Ellepnek mindent a szavak, az égig érnek a mondatok… ha az összes szó, amit valaha kimondtunk, leírtunk, elégettünk, gondoltunk, testet kapna, beöltené a világegyetem hatalmas terét… megfulladok a szóban. És mit teszek? Szavakat írok, mert ez a megoldás.
Ellep mindent az újítás, a fények, a roham, elsodorja a fákat, az erd?t, százmillió dallam, nincs közte új, nem lehet új már, kitaposva egy széles autópálya, szélén a hullák, arrébb a sánták. Fényes út, rajta száguldanak, egy irányba rohannak a luxusautók, be a fénybe, pompába, elvakító lila színbe, ékszerek és olyan szavak közé, amiknek nincs értelmük, nincs értékük, és mégis ez ma az Isten… ez ma…
És én sánta vagyok az út szélén, akit szívesen felvenne a rohanó ár, de valahogy mindig kipenderedem a szélére és megsérülök. És már nincs kedvem odamenni, beszállni, mert már átlátom kívülr?l, és néha ámulok rajta, hogy mi a jó ebben, és néha nézem és elkápráztat a sebesség és a fény, m?fény, de aztán elfordítom a fejem, mert nem vagyok ott az egymást taposó, tép? hadseregben.
Ott állok az út szélén, nyomokkal a testemen… amit a fény égetett, a m?fény…
…repülünk a fény felé, mint egy megvakult éjjeli lepke, sebesen, gyorsan, körkörösen száguldunk valami felé, valamiben, és nem állít meg semmi… semmi nem fordíthat vissza… és ha néha árnyék vetül a szemünkre, megborzongunk a fénytelen valóságon, megijedünk a szürkeségt?l, nem látjuk a színeit, nem megyünk vissza, nem fordulunk vissza, ez egyirányú utca, ez zsákutca…
Ott állok az út szélén, nyomokkal a testemen, már nem érdekel a fény, már annyira sem érdekel, hogy észrevegyem. Nyugalom kell, elindulok. A sztrádának hátat fordítok, meglegyinti arcomat a szél. Sánta vagyok, és nem irányíthatom társadalmi sorsom… szabadnak mondanak, de a lepke szárnyán vagyok kénytelen élni, ha a törzsén nem akarok… így ugyanaz lesz a vesztem, mint akik a végzetbe vezetik a repül?t…
Hatalmas erd?k, csendes erd?k, levélillat, makkok… csak megyek felé, érzem a szagot, hallom a hangot, kezdek megnyugodni, kezdek látni, itthon, kezdek… megyek beljebb, egyre beljebb, lépkedve puhán, hajtva félre az ágakat, ó, ez a csend, leülök, lefekszem, beleharapok a földbe és nyelem le és élvezem az ízét, újra az ízt!
Az ?sember hitte, hogy van világvége, ahonnan nincs tovább. Ami ott kezd?dik a hatalmas óceánoknál. Hitte, hogy van világ vége, ott, ahol a Nap lenyugszik… az ?sember nem volt összezavart… nem voltak szavai, nem fulladt meg a szavaktól…
Vándorolok, hogy elérjem a nagy semmit, egy szakadékot, egy falat, egy tengert, a világ végét, minél messzebb az egyre táguló törzst?l, sztrádától, fényt?l megvakult, megvadult társaktól… megyek, megyek, át erd?kön, csenden, életen át… mégis érzem, kúszik utánam a lábam hagyta ösvényen, kúszik utánam a m?fény, közölni akarja, hogy nem menekülhetek, mert hozzá tartozom, ó, hogy gy?lölöm, gy?lölöm ezt a kötöttséget, és hányról tudok, akit meg?rjít, meg?rjít az egyre szélesed? út, ami elnyeli a világot és begubózza az egész mindenséget a világ végén kívül…
És hiába minden, minden szó… hiába… elnyeli a m?fény, nem jut el t?lem sehova… nem lehetek önmagam a lábamra akaszkodott fényzsinórtól…
Legutóbbi módosítás: 2008.08.29. @ 11:19 :: Sós Viktória
