Ilyen is régen volt. Már advent második hetében leesett a hó, s a beállt hidegben még a déli Nap sem bírt el vele.
Most késő éjszaka van, s a teret lámpák fénye varázsolja kristálypalotává. Mielőtt Eszterrel nyugovóra tértek volna, Csobán Vince felhúzta a hálószoba ablakának redőnyét. Már éjfél is elmúlt, de még mindig nyitott szemmel fekszik ágyában. A nagy fehérségben tisztán látja a falióra számlapját, a fal peremén körbefutó csíkot, de még az esküvői képet tartó szög kiálló kerek fejét is.
Nem a szokatlan fény, hanem mardosó gondolatai miatt kerüli az álom éjszakáról éjszakára. Ha nem engedi, hogy a munka elterelje figyelmét családjáról. Ha mindig mellettük áll és két kezével óvja övéit, akkor talán útját állhatta volna a leselkedő gonosznak, és nem építenek láthatatlan, mégis tapintható falat, kettejük közé. Sóhajt, oldalra fordul. Felesége finom arcvonásai tisztán kirajzolódnak, homlokába bodorodó szőke haja árnyékot vet nyitott szemére. Ő is virraszt.
Mintha a hosszú önmarcangolással és vádaskodással eltékozolt idő után, ez a különös fény, s az ünnep előtti várakozás meghittsége, felpattintotta volna Vince szívének páncélját.
— Eszti, én nem tudok így tovább élni — szólal meg nagy sokára. Torka kiszáradt, suttogó hangja foszlányokra hullva repked a falak között. — Mire ez a nagy küszködés, mire a szép nagy ház, mindaz, ami benne van, amiért dolgoztunk egész életünkben? Hová legyek így gyerek nélkül? Hová bújhatnék a bánat elől? A föld alá? Az még ott is megtalál.
Eszter megmozdul, lassan, némán fordítja arcát a férfi felé addig, míg megtalálja annak nedvesen csillogó fekete tekintetét. Hozzá simul. Kezei maguktól indulnak útjukra, pontosan úgy, mint régen, amikor először ölelték egymást. Úgy, mint az óta számtalanszor. Érzi férje mozduló, éledő testét, szája melegét a nyakán, a vállán legördülő könnycseppeket. A férfi keze is útjára indul. Eszter karjai derekára fonódnak.
Úgy ölelik egymást, mintha utolsó ölelésük volna, mintha az életet s a halált kellene szétválasztaniuk ezzel az egyetlen öleléssel. Belekapaszkodnak egymás testébe, mint fuldokló a parton álló óriási fa víz fölé hajló ágába. Kezük a másik húsába mar, lélegzetük zihálva tör elő, szájuk összeforr. Kínzó gyötrelmeik áradata, élni akarásuk utolsó morzsái, minden már-már elveszejtett reménységük eggyé olvad vágyaik égő oltárán.
— Segíts, Uram Isten, könyörgünk, csak még most az egyszer emeld reánk teremtő tekinteted. Mindent odaadok. Mindent. Egész életemet neked adom, csak most segíts. Segíts, mert így elsorvadunk — suttogja alig hallhatóan a párnájára hanyatló Vince. Eszter némán keresztet vet.
Csobán Vince kilenc évvel volt idősebb feleségénél. Mikor összeházasodtak, Eszter a tizennyolcadik évében járt. A zömök, széles vállú, mindig kisfiúsan mosolygó férfi és a karcsú, finom alkatú szelíd asszony összeillő párt alkottak. Ha Vince néha indulatosabb, hangosabb volt a megszokottnál, Eszter ellenkezés helyett csak gyengéden rámosolygott, s az egyből megenyhült.
— Jól van, na. Nem rád haragszok én, magamra vagyok mérges — szokta ilyenkor mondani.
Esküvőjük után egy évvel megszületett a kis Vince, majd rá egy újabb bő évre annak öccse, Márton. Nagyon boldogok voltak. Vince szülei annak idején nem akarták, hogy a keservesen megszerzett kis földdarab elaprózódjon, így ő, egykeként nőtt fel. Mindent megkapott otthon, apja engedte, hogy szabadon gazdálkodjon a család földjén. Talán ezért is nősült kicsit későn, bár nagyon vágyott arra, hogy gyerekei legyenek. Ha lehet, akkor fiúk, hogy tudjanak együtt játszani.
