vadkan utoléri a pásztorfiút.
– Hahó! Hahó! Itt vagyok lenn! – kiáltotta újra az idegen.
Lenéztem a f?re. Meresztgettem a szemem, hunyorítottam, de nem láttam semmit. Aztán az ismeretlen valaki újra azt kiáltotta: „Hahó!", s akkor végre észrevettem.
Zöld volt. Tet?t?l talpig zöld volt, mint a f?, s alig nagyobb a kisujjamnál.
– Hamkurukumuku vagyok, a harmatgy?jt? manó – hadarta el az aprócska jövevény, s mosolygott hozzá, széles, f?zöld mosollyal.
– Hamku… Hamkuru… – ízlelgettem a szót szemöldökráncolva.
– Hamkurukumuku – sipította újból a manó – A nevem Hamkurukumuku.
– Ham-ku-ru-ku-mu-ku – ismételtem el most már hibátlanul, lassan.
Jobban szemügyre vettem ?kelmét. Zöld zekét, zöld nadrágot, zöld kalapot hordott, a vállára pedig, hiszitek vagy sem, egy zöld batyut akasztott. Még a b?re is zöld volt, kellemes, friss, f?szín?. S a ruhájának minden egyes szegletében vígan csillogtak az ezüstös harmatcseppek.
– Lám csak, lám – szólalt meg újra vékonyka hangján – Milyen szép munkát végzett ma reggel a bárányfelh?-bodorító.
Felmutatott az égre. A vadkan, a királylány, meg a pásztorfiú már rég tovaúsztak, helyettük egy kacsalábon forgó kastély pöffeszkedett az égbolt kell?s közepén.
– Bárányfelh?-bodorító? – kaptam gyorsan a sohasem hallott szón.
– Bárányfelh?-bodorító – bólintott a harmatgy?jt? manó – Nem ismered ezt a mesét, kisleány?
Megráztam a fejemet.
– Sebaj! – legyintett nagyot Hamkurukumuku – Majd erre is sort kerítünk. Mert hiszed vagy sem, én sok történetet ismerek ám. Odahaza, az Erd?ben én vagyok a Mesetudor. Hanem most nem ezért vagyok itt. Jól tudom, hogy éppen harmatcseppeket keresel?
Kicsit meglep?dtem a manó tájékozottságán, de azért bólintottam.
– Azt is hallottam, hogy nem akármilyen harmat után kutatsz, hiszen édesanyádnak adod majd ?ket.
Ezen már ?szintén elcsodálkoztam. Azonban miel?tt bármit is kérdezhettem volna, Hamkurukumuku maga fogott bele a magyarázatba.
– Hiszen biztosan emlékszel rám! Nap mint nap ott üldögélek a cseresznyefátokon, s beszélgetek a verebekkel. Néha még viccet is mesélnek. Mókás madarak.
Erre már csakugyan eszembe jutott. Amikor kinn homokoztam, locsogva-pocsogva, meg tócsákat gyártva, mindig hallottam valakit nevetni a cseresznyefa koronájában. S én butus, addig törtem a fejem, még végül magam is elhittem, hogy a verebek tudnak kacagni. Pedig a verebek igazán nem tudnak. Csak azt mondják: „csipp" meg „csupp".
– Szóval te voltál – kiáltottam nevetve.
– Bizony, hogy én voltam – vigyorgott Hamkurukumuku, aztán rántott egyet a batyuján – Hanem most már dologra! Meg kell keresnünk a legalkalmasabb harmatcseppeket, aztán meg jobb lesz ha vigyázunk, mert a domb mögött már ott jár maga az Unalom. Ezért is vagyok itt. Ugyanis éppen menekülök az Unalomtól.
– Az Unalomtól? – nevettem ki a manót, de aztán megszeppentem – Én nem ismerem az Unalmat. Nem láttam még soha.
– Pedig az Unalom igencsak veszélyes… – dünnyögte a manó – Olyan nagy és terebélyes, mint a dagály, s?r?, mint a köd, s úgy gurul, akár a labda. És lila szín?.
Ezt furcsállottam. Már hogy lehetne az Unalom lila? Én valahogy mindig is szürkének képzeltem. Sötétszürkének, szomorúnak. Meg is kérdeztem Hamkurukumukutól, nem emlékszik-e rosszul az Unalom színére.
– Lila – mondta ki újból határozottan – egészen sötétlila. Szeretett volna szürke lenni, de a köd nem engedte, azt mondta, nem akarja, hogy még az Unalom is az ? színét bitorolja. Így aztán lila lett. Sok volt még a lila festéktubusban, s a világban kevés volt még ebb?l a színb?l.
Bólogattam, hogy most már értem. Az Unalom lila, nem is lehet másmilyen.
