Újból megrekedt az üvöltő csend a falakon belül. A fájdalom lassan siklott körbe a férfi testén, mint egy áldozatát leső álszent kígyó, aki csak a megfelelő pillanatra vár, mikor tudja majd összeroppantani teljes emberi valóját. Érezte, hogy most is pillanatok választják el a zokogástól, a mélységeket érintő vad repüléstől.
– Egy férfi mindent kibír – feltartotta mutatóujját, igyekezve könnyeit magába fojtani, miközben a másik kezével a zsebében kotorászott cigarettáért.
Rágyújtott.
Odasétált a kisszekrényhez, elővett egy poharat, és mellé helyezte, jobb napokra tartogatott whiskyjét.
– Ma jobb napom van – fintorgott. – Éljenek a magányosok, és az őrült szerelmesek – ünnepelte önmagát.
Elvesztette már minden érzékét, és néha úgy érezte, elveszti maradék ítélőképességét is. Nem tudta eldönteni, hogy mellkasában a szúró érzés, csupán testi fájdalom, vagy a lelkéből kitépett újabb darab, mely egyre erősebben lüktetett a belső, fojtó zokogástól.
Ki akarta tépni azt a valamit, ami elhatalmasodott benne. Mint egy kórság, mi ugyan belülről rágja a testet, de kívül is otthagyja nyomait. Kezébe akarta venni, de kezei már rég nem adtak számára biztonságot, csak a remegő bizonytalanságot.
Megszűnt körülötte az idő. Lassan ő is megszűnt a körülötte élők között. Vegetált a nagy semmiben, a nagy semmiből. Önsajnáló szavakkal próbált mosolyt varázsolni, a tükörből visszanéző arcra. Megrémült. Saját látványa akkora hatást váltott ki belőle, hogy arcát a hideg tükörnek szorítva, egy hatalmasat ordított a semmibe.
– Úristen, ki vagyok, ki lett belőlem? – két kézzel túrt bele fekete hajába.
De választ nem kapott. Pedig várta. Egy szót, egy hangot, egy dalt. Az utolsó szavak meg nem történtjét, ott azon a napon, mikor minden egy pillanat alatt kifordította a színeket, fényeket körülötte, és benne is.
Lelkének tükre lassan szilánkokra tört az elmúlt hónapokban. A kudarcok, az állandó csalódások feltépték a múló sebeket, és újabb sebek, újabb zuhanások következtek.
Lassú öngyilkossága volt ez a léleknek, és a testnek is. Ahányszor talált egy stabil pontot az életében, és megpróbált nem marionett bábuként élni, akkor jött egy szó, egy mozdulat, és káosz dúlt a rendben újra, és a józan felismerés, mint örvény belekapaszkodott a legérzékenyebb pontjába, mely húzta egyre lejjebb, egyre mélyebbre.
Nem akarta látni önmagát, se kívülről, se belülről. Lekapcsolta a villanyt, behúzta a függönyöket. Ott ült a félhomályban. A fehér falon sercegő ezüstóra oly hangosnak tűnt abban a hatalmas csendben, hogy a férfi beleremegett, ahányszor mozdult egyet a mutató.
– Egy, kettő, három, egy, kettő, három – egyre hangosabban ismételte a szavakat az óra ütemére.
Megnyugodott a saját monoton hangjától. Közben belülről versenyzett az idővel, és menekült a félelmei elől.
– Talán ma, vagy holnap? – sóhajtott.
Esélyt adott újból magának, vagy egy újabb lehetőségtől fosztotta meg önmagát.
Nagy levegőt vett. Felállt a székből. Odament az ablakhoz. Lassú mozdulattal elhúzta a függönyt. Ügyelt arra, hogy a kinti fény csak futólag, sugaraival körbe járva érintse a szoba bútorait.
Szemét résnyire összehúzta, hunyorgott az erősen szikrázó májusi napfénytől. Arrébb lépett, csak tekintetével próbált információt kapni a kinti világ eseményeiről.
