Láttalak.
Lázas álmomban te voltál
a fák között megbújó árnyalak.
A mindig tovarebben?
befejezetlen múltid?.
Hittelek.
Vakhittel magammal vittelek
mindig, minden útra, de nézd:
a levelek elfelejtettek
idén lehullani,
én meg vakon és bénán
ingok egy létrán.
Értelmem semmi,
csak néha léha
szavak csorognak bel?lem
inkontinensen.
Fáj a világ,
de majd gyógyulok.
Most úgy hiszek, hogy nem hiszek,
mert a kereszten én magam feszítek.
Nemakart álomban vajúdik a Föld.
Elcsórtad csonka vágyaim,
nem él a tél sem,
nem mesél csipkeágról.
Menthetetlen a múltid?.
Az angyalok lehullanak,
vámpírfogakkal tépve szét
a megmaradt reményt,
és tavaszt majd én szülök magamnak,
ha feltámadok harmadnapomon.
Legutóbbi módosítás: 2008.08.30. @ 18:10 :: Tóth Irén (Morci)