Napok teltek el csendben. A nő, minden este a lánya mellé ült. Elmesélte, mi történt azon az estén, miért is ment el a férfi. De azt, hogy mit mondott róla, mintegy rövidzárlatként, törölte emlékezetéből.
A lány sem kérdezett többet, mint amennyit az anyja elmondott. Elfogadta. Örült a lelke, mert úgy érezte, fellélegezhetnek egy pillanatra. Ami vele történt, azt úgy vélte csak ő tudja, és a férfi. Sejtése sem volt, arról, hogy a bűnt, amiért ő magában vezekel esténként, azt anyja ugyanúgy megéli, de mint iszonyatos fájdalmat.
– Gyere, gyere gyorsan… – ébresztette a lányát, egy reggelen.
A lány felnézve, nem értette mire ez a nagy sietség. De ahogy a gondolatait rakosgatta magában, már tudta, hogy nagy baj van. Elég volt annyi, ami a folyosóról beszűrődött.
– Schnell, schnell! – üvölti egy rekedtes, mély hang a bérház függőfolyosóján.
De már nem volt ideje gondolkodni. Amit addig a pillanatig féltve magában hordozott, az most evvel a két szóval felszínre kerülve, olyanná vált, mintha kést forgatnának a szívében, és lassú halállal hörög benne a most, a kegyetlen jelen. Anyjához rohanva, szorosan magához ölelve, mind a tíz ujjával úgy kapaszkodik a nő vállába, mintha attól félne, hogyha elengedi, soha az életbe nem fogja látni. Nem sír. Nem teheti. Felnőttként kell viselkedni, büszkén tartania magát, hogy anyjának ne okozzon még nagyobb fájdalmat.
Körbenéz. Az ingaóra halkan leng a falon, mintha keringőt járna. Az utolsó keringőjét. A szürke felhők mögül előbújik a nap. Izzó színe, lángkoronát feszít az égre. Szelíd fénye lassan besiklik a behúzott függöny résein keresztül.
A két nő még mindig ott áll a szoba közepén. Az idő megáll körülöttük, ahogy a világ tágul a tudatukban, mint megfogható kegyetlen, valóság, úgy a tér egyre szűkebb lesz lelkükben. Fojtón szűk. A kintről jövő hangok egyre közelebb érnek az ajtójukhoz.
– Schnell, schnell! – újból az a rekedt hang.
A kilincs megmozdul. Az ajtó úgy sikít, mintha ezer ököl verné egyszerre.
A nő a lányra néz.
– Mennünk kell…– kezében egy medált szorongat. – Tedd el, és ne mondj semmit… most ne…– könnyeit megtörölve, megsimogatja lánya arcát.
– Ugye ő miatta… ugye ő árult el mindkettő
– Egyszer ennek is el kellett jönnie. ő talán segített ebben. Nem tudom… – hangjában ott bujkál a férfi iránt érzett megvetése, gyűlölete, de inkább nem szól semmit, hanem mint keserű falatot, lenyelve, a lehető legmélyebbre teszi.
Az ajtó kivágódik. Egy hatalmas termetű tiszt áll az ajtóban. Szemével int, de hogy nyomatékot adjon az utasításnak, fegyverét felemelve, a két nő felé tartja puska csövét.
– Schnell, schnell! – néz a fiatal lányra, közben szeme sarkából a nőt is figyeli.
Mindketten megfogják bőröndjüket. Már rég bepakoltak, de az indulásra, erre az útra soha nem voltak készen. Mozdulataikban ott van, a szűnni nem akaró tehetetlenség, a félelem lelkükre száradt kérges része.
A lépcsőház ódon, sárga falaiba beivódott dohos szag, amit nem nagyon tudtak megszokni, már nem bántja az orrukat. Mindketten nagyot lélegeznek, magukba szívva, a szabadság utolsó lélegzetét.
