Szulimán Eleonóra : Retorika és közéleti szereplés

Nyomtatás

„Az ékesszólás művészete úgy mondani a dolgokat, hogy:

I. nehézség nélkül, örömmel értsék meg őket

mindazok, akikhez szólunk.

II. érdekeltnek érezzék magukat, s hiúságuktól

ösztönözve szívesebben elmélkedjenek rajtuk.”

(Blaise Pascal)

Mindennapi életünk részeivé váltak a közszereplők, szóvivők, kommunikációs igazgatók szereplései. A különböző televíziós csatornák műsorprogramjaiban egyre gyakrabban láthatók, hallhatók felelős politikai, közigazgatási, gazdasági vezetők, s az élet más területein ismertté vált népszerű személyiségek is, ha tetszik nekünk, ha nem. Sajnos elég gyakran előfordul, hogy nem tetszik. Nem tetszik, mert vannak, akik túl gyakran szerepelnek, esetenként nem tetszik a megjelenésük, az el?adásmódjuk, a hangjuk, az „ööőzésük” és sorolhatnám még tovább, de nem teszem, mert már tudom, hogy nincsenek könnyű helyzetben.

A nyilvánosság előtt való szereplésben való jártasság az egyik legnehezebb dolog a világon, hiszen „a beszéd, legyen akár egy kétperces hozzászólás a szemináriumon, akár egy szakmai konferencia nyitóelőadása – mindig közszereplés, amelyben ott és akkor mérlegre teszik teljesítményünket, sőt egész személyiségünket.”(Szabó Katalin: Kommunikáció felsőfokon)

A közéleti szerepl?nek hiteles embernek kell lenni, aki el tudja fogadtatni velünk az általa közölt hír, információ valóságtartalmát. A közvéleményt irányítani, befolyásolni nagyszerű élmény, ugyanakkor felelősségteljes munka is. A kimondott szó hatalom, de veszélyes is lehet. A közéleti feladatkörben a nyilvánosság elé lépő személynek ügyelnie kell minden szóbeli és nem-szóbeli cselekedetére. A jól ismert közéleti személyiség igazán csak otthonában lehet magánszemély. A nyilvánosság előtt lejátszódó szereplés nagy felkészültséget, valamint sok-sok képesség együttes meglétét igényli.

A jó kommunikátornak széles látókörű, nagy műveltségű, sokoldalú tudással rendelkező embernek kell lenni. Az élő adásban nincs korrekciós lehetőség. Az előadó egyedül néz szembe a kihívással. Az előadáshoz az írás valamennyi szabályát és technikáját ismerni kell. Az írásban nem hallatszik a dadogásunk, a selypegésünk, nem hallatszik a mondathangsúlyunk, s a megjelenésünk sem látszik. Szóban ez nem így van.

A sportoló hiába ugrik világcsúcsot az olimpia után, csak abban az egy másodpercben kifejtett tevékenysége számít, amit a versenyen ér el. Az előadónak is azokra a percekre vagy órákra kell csúcsformába hoznia magát, amikor az előadás zajlik.

„Semmi sem múlja felül azt a képességet,

hogy valaki emberek gyülekezetét tartja

lekötve a szavaival”

(Cicero)

Az Ókorban úgy tartották, hogy a szellemi alkotások közül a szónoklat igényli a legnagyobb tehetséget. Démoszthenész hihetetlen erőfeszítést tett, hogy szónokká képezze magát. Hangját, beszédét emberfeletti szorgalommal javította. Andronicus nevű színésztől tanult beszédművészetet. Beszéde tartalmi és formai erejét is ugyanilyen szívóssággal fejlesztette.

Szókratész szerint a tehetség, a tudás és a gyakorlat együttes feltétele a jó szónokká válásnak. Egyiket sem lehet a másik fölé helyezni, s mindháromban ott van a személyiség fejlődése.

Arisztotelész feltehetőleg i.e. 329 és 323 között írta a Rétorika című művét. A három könyvből álló mű első könyvének 11. oldalán a következőket írja:

„ Jellemünk által győzünk meg, ha a beszédet úgy mondjuk el, hogy az hitelt érdemlőnek tüntessen fel bennünket, mert a becsületes embernek általában minden téren jobban és könnyebben hisznek.”