Mártonka már három éves volt azon a tavaszon, mely egy nagyon havas és hideg tél után, hirtelen köszöntött rájuk. A nagy hó gyorsan összeroskadt, hamarosan már csak rongyos foszlányok maradtak belőle. A hólé kis erecskékben kereste útját a mélyedések felé. A lassan kiengedő talaj már nem bírt belőlük többet befogadni. A sarkon túli keresztutca nagy árkában egyre csak gyűlt a víz, hamarosan már a járdát is elérték, friss tavaszi széltől borzolt fodrai.
A két Csobán fiú az utcán játszott. A gumilabdát egymásnak dobálva, egyre távolabb kerültek a háztól. A kis Vince haladt előre, Márton hátrálva kapkodta a labdát. Észre sem vette, hogy már majdnem a vizesárokhoz ért. Az érkező labdára figyelt, sarka beakadt a járdát keretező téglasor kiálló peremébe, és hanyatt esve a vízzel telt mély árokba zuhant.
Még kapálódzott, mikor kis Vince apjáért rohant, mire együtt visszaérkeztek, a kisfiú már elmerült. Vince hónaljig ereszkedett a meredek oldalú árokba, kétségbeesve tapogatta a vizet. Meglelte fia testét, de életét már nem tudták visszaadni. A kiérkező orvos küzdelme is hiábavaló volt. Mártonka odaveszett.
A fájdalom majd szétvetette Vince mellkasát. Ordított. Fejét a sarki ház falába verte, vére kiserkent. Az összesereglett emberek csak nehezen bírták legyűrni bivalyerős testét.
Nyugtatók segítették őket, hogy valahogy túléljék ezeket a napokat. Alvajáróként fásultan szédelegtek. Később nemigen tudták volna felidézni, hogyan kerültek túl Mártonka temetésén. Csak homályos képek derengtek emlékezetükben.
A tragédia után az erős alkattal megáldott Vince lassan magához tért.
— Isten meghagyta elsőszülött fiamat, őt fel kell nevelnem — ismételgette konokul magának, amikor a gyengeség kezdett elhatalmasodni rajta.
Eszter már nem lett soha a régi. Áttetsző kék szeme gyakran a semmibe révedt. Gépies mozdulatokkal tette a dolgát, lassan, csendesen járt. Mindenütt elvesztett kisfiát kereste, mindenben őt látta, miközben másik gyermekéért reszketett a nap minden percében.
Rosszul aludtak, Vincét egy vissza-visszatérő rémálom gyötörte: Rohan az árok felé, már messziről látja fia vízből kiálló vállát, és fejét. Csak mikor odaér és kihúzza, akkor veszi észre, hogy nem Márton, hanem a kis Vince az.
Ilyenkor álmából felriadván, verejtékben úszva kapkodott levegő után. Felkelt ágyából, s a folyosón sétálva, vagy a ház lépcsőjén ülve próbált magához térni. Nappal munkával, éjjel a rémálmokkal folytatott küzdelemmel teltek hónapjai, évei. Mint gépszerelő a termelőszövetkezetben dolgozott. Eszter a háztartást vezette. Otthon állatokat tartottak. A régi házat lebontották, helyére egy tágas, szép újat építettek.
A kis Vince is gépész lett. A szakközépiskolai érettségi és a szakvizsga után, a kőolajtermelő vállalatnál helyezkedett el. Egy kopott zárt dobozú kisteherautóval járta a segédgázzal üzemelő olajkutakat. Ezek ellenőrzése, javítása volt a feladata. Hamarosan apja is átkerült a céghez. A gázelőkészítő telepen kapott munkát.
A fiú húszonegy éves korában megnősült. Advent első hetének szombatján, szülei nagy lakodalmat rendeztek. Nászútra nem mentek, a következő héten is dolgozniuk kellett. Apjával éjszakai műszakban voltak. Egész héten arra gondolt, hogy hét végén majd több időt tölthet nejével, de a napok így is nehezen teltek. A másnapi disznóölésre készülvén, pénteken délután kicserélte a gázpalackot. Apró szemű, jeges hó esett.
Váltásra kiment a telepre.
— Megy a kocsi? — kérdezte társától.
— Az megy, csak nekem akar szétesni a fejem.
— Igyál meg hazafelé egy sört, attól elmúlik a fejfájásod.
— Nyugodt lehetsz, hogy megiszok, hármat is.
— Aztán vigyázz magadra! — mondta kis Vince, mikor indította a kocsit és kihajtott a telepről.
Előbb az északra, lévő kutakat nézte végig. Mikor az utolsó kútnál megfordult, őt is elővette a fejfájás.