A macskaköves úton egyre nagyobb a tömeg. A hajnalt követő rohanó reggel harmatcseppjei a reménytelenség néma sikolyában fulladozó arcokra zuhannak. Zokogó nők, könnyes szemű férfiak, megszeppent gyerekek. Mind, mind különböznek, de egyben mégis hasonlítanak. Elindulnak a halálba kézen fogva, mint akik tömeges öngyilkosságra készülnek.
Üvöltő katonák, fegyverüket maguk elé tartva terelik az embereket kordonba.
– Schnell, schnell! – kiáltja a tömegbe az egyik katona, miközben puskáját, a lánynak szegezi.
– Schere dich zum Teufel! – sziszegi a lány.
– Lasst uns gehen! Bastard! – szól oda, majd fejével a tömeg felé int.
A lány nem ijed meg. Anyja kezét szorítja.
– Ne csináld, mert baj lesz belőle – kéri az asszony. – Nincs értelme, tudod, hogy innen már nincs visszaút.
Vállát megvonva, körbe néz. A bámészkodók közt meglát egy ismerős arcot. A férfi az. Tekintetük összetalálkozik. A férfi mozdulatlan arccal, csak száját mozgatva annyit szól:
– Megdöglesz te is!
A lány visszamosolyog rá, és a férfi szavait ismétli.
– Megdöglesz te is!
A hullámzó tömeg egyre nagyobb. Az út végtelennek tűnik, senki sem tudja, merre mennek. Csak azt tudják, menniük kell, és bárhova is vezet az út, onnan már nincs visszaút, csak a mély szakadék, arra ahova az utolsó fény zuhan.
A nap az ég–hegy legmagasabb csúcsáról leselkedik
Órák telnek el, mire a katonák külön sorba állítják a nőket a gyerekekkel, és külön a férfiakat.
Egy fiatal katona lép oda a lányhoz. Szemében nem a gyűlölet, inkább a sajnálat. Nézi a lány fiatalságát, arcának finom vonalát, szemének fekete fényét, ahogy a nap sugara körbe rajzolgatja apró részletekben testének kontúrjait. Annyi idős lehet, mint a lány. Ártatlan, kamasz képő, kezében a halállal. A fiú zavarba jön, arca elvörösödik, ahogy a lány tisztán a szemébe néz. Csak a szemeik kommunikálnak. Egy újabb utolsó lélegzetvétel az életből, amit nemsokára a halál vonata magával visz az örökkévalóságba.
Megáll mellettük egy idősebb tiszt. A fiú megrezzen, mint akit arcon csapnak. Tágra nyílt szemekkel, eltorzult arccal ráüvölt a lányra.
– Du sollst ins Waggon! – kiáltja, és kezével a nyitott ajtó felé mutat. – Mach schnell!
A lány bólint. Anyját keresi közben szemeivel. Körülötte gyerekek sírva kapaszkodnak édesanyjuk kabátjába. A szíve szakad meg, hiszen mind-mind ártatlan gyermekek. Nem érti, nekik miért kell ezt az utat végig menni, mit ártottak, azon kívül, hogy magukon hordozzák az örök jelet, mint egy lüktető stigmát. Nem értett ő már semmit. Saját magát nem sajnálta, hiszen már akkor meghalt, mikor először vágta őt a férfi a falnak, hogy magáévá tegye. Nem érzett akkor semmi fájdalmat, csak undort. És ahogy teltek a napok, ezek a mozdulatok olyanná váltak, mint egy megszokott kabát felvétele, illetve levétele. Hazajött a férfi, kielégítette magát, felállt, és bújt az anyja ágyába. Mindkettőjüket használta. Csak az volt számára borzasztó, hogy mindent tudott, viszont anyja nem sejthetett semmit, mert megfenyegette, ha elárulja, akkor másnap jönnek értük, és elviszik őket, oda ahonnan soha többet nem fordulhatnak vissza. És pont ezért nem értette az egészet, hogy végül is mi történt akkor, ott este.
Az anyja valamit eltitkolt előle.
