Az emeleti folyosót akkor már majdnem teljesen kitöltötte a feketén gomolygó, fojtogató füst. Ha valaki elindul a túlsó végen lévő hálóterem ajtaja felé, csak két lábszárat láttak volna távolodni, combok, törzs és fej nélkül.
A három határőr behúzott nyakkal kuporgott a hátsó lépcső legfelső fokán. Így még a füstfelhő alatt maradtak, és kaptak némi levegőt.
— Nincs mese — szólt hátra két társának Völgyes szakaszvezető. — Laposkúszás!
Nekivágtak a mintegy húszméternyi távnak. „Most az egyszer hasznát vehetnénk a gázálarcnak, ha lenne idő visszamenni érte” — morfondírozott magában kúszás közben Völgyes. Őrsellátóként teljesített szolgálatot, azon az éjszakán az ő feladata volt a járőrök irányítása is. A kapucsengő jelzésére lépett ki az épületből, s azonnal felfigyelt a szemben lévő nevelőotthon feléje néző, emeleti ablakából kiáramló füstre, és a fel-felcsapó lángokra. Egy nappal voltak Szent Iván éj után, hajnal három óra felé járt az idő, lassan már virradt.
Beengedte a járőröket, azután telefonált a tűzoltóknak, majd az őrsparancsnoknak. Riasztotta a bennlévő teljes állományt, s a két frissen beérkezett fiúval, már futottak is az égő épülethez. Az otthon kis lakói már az udvaron toporogtak, s próbálták kidörzsölni szemükből, derékba tört álmukat. Az ügyeletes Gitta néni ébren töltötte az éjszakát. Az előző nap elballagott nyolcadikos fiúkat várta. Tízig kaptak kimenőt, de már majdnem két óra lett mire előkerültek. Nem alkottak kellemes csapatot. Pontosan már nem is emlékezett senki, valójában mi is okozta a feszültséget köztük és a nevelőtestület között, ami azután a csínytevések és az azokra válaszoló tiltások miatt egyre nőtt. A ballagást megelőző szerenádozásra sem engedte el őket az intézmény igazgatója, mire a túlkorosokkal is megtűzdelt kamaszsereg, már érezvén a távozás közeledtét, eszelős fenyegetőzésbe kezdett, amit persze nem vett komolyan senki. Gitta néni miközben nagy nehezen ágyba fektette őket, alaposan felidegesítette magát, s ettől továbbra sem tudott elaludni. Ez volt a szerencséjük.
A gyerekek mintegy fele már hazautazott a nyári vakációra. Az itt maradottakat az után kezdte összeszámolni, hogy szerencsésen kimenekült velük az épületből. Négyen hiányoztak.
— Jézusom! A három kicsi az igazak álmát alussza a nagy északi hálóban. Kakasnak viszont itt kellene lenni, hiszen nemrég raktam ágyba. Uram Isten, most mit tegyek? — buggyantotta ki belőle a kérdést, a kétségbeesés. Gépies mozdulattokkal keresni kezdte zsebeiben a cigarettás dobozt, de keze nem akart engedelmeskedni. Minden tagja remegett, a rémült gyereksereg arctalan, imbolygó tömeggé olvadt előtte. A megváltó férfihang mintha egyenesen a mennyből érkezett volna.
— Tessék megnyugodni! Felmegyünk értük.
Mire megfordult, a három zöld egyenruhás alak már el is suhant mellette.
— Tartsd lenn a fejed, és igyekezz! — üvöltötte hátra Völgyes a sor végén köhögési rohammal küzdő járőrnek. Kinn szűnni nem akaró sortűzre emlékeztető ropogás kezdődött. Nem volt ideje gondolkodni, mi lehet az. Elérte az ajtót, felállt, keskeny résnyire nyitotta, s egymás után becsúsztak a hálóterembe. Az ottfelejtett, hét- nyolcéves forma fiúkat a ropogás ébreszthette fel. Álmos szemekkel, csodálkozva nézték a katonákat.
