Nem vagyok már útját keres? tinédzser, nem lehetek már álmodozó, nem lehetek már kísérletez?, mindent leromboló, újra felépít?…
Álmok nélkül viszont megsz?nök. Én magam vagyok az álom, ahová visszamenekülhetek, amib?l energiát merítek. Én vagyok a kút, amely itat és etet, utat mutat, er?t ad, ami épít.
Most keresem magam, de hirtelen nem találom. Szomorkodom, mások gyönyör? álmain sírok meghatódva, összehasonlítva magammal, de tudom, felesleges.
Bennem valahol ül a tanácsadó és fogja a kezem. Bennem lév? képek megölelnek, ha látják, ?szinte ölelés kell.
Olyan sokat tettem… olyan sokat… és elmaradt az ölelés, elmaradt valami… és most kiégettnek érzem magam, kiszáradtnak. Nem találok táplálékot.
Emberekre vágyom, emberekt?l várok er?t, ölelést, azt várom, hogy azt mondják szeretnek, hogy az, ami én vagyok, az jó, az melegséget áraszt, az türelmes.
Mégis… Ha ezt mondják, nem hiszem el nekik. Gyorsan magányomba zárkóznék ezzel az értékes dicsérettel, mert nem bírom elviselni ennek a hatalmas kincsnek a birtoklását. Szívesen lennék fontos, lennék barát, lennék példa, szívesen lennék tanítvány, mesterem homloka.
Elrohannék az álmok világába, a naivitás békés, boldog, háborúk nélküli világába, de úgy látszik, természetem csatákat szül, mintsem eltörölje azokat.
Az álmom a béke; béke magam körül és magamban. Hogyan lehetséges, ha sokszor bel?lem is hiányzik.
Hogy találjam meg a nyugalmat, a csendet, ha mindenütt zaj van…
Az ember útját ködös és tiszta id?szakok kísérik. Úgy érzem, az én tiszta erdei rétemre lassan köd kúszik, a célom napja elhomályosodik, és újra a bolyongásnak adom magam. Nincstelen vagyok. Egy senki… álmok nélküli álom. De tudom, újra magamra találok, mert nem lehet másként.
Kérnem kell segítséget, mint ilyenkor mindig, azoktól, akik fontosak nekem, és ?k segítenek… ezt kell tennem.
Nem szabad egyedül a ködben újra…
Legutóbbi módosítás: 2008.08.26. @ 19:06 :: Sós Viktória