A nap hosszúra nyúlt fénye játszott a fák lombjain. Iskolások igyekeztek hazafelé, nők és férfiak siettek az utcán. Különbözőek voltak, más boldogság, más fájdalom, más célok, de mégis mindegyik úgy rohant, mint akik félnek, hogy lemaradnak az utolsó előadás, utolsó előtti mondatáról.
– Hm, pedig általában ott derül ki, ki a gyilkos, és ki marad az áldozat – gondolkodott hangosan.
– Fussatok csak, az ajtó mindenkinek nyitva áll, de nem mindegy melyik oldalán állsz, és kinél van a kulcs – nevetett fel saját egyszemélyes monológján.
Körbenézett. Szeme sarkából az ajtót leste, hátha bekopog valaki, elhívja a sarki presszóba, és egy pohár finom bor mellett megbeszélik a világ megváltását, felszabadítva az őserőket.
De nem mozdult a kilincs, nem kopogott senki, csak a postás próbálkozott hangosan szitkozódva, a szemben lévő ház postaládájába belegyűrni egy hatalmas borítékot. Mosolygott rajta, de inkább gúnyos volt a mosolya, mint sajnálkozó.
– Nincs is barátom – fejezte be hangosan az előző gondolatát.
Eszébe jutott egy régi dal.
– Azért vannak a jó barátok – csuklott el a hangja, nagyot nyelt – hogy elvigyék az álmod, és megtiporják boldogságod – fanyar ízt érzett a szájában.
Összerázkódott.
Néha egészen kellemes társaságnak tűnt önmagának, de volt amikor, pokolba kívánta gondolatait, érzéseit. Mindazt, amit eddig tett, vagy nem mert megtenni, és ezért a lehető legrosszabb megoldást választotta. Nem volt szerencsés kártyás, a lapokat soha nem tudta úgy megkeverni, hogy egyszer ő is kihúzza a nyerő ászt.
Újból rágyújtott, füstkarikákat fújt. A beszűrődő fényben szinte táncra keltek a karikák. Keresve követték a fény magját. Menekültek kifelé. A szabadság felé.
– Na szép, lassan tényleg bent rekedek saját rácsaim mögött – sóhajtva, nagyot szívott cigarettájába.
Huszonkilenc évesen súlyos döntések sorozatát tudhatta maga mögött.
Tizennyolc évesen beleszeretett, legjobb barátjának mennyasszonyába. Képtelen volt elfojtani magában az érzést. Igyekezett velük tölteni minden pillanatot, hogy a lány felfigyeljen végre rá. A fiatal nő kacérkodott vele, de soha nem vette komolyan. Mégis pár hónap után, megtört a jég. Barátja szakított a lánnyal. Sajnálta, minden pillanatában vigasza akart lenni. A sok átsírt éjszakának, az ölelő baráti beszélgetésnek végül meg lett az eredménye. Miután elvette feleségül, behívták katonának, és pár hónap után egyik eltávozásakor a legnagyobb örömhír várta otthon. Gyermekük lesz. Attól a naptól kezdve, rohantak a napok az életében, a hetek felgyorsulva kergették a hónapokat. Egy csodálatos májusi napon kislánya született.
Boldog volt. De a boldogsága nem tartott sokáig. Míg ő bent a laktanyában, a lány, akit mindennél jobban szeretett, egy este elment az otthonukból végleg. Egy bőröndbe csomagolva elvitte az álmait, ellopta a szerelem ízét, illatát, de az egyetlen kincsét otthagyta.
Egyedül maradt az alig féléves kislányával.
Nehéz volt újra kezdenie. Sok átvirrasztott, magányos éjszakán tette fel magának a kérdést, vajon milyen nőnek kellhet egy húszéves férfi, akinek nincs más az életében csak a kisgyermeke.
– És mégis kellettem, – egy pillanatra elmosolyodott, kislánya arca jelent meg előtte – de csak én kellettem, és én is csak azért, hogy valaki vesztesként jöjjön ki az élet nevű kártyajátékból – és kibuggyant az első könnycsepp, mely átszakítva minden burkot, nagy irammal indult el arcán, és megállt a szája sarkában.
Megnyalta ajkát. Beleharapott. Kiserkent a vére. Újból megnyalta a száját. Érezte, ahogy a múlt egyre jobban fojtogatja.
