Turkálok az anyagok között, turkálok mások percnyi, órányi életében.
Utánanyúlok a szétguruló tekláknak, s mintha igazgyöngyök lennének, hallom bel?lük a tengert. Kezemre tekeredik egy elkóborolt selyemszalag, hozzám dörzsöli magát egy bársonypuha, és véremet veszi a beakadt durva aranybortni.
Szépek. Egyszer?en, önmagukban szépek. Összerakva, egymásra illesztve pedig a nehezen megismételhet? csoda.
Soha két egyformát. Ne legyen uniformis, legyen boldog valaki, aki egy órára magára ölti, akire ráöltöm.
Néha fáj.
Nagyon fáj, hogy ezek mások álmai. Szeretném a sajátomat is megálmodni, varrnék a magaméra is boldogságszalagot, szeretet virágot, gyönyörteklát, de talán még nincs itt az ideje.
Néha meg ett?l tudok boldog lenni, ett?l, hogy h?s selyembe, lágyan alázuhanó muszlinba, fényl? organzába, akaratosan megtör? taftba, fénytör?, guruló bársonyba, er?s düftinbe, vagy akár durva vászonba burkolhatom az álmokat. Amikor látom, hogyan simítja szemével, szeretettel, aki magára húzza.
Álmok.
Színes álmok, csak nem én festem a színeket, én csak illesztem, rögzítem ?ket, hogy mások álmaival ötvöz?djenek.
Felszisszenek a fájdalomtól, ha látom, hogy valaki durván, gyakorlatlanul belevág a csodába, az anyagba. Fáj, ha nem megvalósult mese lesz bel?le, csak egy ide-oda csüng? rongydarab, egy lig?-lógó, nem ölel?, nem omló, esetlen valami.
Mert az anyagnak is lelke van. Finoman kell az ollót rávezetni, hogy siklani tudjon rajta, ne szaggasson belé világfájdalmat, és a t?t rávenni, hogy ne sebeket vágjon, csak finoman ereszkedjen a kelmébe, sérülésmentesen hurkolja át a cérnával, hogy ha nem is végtelenségig, de porladásig együtt tartsa.
Majd így…
Majd így nézem a te kelmédet is, majd így vigyázok rá, hogy beleölthessem az álmaidat, hogy a fájdalmat kívülrekesszem, és az örökkévalóságotok hatvanöt évét belezárjam.
Legutóbbi módosítás: 2008.08.29. @ 13:49 :: Tóth Irén (Morci)
