Céda reggelek tenyeréből
szakadnak ki unott sóhajok,
ima-arcod fáradt mozdulattal
tükör-eged felhőire szorítod.
Tested ívét körbe fonja fojtogatva
az álmok Édenkertjében kúszó kígyó,
hol kihaltak már a balga lelkű Évák,
de az ellopott Almából még maradt,
melynek íze a szádban szétáradva
csak keserű ihlet-sóhaj.
A Csend telt meder körülötted,
lassan zsugorodik a szoba négy fala,
hova eltemetett Múzsáid szent-
ikonjait egykor szögre akasztottad.
Te már nem tudod milyen
a roppanó hideg télben botorkálni,
te már nem érzed lábad alatt
az őszi avar barna zizzenését,
te már önzőn bezártad magad,
lelked csontig feszülő börtönébe,
te már csak a világ peremén könyökölsz…
Gyolcsba tekert soraid szelíden
nyeli a morajló éjtenger hulláma,
s mikor majd elfelejtesz
költő magányodban emberként is élni,
karcos verseid itt maradnak,
fattyúsorokban…
árválkodva…
Legutóbbi módosítás: 2008.08.05. @ 22:35 :: Szilágyi Hajni - Lumen