– Innom kell, mert megfulladok ettől a keserű íztől – újabb italt töltött magának.
Próbált úrrá lenni a mindinkább elhatalmasodó depresszióján. Fel, alá járkált az alig húsz négyzetméteres albérletben. Kiment a konyhába. Bízott benne, maradt még a tegnapi ebédből, amit a házinéni főzött neki, és a kislányának. Kinyitotta a hűtőt. Talált egy darab rántott húst, és egy kevés rizst.
Eszébe jutott a tegnapi nap. Nagyon készült arra, hogy a tavaszi szünetben nála lesz, első házasságából született gyermeke. Mivel fiatalon maradt egyedül, szülei segítettek neki a gyermeknevelésben. Természetesen, amiben tudott, segített nekik, hogy a kislány ne érezze hiányát, és egyáltalán semmiben se szenvedjen hiányt.
Egy hetet töltöttek együtt. Gyönyörű napok voltak. Minden napra kitaláltak egy programot. Moziba mentek, kirándultak, étteremben ebédeltek, esténként pedig mesélt neki a napról, az angyalokról, a szárnyaló hópihékről.
De mégis úgy érezte, még ha nem is mondta ki hangosan az ítéletet, cserbenhagyta valamelyik felét.
Miután leszerelt a katonaságnál megismerkedett a legcsodálatosabb nővel, akit valaha is ismert.
Hosszú fekete haj, karcsú derék, gyönyörű arc.
– A lelke pedig a Sátáné lett, – mormogta – vagy ő maga a sátán – kezeit széttárva, megborzongott.
Már a vacsora sem kellett neki.
Félretolta a tányért, és körülnézett. Valamit keresett. Egy megfoghatatlan érzést, a kapaszkodót, mert érezte, hogy minél mélyebbre nyúl le az emlékeiben, annál jobban érzi azt, hogy elrontott mindent, és nincs már visszaút.
Szédült, de már nem tudta eldönteni, hogy az éhség miatt, vagy az alkohol zsibbasztja. Kezdett elhomályosodni előtte minden, ami szép volt, ami pedig megkarcolta lelkét fájón, az egyre kontúrosabban, erősebben villant meg előtte.
– Ördög asszonya, most hol jársz…– dúdolta egyre hangosabban.
Felállt, újból elindult az ablakhoz. A benti mély csend megfertőzte a kinti világot is. Csupán apró zajok osontak be az ablakon.
A fények már nem játszottak a falon. A lemenő nap, ott vajúdott az ég alján, bíborba színezve az eget.
– Vér… fájdalom… pokol… ördög asszonya most hol jársz? – kezét a szájához emelte, még sajgott a szája széle, ahol megharapta délután.
– Szeretlek. Az istenit neki, miért mentél el – kiáltott egy nagyot, és a kezében lévő poharat az asztalhoz vágta.
A benne lévő whisky szétfolyt az asztalon, majd lassan cseppenként szétterült a szőnyegen.
Őrjöngött a fájdalomtól. Két kezével letépte magáról az ingét. Úgy ordította a keserű szavakat, mint aki farkasbőrbe bújt, és a teliholdat vonyítja. De ez nem egy egyszerű átváltozás volt. Ez maga volt a pokol, és benne ő táncolta utolsó keringőjét a halállal.
Embrió pózba görnyedt, imára kulcsolta görcsösen a kezét. Hatalmas zokogás rázta az egész testét. Érezte, hogy valami megszakadt benne. Már nem akart semmit. Nem akart emlékezni.
Meghalni akart.
– Istenem, segíts! – suttogta.
Több órát feküdhetett, mikor az utcáról beszűrődő zajra lett figyelmes. Szemeire ólomsúlyként nehezedett a tehetetlen fájdalom. Négykézlábra állt. Nem érzékelt semmit, se helyet, sem az időt. Szívére tette a kezét, úgy érezte, csak egy hatalmas fekete lyuk van a helyén, és ő valahol a pokol szélén imbolyog.
Elmászott az ablakig, majd tíz ujjával a falba kapaszkodva, nagy levegőt véve felállt.