— Biztos valami járvány, a franc enné meg — gondolta, és hajtott tovább.
Visszafelé igyekezett. Átment a városon, majd délkeleti irányba tartott a közúton. Ekkor már rosszul érezte magát. A hó már nem esett, ő mégis mindent homályosan látott. A fejfájása erősödött, émelygés fogta el.
Rátért az üzemi útra. Az úttal párhuzamosan széles meliorációs csatorna haladt. Szédelgett, elsötétült előtte a világ, eszméletét veszítve ráborult a kormányra. Az autó sodródva haladt tovább az úton, majd belegurult a csatornába.
A telepen a diszpécser nyugtalanul vizslatta az órát.
— Vincének már régen be kellett volna jelentkezni — morogta. Hívta CB-rádión, de nem válaszolt. Azt tudta, hogy most nagyjából hol kellene lenni a fiúnak. Nem várt tovább, kiküldött egy autót.
A kollégák már messziről látták a fényszóró csóvájában, a kisteherautó csatornából kiálló végét. Kis Vince a volán mögött ült, teste hátradőlt az ülésen. A fülkébe beszivárgó víz mellkasáig ért. Mikor kihúzták, még volt benne élet, de a kiérkező orvos nem tudta már megmenteni.
A diszpécser a telepen megkereste a fiú apját.
— Vince, haza kell menned, a gyereket baleset érte. Gyere, elviszünk!
Mellkasában azonnal jelentkezett a régi ismerős, a fojtogató, szorító fájdalom. Megérezte, hogy nagy baj van.
— Meghalt, tudom, hogy meghalt — ismételte a hazavezető úton, el-elcsukló hangon.
Azon az utcasarkon kellett kiszállnia az autóból, ahol Mártonka vízbefúlt. Nézte az árkot, nézte a házakat. Összezavarodott. Úgy érezte, gonosz játékot játszik vele az idő. Tétován toporgott, míg meg nem látta a házuk előtt álló Esztert.
Elindultak egymás felé. Az út végtelennek tűnt, s mintha sűrű, nehéz, ragadós sárban járnának. A bensőjükben támadó űr, találkozásukkal a fájdalom feneketlen kútjává egyesült.
— Bocsásd meg iszonytató vétkünk, Uram. Nem tudtuk száműzni magunktól a gondolatot! — emelte arcát a csillagtalan ég felé Vince.
Az üzemi balesetet két hétig vizsgálták. Az eredmények nem voltak egyértelműek. A városban többféle magyarázat keringett. Voltak, akik a kutakból szivárgó gáz okozta mérgezésről beszéltek. Mások az autó motorjából visszaszivárgó kipufogógázt okolták. Abban mindenki egyetértett, hogy a jeges víz okozta kihűlés is szerepet játszott a fiú halálában.
— Majdnem mindegy — mondogatták végül. — Már úgysem támaszthatjuk fel szegényt.
Eszter összeomlott. Kezelésekre járt, állapota nem sokat javult.
Csobán Vince arcáról eltűnt a rá oly jellemző kisfiús mosoly. Két fiuk született mégis gyermektelenek… ő negyvennyolc, Eszter harminckilenc éves. Mi lesz most velük?
Lehajtott fejjel, komoran járt. Nem nagyon elegyedett beszédbe senkivel. Munkatársai megértették, békén hagyták, de úgy fia halálának évfordulója táján, hazafelé menvén egyszer mégis becsalták a kocsmába. A vidám heccelődésben nem vett részt, jobbára csak ivott. Mikor érezni kezdte az elfogyasztott ital hatását elköszönt. Az úton kicsit imbolyogva kerekezett, s mint már annyiszor, most is érezte tarkóján a közelben ólálkodó halál leheletét. A végzetes utcasarokhoz érve leszállt. Rakoncátlankodó bicikliét maga mellet tolva, gyalog támolygott hazáig. Most már ki is mondta a fejében keringő gondolatokat.
— Neked nem adom meg magam!
— Nem! Így nem győzheted le Csobán Vincét.
— Engem te?
— Soha!
Azt a fehér fényben úszó, különös adventi éjszakát még sok ilyen kétségbeesett, mégis reménnyel és vágyakkal teli éjszaka követte. Mikor az ősz újból kopogtatott, megszületett kislányuk, ki a keresztségben az Éva nevet kapta.
Legutóbbi módosítás: 2008.08.18. @ 07:35 :: Takács Dezső