Nézi az anyját. Az a csodálatos fekete hajú nő, meggörnyedt háttal áll most a vagon előtt. Révetegen, szemében a semmi fénye csillan fel. Kezein, ereiben, ott kéklik a hosszú évek munkája. Nézi, már könnyein keresztül és még mindig a legcsodálatosabb nőnek látja.
– Schnell, schnell! – újból az a rekedt hang az, de most a háta mögött. Nincs ideje hátranézni, hatalmas mozdulattal, egy idősebb katona taszít rajta. A vagon már tele van asszonyokkal és gyerekekkel. Áporodott félelemszag járja körbe az alig pár négyzetméteres teret. A lány odafurakodik a vagon sűrű rácsos ablakához. Szemét becsukja, nem akarja látni már a fényt, nem akar fájni, úgy akarja elhagyni az otthonát, hogy ne a körülötte, az utolsókat lélegző, lélektemetőt vigye el lelkében, hanem azokat a képeket, melyek magát a szabadságot jelentették egykor neki. És az már nem itt volt. Ott, ahol az ingaóra halkan surrogott a falon, ahol az apja felvette reggelente a kalapját, ott hol anyja minden reggel benyitott hozzá, és szelíden megsimogatta az arcát, ott ahol az apja lökte a hintát és nevetve kiáltotta: – Még, apám! Még!
Akkor, ha szállni tudott volna, már a hegyeken túl járna, és nem a vagon fapadlóját taposná fáradt lábaival.
De a hinta megállt, mikor az apja nagyon beteg lett. Mindenük elveszett, csak az öreg ingaóra mutatta, hogy az idő kegyetlenül jár, és már nem lehet megállítani, visszafele fordítani.
Két kezével és arcával a rácshoz tapad. Egy kislány áll meg mellette a kabátját ráncigálva.
– Szomjas vagyok – szólal meg vékonyka hang. – Figyelj, te is otthon hagytad a játékaid? Én nem tudok a macim nélkül aludni. És neked hol van az anyukád? És az apukád? Te tudod hova megyünk? És miért vagyunk ilyen sokan? – és csak mondja, sorolja kifogyhatatlanul kérdéseit.
A lány ránéz. Tudja, bármit is mond, az biztos csak kegyes hazugság lenne. Ujját a kislány szájához emeli, majd hozzáhajolva annyit súg a fülébe:
– Ne félj, az angyalok vigyáznak ránk, de csak ha csendben vagyunk. Pszt…
Megsimogatja az apró, törékeny kis testet, magához húzva, egy dalt kezd el dúdolni, melyet édesanyja énekelt neki minden este.
A vonat csikorogva, nagy rángásokkal indul el. Aki eddig bízott, hitt valami csodában, most mély, csendes magányba burkolja az utolsó hitét is, hol a test jelen van még, de a lélek meghalt akkor, mikor becsukódott az utolsó vagon, utolsó ajtaja is.
***
A tábor halkan nyújtózik végig a kopár tájon. A lány még mindig keresi a bujkáló nap sugarait. Érezni akarja, hogy talán még van esélye az életre, talán még egyszer neki is kisüt a nap. Csak neki. De most csak a komor felhők sorakoznak az égen, és a nap sziluettje sejlik csak elő. Anyját nézi, ahogy egyre nehezebben emeli a lábát.
– Anya! Nem mondtál mindent el. Ugye? Ugye tudtál róla?
A nő megáll. Nem szól, nem néz már vissza a lányára, csak bólint, miközben könnyeit törölgeti a lelógó pulóvere ujjával.
– Én miattunk tettem, mert… – fájdalmas zokogásba kezd a lány. – Kérlek, bocsáss meg… Hallod, anyám? Ne hagyj itt. – szól utána.
– Halt! – üvölti közéjük egy hang.
A nő nem áll meg. Megy tovább.
– Hure! Halt!
A nő felnéz az égre. Fekete varjak csapata száll el a feje felett. Menne tovább, de egy tompa ütést érez a mellkasában. Körülötte a nagy csattanással egy időben, szikrázó kékes–narancsszínű fény villan fel. Szívéhez kapva, a következő pillanatban arccal a sárba zuhan.