Egy szerelmespár vitatkozott a ház előtt. A lány húsz év körüli lehetett. Szőke, hajába olykor belekapott az esti lágy szellő. Hevesen gesztikulált a vele szemben álló fiatal férfinak. De ő mereven, rezzenéstelen arccal figyelte. A lány már üvöltött.
– Soha többet ne gyere a közelembe. Soha! A legjobb barátnőmmel… te… te… Gyűlöllek – összeszorított fogakkal sziszegve, rohant át a túloldalra.
A fiatal férfi egy ideig még ott állt a járda szélén. Nem kiabált, nem futott a lány után. Kezét zsebre tette, és csak nézett a semmibe. Arca épp olyan rideg, és rezzenéstelen volt, mint pár perccel azelőtt, mikor az összes vádat az arcába ordították.
Behúzta a függönyt. Csak az utcalámpa fénye szűrődött be halványan.
– Bűnös – halkan mondta ki az ítéletet –, hiszen nem ment utána. Vesszenek a bűnösök, és az őrült szerelmesek – kiáltotta. – Erre inni kell.
Tapogatózva ismét a konyha felé fordult. Poharat keresett.
– Egészségemre, egészségünkre, minden poklok tisztelt úrnője. Most is engem nézel, és kacagsz rajtam – üveges tekintettel bámult bele ismét a tükörbe, és erősen megszorítva, remegő kezével felemelte a poharát.
A félhomályban még ijesztőbb volt az arca. Eltorzult, a fáradtságtól, s az italtól.
Emlékképei lassított felvételként peregtek szeme előtt.
A második feleségével minden annyira szépen indult. Eleinte elfogadta kétéves kislányát, de mikor megszületett közös gyermekük, mostohább lett a mostohábbaknál is.
Állandó megalkuvásokra, és választásokra kényszeríttette. Nem engedte látogatni, és ha netán a férfi a nagyszülőktől mégis elvitte az otthonukba, csak rideg tekintettel fogadta, és a jéghideg ölelésnél többet nem adott neki.
Sokat veszekedtek e miatt, de annyira boszorkányosan forgatta a szavakat, hogy mindig meg tudta győzni igazáról a férfit.
Ő elfogadott minden érvet, hogy miért igen, és miért nem…
– Mert szerettem, mert szeretem, mert gyáva voltam, de már nem… – ujjával apró köröket rajzolt a semmibe, mintha jelezné, hogy van, csak éppen, nem akar tudomást venni a körülötte lélegző világról.
Évek teltek, és vesztek el így.
A férfi kettős szerepben élt. Ha a kislányt akarta látni, hazudnia kellett otthon, és volt, hogy lebukott. Úgy bujkált saját gyermekével, mint a titkos órákat lopni vágyó szerelmesek. Nem akart vitát, mert tudta, minden hangos szó, meddő veszekedésbe megy át.
Elfogadta a helyzetét, miközben észrevétlenül marta lelkét az önvád. Imádta mindkét gyermekét. Feleségét viszont vakon szerette. Megbízott benne, és azt sem vette észre, hogy a nő, szép lassan kezd kilépni a házasságukból.
– Orvos, unokatestvér és a legjobb barát – sóhajtott egy hatalmasat, miközben könnyeit törölgette.
Többször kapta rajta, de mindig megbocsátott neki. Olyan erővel ragaszkodott a nőhöz, hogy lassan megszűnt önmaga lenni. Elfelejtett már levegőt venni, csak akkor volt képes élni, lélegezni, ha a nő közelében lehetett.
A kör akkor záródott be, mikor megtudta, hogy a legjobb barátjával is jóban lett. Igazán nem tudta már eldönteni, hogy kire haragszik, de érezte, hogy ő ott maradt a bezárt kör közepén, és hiába keresi az ajtót, a falak oly magasra nyújtózkodtak, hogy se ideje, se ereje nincs már arra, hogy lebontsa a téglákat.
