Vadászi Árpád : Hajnali dal

Mosolygó álarcát

a bánat levette,

selyemkezét masszív

vasszívére tette.

Üres jégszemében

repedt üveggyöngyök,

zokogva diderg?

öröm göröngyök.

Végtelenbe vágtató

sziréna hangja,

kavargó színek

fakó lélekharangja.

Semmibe sepri

az összes kacatot,

amit tegnap

a sugárzó fénybe kacagott.

Vakon markolja

az árnyékba félretett,

sárban, mocsokban

szenderg? életet.

A csillagporból zsebében

semmi sem maradt,

lapít a sötétség

a szemfed? alatt.

 

Egy könny? kéz

égre szúrta a napot,

a világ a pakliból

húz egy újabb lapot.

***************************************************

ebbe azért sokerült jó pár giccset belepréselned, ez már néha fáj

nem kellene ennyire “cifrázni”

Legutóbbi módosítás: 2008.08.19. @ 12:04 :: Vadászi Árpád
Szerző Vadászi Árpád 98 Írás
Elhagytam az ötödik ikszet, mikor rájöttem, hogy a tollam viszket. Kiderült, ha vele a papírt vakarom, ha nagyon akarom a karom úgy lendül, hogy biztos lehetek benne szentül - mivel agyamban a hangya bent ül À“ amit leírok vele, rímmel lesz tele. Már sok mindent tollhegyemre tűztem, csengő-bongó szavakat szavakba fűztem, passzióként űztem, amit lebetűztem.