A lány kezeit tördelve körbe néz. Nem tudja, hogy mi történt, csak azt látja, hogy anyja, pár méterre előtte fekszik a sárban, és a mozdulatlan teste mellett egy katona áll.
– Hure Mutti! Hure Mutti! Hure Mutti! – üvölt a fekvő nőnek, miközben bakancsával belerúg többször is.
– Anyaaaaaaaa – hangja érces sikolyként csapódik a tábor halálszagú reggelébe.
– Steht auf! – kiált újból a katona, majd a nő ruháját megragadva kezdi vonszolni a sárban.
A lány odarohan, de mintha egy hang súgná neki, hogy: Állj! – megtorpan. Tudja, ha még egy lépést tesz, ő is ott fog az anyja mellett feküdni a mocsokban.
A katona széles vigyorral ránéz, majd fejével a barakkok felé int, jelezve, hogy nincs mit keresnie már.
Mindent értve, a tehetetlensége kővé dermeszti. Nem tud kérdezni senkitől semmit. Hiszen ilyenkor minden megkeseredett emberi lélek nincstelenné, vakká, süketté válik, magára húzva egy fénytelen burkot, ezzel álcázva önmagát, önmaga elől.
őis menekült egy életből, ide ebbe a világba. Bár senki nem kérdezte tőle, mit szeretne, az élet hozta, húzta, sodorta, lökte. Hogy ez lenne számára a megváltás? Minden reggel megkérdezte, hogy miért van még itt, és miért nincs ott, ahova azok kerülnek, kire rányomta bélyegét az élet. Ő már ezerszer megbélyegeztetett, pont annyiszor, ahányszor odaadta magát a férfinak. Utána órákig sikálta magáról a szennyet, de még mocskosabbnak érezte magát.
És most minden, mint a szürke füst a vércseppeket hörgő hajnalokban, úgy száll el, és tűnik el nyomtalanul, itt hagyva a nyílt, vérző sebeket.
Arra nem volt képes, hogy anyját megvédje. Legalább saját magától, vagy attól a férfitől, vagy most ettől a katonától.
Napok teltek el, nyomtalanul, csak az üresség maradt, ami minden percben megölt egy remény teljes pillanatot. Meggyalázott életét felváltotta egy keserű, monoton élet, melynek már nem illata volt, hanem büdös, áporodott halálszaga.
Nem tudta anyját sem eltemetni. A következő hajnalon a barakkból látta, hogyan dobják fel élettelen testét, mint egy rongydarabot a többi test mellé. De már nem voltak könnyei. Nem volt kiért, nem volt miért. Ami maradt neki, az egy medál, amit anyjától kapott.
Nem számolja a napokat, a heteket.
Reggel ébred a többiekkel. Nem szól senkihez. Nincs már miről beszélgetnie. Teljesen kívül zárta magától azt az érzést, hogy élet, élni akarás, életben maradás.
Hetekkel később olyan érzése lett, mintha beköltözött volna egy pillanatra a külvilág, a tábor csendjébe. Azt hitte, álmodik, és mire az ajtóhoz ér, majd újból csak a nyomort fogja látni, mely minden reggel visszaköszön neki. De nem. Idegen arcok, idegen emberek rohangálnak a táborban. Távolabb elnézve látja, hogy a vaskapu, mely egy hatalmas lánccal volt eddig lezárva, és öt, hat katona is vigyázta, most nyitva áll, és már a katonák sem állnak ott. Ami meglepő volt, és egyben hihetetlen is számára, hogy egy német katonát sem lát percek óta.
Egy férfi áll meg mellette.
– Pásli dámoj! Dáváj! Dáváj! – mosolyog a lányra.
A lány a férfi szemét nézi, és a fejét rázza. Nem érti.
– Dáváj! Dáváj! –a kapu felé legyint kezével, közben a lány mezítelen lábára néz.
– Zsdaty! – állítja meg a lányt.