Hogyan válhatunk jó előadóvá? Három feltétel együttes, állandó jelenléte szükséges: tehetség, kitartó szorgalom, rendszeres és módszeres tanulás. Az előadó megjelenésével tudatosan vagy a nélkül információt nyújt magáról. Ezt az információt, mint egy adóvevő fogadjuk mi be, a hallgatóság. A járás, testtartás, gesztus, tekintet, mimika olyan kifejező mozdulatok (kinémák), amelyek létrehozása többnyire tudattalan. Egy energikus, határozott mozgású előadó mozgósító ereje hatásosabb, mint a komótosan cammogóé. A járásunkban is benne van egyéni fiziológiai állapotunk, személyiségalkatunk általános és pillanatnyi megjelenése is.

A gesztusok nyelve, a testbeszéd a nem verbális kommunikáció legtöbbet elemzett eszköze. Az ezzel a területtel foglalkozó kutatók becslése szerint gesztusnyelvünk kb. hétszázezer egymástól elhatárolható különböző jelet foglal magában. A jó előadó főként emocionális, érzelmekre ható hangsúlygesztusokat alkalmaz. A gondolatai nem csak szavakban jelennek meg, hanem a kifejezés hevében teljes mozgásrendszerét átjárják.

A helyes arcjáték nem tanulható. A gondolatok mély átélésével, az érzelmek vállalásával és a hallgatóság reális megítélésével jön létre. Mindezek együttléte teszi mimikánkat önfeledtté, s ez vezet a kifejezés gazdagodásához.

A tekintet kifejező ereje az arcjátéknál is fontosabb. Kapcsolatteremtés tekintetkontaktus nélkül nem jöhet létre. A jó előadó a hallgatóság szemébe néz. S mindenkihez beszél. A hallgatók szeméből látja meg az érdeklődést, vagy az érdektelenséget. A visszajelzésnek nagyon fontos szerepe van, hiszen tájékoztat a hallgatóság értelmi és érzelmi reagálásáról. A derűs érdeklődés óriási energiát adhat az előadás további kimeneteléhez. Aki erre nem figyel részese lehet egy unalmas előadás főszereplőjének.

A hangunk nem más, mint hallható mimika, élőbeszédünk jelelemeinek alapanyaga. Hangunk négy tulajdonsága közül három, hangszínünk, hangerűnk és hangmagasságunk követi hangulati változásainkat. A negyedik tulajdonság a hangidőtartam, amivel tagoljuk beszédünket. A jó előadó széles hangsávon beszél. A képzett színészek két oktáv terjedelemben képesek beszélni. Az optimális hangerőt megfelelő légzéssel és kellő rezonanciával érik el.

A pontos kiejtés az előadó érthető beszédének alapja. Különböző beszédhibákkal (pöszeség, hadarás, dadogás) küszködő személynek nem szerencsés dolog előadást tartania. Sajnos én már elég sokszor láttam és hallottam ilyen közszereplőt is.

„A tagolás, a hangsúlyozás és a hanglejtés teszi egyértelművé mondanivalónkat. A tagolás legegyszerűbb módja a szünet, de hangmagasság-, hangszín-, hangerő-, és tempóváltással is lehet egységeket teremteni.” (Montágh Imre)

Az előadó, vagy szóvivő a gondolatait mozaikonként adja át a hallgatóságnak, s jobb esetben ezek a mozaikok állnak össze felfogható képpé.

A hangsúly a lényegkiemelés eszköze. A helyét illetően lehet szó-, szakasz- és mondathangsúly. Van még értelmi, érzelmi, ritmikai és történeti hangsúly. Ennek hiánya monotóniához vezet.

„A szónak teste van. A kiejtett szóé a hangzó, a leírt szóé a betű. Hallható az egyik, látható a másik. A hangsúly noha nyomatéknak is nevezik – testetlen. Titokzatos tehát. A szó testébe bújva teljesíti nélkülözhetetlen feladatát.” (Péchy Blanka: Beszélni nehéz!)