Nem maradt számára más, csak az utolsó tekintet, a néma arc, melynek cseppjeibe sem akart már kapaszkodni, mert tudta, hogy azok a cseppek, már nem igazi könnyek. Egy hajnalon hagyta őt ott, megtiporva az álmokon ülő lelkét.
– A legjobb barát – már kiabálta. – Hallod jó barát? Hallod, te átkozott? Te is erre a sorsra jutsz… Hallod? Elvetted… Vége! – üvöltözött miközben arcát két kezébe temette.
Percekig néma csend vette körül. Végleg ráesteledett a magány, és fojtó kötele egyre szorosabbra húzta a hurkot a lelkében lüktető húsdarabon.
Felnézett. Szemei kitisztultak. Az asztalon pislákoló lámpa fénye, a falra rajzolta sziluettjét. Árnyként mozgott a lakásban. Mintha kicserélték volna.
Határozott lendülettel felállt a fotelból. Kiment a fürdőszobába. Már nem nézett a tükörbe, nem akarta látni azt a valakit, aki már levetkezte teljes önmagát. Kinyitotta a szekrényt. Nem gondolkodott. Céljai voltak. Válogatás nélkül kivette az összes gyógyszert, amit talált, és két kezében elfért.
A maradék whiskyt maga mellé helyezte, a fiókból elővett négy darab levélpapírt és egy tollat. Az asztalra tette őket.
Az éj, lassú táncot járt a szoba falai közt. Dúdolt a magány, a suttogó hangok reszketve bújtak meg sarkaiban.
Dacoló pillanatok, emlékfoszlányok, könny, önvád…
Ezek az érzések rekedtek bent végleg, hatalmas sóhajként a húsz négyzetméterben.
Az óra már nem sercegett a falon, hanem egyre hangosabban kattogta a múló időt. A férfi percek óta nem mozdult. Szemeivel mereven az ablakot nézte. A kislámpa fénye rávetődött arcára, pupillája csak egy hatalmas barna foltként próbálta az utolsó fényeket összegyűjteni. Száját néha kinyitotta, mint aki még mondani akar valamit, de csak egy sóhaj volt, egy néma sikoly, de már emberi hang nem jött ki a torkán.
Két kezével görcsösen az asztalon fekvő papírokat gyűrte.
Kapaszkodott a pillanatba. Az utolsó előtti pillanatban. Érezte, hogy lábai már valahol a mélyben lógnak, és ott ül egymaga egy fényes sziklaszálon. Alatta a pokol hatalmas gödre feketén ásít, csalogatva az utolsó táncra. Várta az ugrást, nem félt már a zuhanástól. Nem voltak már gondolatai, lassan elmosódtak benne a képek, arcok. Nem érezte a jelen valóságot, nem érezte már saját magát sem. Lelke lassan elvált a testétől. Az idő ránca utolsó könnyként csorgott le arcáról, kisimítva a lelkében lüktető fájdalmat.
A mélységekben megnyíló csendet, a kezéből földre eső toll halk puffanása törte csak meg.
A hajnal mezítláb, lábujjhegyen futott végig, a tavaszi széllel keringőzve. Ébredezett a kinti világ.
A nap szelíd fénye lassan bekúszott a szobába. Egy pillanatra megcsillant az asztalon álló üres üvegen. Mellette a négy levélpapíron az apró betűk, szinte megkövesedve ölelték egymást szorosan.
A férfi teste furcsa pózba merevedett, félig az asztalon, félig a fotelban.
Kezei mozdulatlanul, ernyedten lógtak mellette. Ujjai a földet érintették.
Szemei csukva, arca az ablak felé fordulva. Pontosan úgy, ahogy az Éj végleg otthagyta, mikor halkan kiosont, mint mindenki, az életéből.
Egymaga maradt önmagával, magányával, emlékeivel.
Lepkeárnya a magasba szárnytalan zuhant, nevenincs kékálmokat ölelt csitulva, hangtalan. A légtánc fájdalmas mámorában, töredezett létében repedt szét az utolsó hajnal, fényburkában ébredve tovább lebegett, mint egy fáradttestű, magányos, néma angyal.
Legutóbbi módosítás: 2008.08.24. @ 09:00 :: Szilágyi Hajni - Lumen