Kis idő múlva egy pár cipővel tér vissza.
– Gyévocska! Bátyinki, zadraznity – nyújtja a lánynak a cipőt.
Kilépve a kapun, nem fordul hátra. Nagy levegőt vesz, és nem a tiszta rét illatát érzi, hanem újra a bérház dohos szagát. Tudja, hogy merre kell mennie. Érzi, őt még várja az otthon.
Napokba telt mire haza ért. A város szíve romokban áll, elveszítve minden lüktető büszkeségét. Fáradtan kóborol a megmaradt, nagyra nőtt házak közt, de ha becsukja a szemét, már akkor is haza találna.
Késő estére ért oda az ódon bérház kapujához. A kilincsre tette a kezét. A nagykapu ugyanúgy nyikorog, mint hónapokkal ezelőtt. Megcsapja az orrát a dohos pince szag. Elmosolyodik. Ismerős illatok. A sötét lépcsőházban úgy szalad fel, mintha várná valaki haza. Szíve egyre hevesebben ver. Megáll a harmadikon, a zöldre festett ajtójuk előtt. Nyitva van.
Körül néz. A bútorok szanaszéjjel dobálva. Amit akkor otthagytak ruhákat, mind a földön hevernek. Viszont a függöny ugyanúgy, csak résnyire széthúzva. A hold fénye szökik be. Csend öleli át az otthonát. Fájdalmas csend, gyermekévei ringató bölcsője. Tudja, aki miatt rohant, már nem várja őt haza. A mély csendet csak a falon lévő ingaóra halk kattanása töri meg. Lassú táncot jár az idővel.
Eszébe jut az a kislány, aki egész úton, a sötét vagonban reszkető testtel mellé bújt. Vajon most hol lehető Azóta sem látta.
Eszébe jut az a fiatal német katona, aki ott állt előtte, mikor a vagonba lökdösték őket. Vajon hány embert ölt meg azóta? Mit fog majd mesélni, ha netán túléli a háborút? Vagy már ő is valamelyik tömegsírban fekszik?
Kezében a medál. Anyja képe van benne. A mélykék szemei úgy csillognak, mint a dúdoló ezüst hold, a szelíd éjszakában, melyben elveszett, majd megszűnt végleg minden fájdalom.
Hiszen magába nyelte ezerszer, és ezerszer, elrejtette örökre.
Csak érte tette.
Kilép az ajtón, hiszen már nincs mit itt keresnie. Aki számított, aki fontos volt neki, már a csupasz felhők fodraiba burkolta magát.
Becsukja az ajtót, csendben, hogy a felébresztett emlékek tovább aludhassanak pókháló csendjükben.
Csak az ingaóra jár, csak jár…
***
– Nagymama, mesélj még! – kéri a lány. – Hallod Nagyi, mi történt a lánnyal? Ugye ez csak egy mese volt? Úgy örülök, hogy az a lány megmenekült. Biztos az anyukája is örült volna neki – bólogat saját kérdését megválaszolva.– Biztos… – már a könnyeit nyeldesi.
De az idős nő nem szól. A nyakában lévő medálon megcsillan az utolsó zuhanó csillag fénye, kék fényekben izzón. Arcán a mosoly végtelennek tűnő, lezáródó szempillája fájdalmas titkokat rejt el örökre.
– Anya, gyere, a Nagyi… – rohan ki édesanyjához.
Egy fiatal nő lép be a szobába. Odamegy az idős asszonyhoz. Megfogva két kezét, majd a teste elé helyezve, csak annyit szól, könnyeivel küszködve:
– Anyám, a halálmadarak már elmentek, szabad vagy már… szállj… szállj… a szögesdrótokon túlra…
Utolsó maradtál, az utolsók közt. Elfogytak a kövek a lábad alól.
Az utolsó útnak immáron vége.
És az ingaóra, csak jár, csak jár…
Legutóbbi módosítás: 2008.08.27. @ 09:13 :: Szilágyi Hajni - Lumen