A hanglejtés beszédhangunk folytonos hullámzása, zenei magasságának váltakozása. A magyar beszéd alapvető hanglejtés formája ereszkedő. A szakemberek szerint a hanglejtéssel kapcsolatban a leggyakoribb hiba az éneklő beszéd. A jó kommunikátor igyekszik ezt száműzni beszédéből.

Hogyan válhatunk jó előadóvá? Fontos az általános m?veltségünk állandó gyarapítása, a szakmai továbbképzés, az új szakmai eredmények ismerete, állandó tájékozódás a kül – és belpolitikában, közgazdaságtanban és a szociális kérdésekben. Ezen túl talán a legfontosabb a kommunikációs készség fejlesztése. Ez az, ami anyanyelvi műveltség nélkül nem szerezhető meg. Aki vállalja a nyilvánosság előtti megszólalást, tisztában kell lennie azzal, hogy nyelvi kultúránk, nyelvhasználatunk, valamint a helyes fogalmazás képességével készség szinten kell rendelkeznie. Ezt csak rendszeres beszédtechnikai gyakorlással, felolvasási és előadói gyakorlatokkal lehet megszerezni. Meg kell ismerkednie az írásművek és beszédművek szerkesztésének tartalmi, műfaji, stílusbeli és nyelvi követelményeivel.

Wacha Imre szerint: „Nyelvi, retorikai és beszédtechnikai önm?velés a leghiányosabb része az önművelésnek Magyarországon.”

Ezzel a megállapítással én is egyetértek, hiszen szűkebb és tágabb környezetemben is ezt tapasztalom. A legkritikusabb a diákok, s a már szakmát, diplomát szerzett fiatalok helyzete, akik úgy kerülnek ki az iskolapadokból, hogy nincsenek megmérettetve a szóbeli feleletek által. Az írásbeli számonkérés mennyisége már teljesen a szóbeli vizsgák rovására megy.

Napjainkban a közéleti szereplők előadói magatartásáról nem sok szó esik. Felelős pozícióban lévő emberek nem tisztelik meg azzal anyanyelvünket, s a hallgatóságot sem, hogy kellő mértékben felkészüljenek előadásukra. Szerencsére vannak kivételek. Időnként láthatjuk, hallhatjuk őket is. A jelenkori média kezében van a legnagyobb eszköz arra, hogy ne engedjék megszólaltatni a felkészületlen szónokokat, előadókat, tájékoztatást nyújtó embereket. A verbális kommunikáció mellett nagyon fontosnak tartom a közéleti szereplők megjelenését, arcjátékát, testtartását, tekintetét, gesztusát, hangját, kiejtését, beszédtechnikáját, hangsúlyait és hanglejtésük helyes alkalmazását.

A szavak nélküli beszéd beágyazódik a kultúránkba. Gesztusainkat szinte már születésünk pillanatától kezdve magunkkal hozzuk, nem könnyű változtatni rajtuk. A közszereplőknek különösen nagy gondot kellene fordítani arra, hogy ezeket a non verbális elemeket megfelelően alkalmazzák, s állandóan fejlesszék.

A nyilvánosság előtti megnyilatkozóknak természetes, őszinte, közvetlen hangon kellene a hallgatóságukhoz szólniuk. Meg kellene tanulniuk, hogy közügyekről a köznek csak hitelesen szólhatnak, megnyilatkozásuk nehéz színpadán.

„A jó szónok elsősorban

igaz ember; vir bonus

dicendi peritus – mint

a rómaiak mondták.”

(Babits Mihály)

Felhasznált irodalom:

Arisztotelész: Rétorika I. könyv, 1982., Gondolat

L. Aczél Petra: Retorika, A szóból épült gondolat, Bpest, 2001. Krónika Nova

Montágh Imre: Figyelem vagy fegyelem?!, B.pest, 1986. Kossuth

Peel, Malcolm: Kommunikációs készségek fejlesztése

Péchy Blanka: Beszélni nehéz! B.pest, 1981. Kossuth

Szabó Katalin: Kommunikáció felsőfokon, Bpest, 1997. Kossuth

Wacha Imre: A korszerű retorika alapjai I. B.pest, 1994. Szemimpex