A harmatgy?jt? manó aztán megcibálta a nadrágom szárát, s hívott ki a rétre harmatot szedni. A nap már kezdett felemelkedni, igyekeznünk kellett. Hamkurukumuku csak futott el?re, kapkodta apró lábait, hogy alig bírtam vele lépést tartani. Hipp-hopp, piff-puff meg is telt a zöld tarisznya csillogó harmatcseppekkel. Én csak néztem, ahogy sürgöl?dik-forgolódik a réten, jobbra f?szál, balra f?szál, s közben morfondírozik: „Ez a csepp túl kicsi, ez a csepp túl nagy, ez nem fénylik, ebb?l már ivott egy katicabogár!" Hanem addig-addig, hogy végül mégis megtelt a kosár, s már a tenyeremet kellett tartanom a többi harmatcseppnek.
Gyorsan haladt a munka. Hirtelen azon kaptam magam, hogy Hamkurukumuku már hazafelé ráncigál. Mindketten óvatosan lépkedtünk, nehogy elszórjuk a harmatcseppeket. Besurrantunk a kapun. Ám a mandulafához érve menten sírásra görbült a szám.
A gondosan leszedett ibolyák mind elhervadtak, lekókadtak azóta. Már illatuk is alig maradt. Hamkurukumuku csak mosolygott. El?pakolta tarisznyájából a harmatcseppeket, s szépen egyesével rárakosgatta az alélt szirmokra. Aztán a tenyeremb?l is összegy?jtötte a harmatot, s azt is óvatosan rácsepegtette az ibolyákra. Csipp-csöpp.
Csak hármat kellett pislognom, s a virágok máris visszanyerték eredeti formájukat. Hamkurukumuku zölden és diadalmasan mosolygott. Aztán még a bokrétakötésben is segített. Kerített egy hosszú f?szálat, körbekanyarintotta a csokron, megkötötte, még három gyémántfény? harmatcseppet is bigyesztett rá. Az ibolyák meg voltak mentve.
Izgalmamban ott is hagytam csapot-papot-manót, szaladtam be édesanyámhoz a bokrétával. Anyám csókot adott az orcámra, s az ölébe ültetett. Ott tartott szorosan, sokáig. Olyan jó volt ott üldögélni, órákig is maradtam volna. Kis id? múlva aztán anyám bevitt a konyhába, s hozott egy nagy, piros almát. Szépen kettévágta, s együtt megettük. Beszélgettünk. Addig-addig, hogy már egészen megfeledkeztem a harmatgy?jt? manóról.
Épp az ágyam alatt lakó zoknitolvajról faggattam volna anyámat, amikor eszembe jutott Hamkurukumuku. Nagyon megijedtem. Talán azóta csakugyan magával vitte az Unalom! A gonosz, lila szín? Unalom!
Megcsókoltam édesanyámat, futottam vissza a kertbe. Az el?szobában érve már attól féltem, hogy az els?, amit odakint látok, valami nagy, terebélyes, guruló és lila lesz. Ám az Unalom nem volt ott a kertben. Vagy ha volt is, már továbbgördült egészen, mert csak Hamkurukumukut láttam, aki a homokozó szélén üldögélt, s három harmatcseppel zsongl?rködött.
– Már azt hittem elvitt az Unalom! – toppantam le melléje.
– Hát nem sok híja volt – mosolygott sejtelmesen a harmatgy?jt? manó, aztán fogta magát, letelepedett a tenyeremben, s mesélni kezdett. El?ször csak azt a történetet mondta el, amelyet a réten ígért nekem, a bárányfelh?-bodorítóról. Utána jött a második, a harmadik, a negyedik, a sokadik mese, én pedig szájtátva hallgattam valamennyit.
S attól kezdve ez így ment nap mint nap. Szerettem hallgatni Hamkurukumuku meséit, mert érdekesek voltak, színesek, s furcsamód mindig arról szóltak, ami leginkább érdekelt. Meg aztán akkor még attól is féltem, hogy ha nem hagyom mesélni a kedves kis zöld manót, csakugyan eljön érte az Unalom, s elviszi. Gyakran még harmatot gy?jteni is kimentem vele a rétre, s akkor együtt kémleltük a domboldalt, hátha valahol felbukkan a dagályszer?, lila görgeteg, de sohasem láttuk.
Azóta sem tudom, hogy Hamkurukumukut csakugyan kergette-e az Unalom. Ha kergette, akkor ügyesen sikerült megszöknie el?le, ha meg nem kergette, akkor sem rónám fel neki ezt a kis füllentést. Hiszen jó barátok lettünk. Megtanított dalolni, meséket faragni, elmagyarázta, mit?l ragyognak a csillagok, hol van vége a földnek, s hol kezd?dik az ég. Elmondta, hogy folyt szét a tej a Tejúton, megmutatta, hogy kell kiválasztani a legszebb, legcsillogóbb harmatcseppeket. Ám a legfontosabb, amit a kis harmatgy?jt? manótól tanultam, a szeretet volt. Mert Hamkurukumukunak, bár egészen kicsi és egészen f?zöld, nagyon jó szíve volt.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:24 :: Rusvai Mónika