Azt mind a hárman tudták, hogy amerre jöttek, arra a három gyerekkel vissza már nem mehetnek. A nyitott emeleti ablakból az utcát vették vizsgálat alá. Ekkor futott be villogva, szirénázva az első tűzoltóautó. Hátra kanyarodva, az úttal párhuzamosan csordogáló folyó felé tolatott. Megállt. A sofőr kiugrott a vezetőfülkéből, becsapta maga mögött az ajtót. Mire visszanézett, az autó már megállíthatatlanul gurult lefelé a lejtőn, bele a folyóba. Fara a vízbe merült, fényszórói éppen az épület most már lángoló tetejét pásztázták. Ebben az ellenfényben árnyjátékként hatott, amint a tűzoltó parancsnok élénk gesztusokkal támogatott üvöltés kíséretében, hatalmas pofont kever le a sofőrnek. Annak sapkája gyönyörű ívet rajzolva száll fel, majd békésen landol a tűzoltó autó mögött a folyóban, hogy azután kis csónakként ússzon a sodrással lefelé.
„Mint egy Stan és Pan film” — gondolta Völgyes, de a ropogás azonnal visszarántotta a valóságba. A lángoktól felforrósodott palák durrogva repültek a szélrózsa minden irányába. Később még száz méternél távolabb is találtak darabokat. A határőr őrsön maradt ügyeletes, slaggal locsolta az udvarra hullott, izzó törmeléket.
— Létrát, létrát! — ordítoztak az ablakból a határőrök, ahogy csak a torkukon kifért.
— Nem hoztunk. Nem tudtuk, hogy emeletes házat kell oltanunk — válaszolt a parancsnok.
Völgyes kezdte azt hinni, hogy csak álmodik… Ilyen a valóságban egyszerűen nincs. Majd felébred, és elfelejti az egészet. A hajnali széltől felbődült az épületet hatalmas fáklyává varázsoló tőz, a kicsik most, már kétségbeesetten sírtak. A pallókból készült, vakolt födém a hőtől recsegni kezdett a fejük felett.
„Innen húzni kell, mindjárt beszakad a plafon” — gondolta.
Lepedőkből sodortak köteleket, összekötötték azokat, majd egy pléd sarkaihoz erősítették. Két fiút gyorsan sikerült leengedni, a harmadik annyira görcsösen kapaszkodott az egyik járőr nyakába, hogy végül nagy erőfeszítés árán, együtt kerültek le az utcára. Ezután a kötelet egy ágy lábához rögzítették, és ők is leereszkedtek.
Mivel a tűzoltóautó használhatatlanná vált, s a tűzcsapra megfelelő idom hiányában nem tudtak felcsatlakozni, az oltást csak a később, távolabbról érkező egység tudta megkezdeni. Így ez az egykoron a „Miasszonyunk” oktató rendet, no és a helyi leányokat szolgáló gyönyörű épület, a konyhát magába foglaló, földszintes északi szárny kivételével porig égett. Reggel már csak a csupasz falak meredeztek az égre.
A mélynövésű, izgága, tűzvörös hajú, nyolcadikat végzett Kakast csak délutánra csalta le az éhség és a szomjúság az egyik közeli ház padlásáról. Zavarodott szeme gyanakvón ugrált az egyik, immár otthonhontalanul az udvaron kószáló társáról a másikra, szája sarkára mintha ráfagyott volna a tétova, ideges vigyor. A polgárok, akik eddig olykor gyanakodva méregették az egyenruhásokat, most már megértették:
Akik a bástyaszerű pillérekkel megerősített, vastag falú, téglakerítéssel elzárt, ódon kaszárnyában laknak, nem csak az országhatárt őrzik.
Legutóbbi módosítás: 2008.08.11. @ 09:00 :: Takács Dezső
