A fiú kihajol a sziklaperem felett. Lent szédít?en kavarog a víz, a hullámok több ezer mérföldes futását a tengerbe szakadó függ?leges part duzzadó izmú kövei állítják meg. A hatalmas víztömeg, fülsért? morajlással mérgel?dik, és sz?nni nem akaró egymásutánban, hatalmas csapásokkal sorozza a sziklákat.
Nem ideális hely egy találka lebonyolításához, de mi ideális kettejük kapcsolatában? Ha egyáltalán kapcsolatnak lehet nevezni, hogy most találkoznak másodszor, és mindezt úgy, hogy a fiú nyaktör? módon kihajol a tenger fölé, derékig mutatva magát, nehogy lezuhanjon, míg lent a lány a nyugodtabb vízben úszkál, és így próbálnak a harsogó, dübörg? hullámokat túlkiabálva valamilyen értelmes társalgást folytatni. Nem nagyon sikerül, inkább csak nézik egymást. Abszurd, fordított Rómeó és Júlia erkély jelenet.
Pedig mindkett?jüknek rengeteg mondanivalója van a másik számára. A lány el akarja mondani milyen izgalmas id?töltés minden hajnalban az égre kapaszkodó Nap puha tekintetét keresni, egy hetyke hellót vidáman odadobni a felh?ket markába szorító szélnek, aki figyelmetlenül elsiet valamerre, a kipirult arcú távolba. Nézni napközben a víz felett forrón remeg? leveg?t, amint titokzatos ábrákat rajzol, figyelni, ahogy az ég tengerészei a madarak, szakszer?en navigálják tollhajójukat, feszülten koncentrálva a föld láthatatlan jelzéseire, hogy biztosan hazataláljanak elhagyott fészkeikre.
Meg akarja osztani a fiúval annak a pillanatnak a varázsát, amikor a délután csendesen átsiklik a bársonyos estébe, amikor egy szívdobbanásnyi id?re a világ lázas csúcsforgalma megáll. Senki és semmi nem mozdul, a tenger tükörnek maszkírozva magát, a partok felé kisimítja ráncait, a földi hangok elbóbiskolnak, a színek is letörlik magukról a napközben elmaszatolódott sminket. Elmondja majd, hogy szereti az otthonát, de szívesen belelapozna a messzeség kalandregénynek megírt könyvébe. Megismerkedne idegen bánatokkal, örömökkel; felkapaszkodna az id? suhanó szekerére, hogy belekukkanthasson a holnapután szigorúan ?rzött kártyalapjaiba. A szó színes ceruzájával lerajzolja majd annak a fiúnak, hogy ? is lássa, nappali és éjszakai álmait, melyek kislány kora óta a homloka mögött virítanak, melyek könny?ek, illatosak, szertelenül, b?kez?en szórják a világon létez? összes színt, lelkesítenek, gyengéden a leveg?be emelnek, segítségükkel át lehet karolni a végtelent.
Ez a fiú meg fogja érteni, neki is vannak álmai. Megkérdezi t?le, hogy meg akarja-e hódítani világot, tenyerére akarja-e tenni a jöv?t, gy?zni akar-e vagy csak egyszer?en lenni, együtt létezni a világ minden teremtményével, belesimulva a mindenség ölébe. Vajon mit gondol az égr?l, a szépr?l, a jóról, és igen mit gondol a szerelemr?l? Ezt az utóbbit persze még nem most fogja megkérdezni, de majd eljön annak is az ideje. Azt is megkérdezi a fiútól: szeret-e kérdezni, szeret-e válaszolni, szeret-e nevetni, szeret-e sírni a boldogságtól, szeret-e…… szeret-e…… szeret-e…….
A fiúnak kényelmetlen, és veszélyes is a helyzete az ásító mélység szélén, de ezt nem veszi észre. ?csak a lányt látja, selymes haját, amit a szél hol ilyen, hol olyan frizurába fésül, szeszélyes mozdulatokkal vezetve a láthatatlan fés?t.
Nézi nyílt, kedves, rózsaszín mosolyát, álmodozó szemét, a mélykék ég földi ikertestvérét. Bámulja, nem tud betelni a látvánnyal.
Ezt a lányt akarta megismerni egész életében, ?rá várt, az ? kacagását hallotta, ha a jöv? hangjai felé fülelt, és most itt van el?tte. Karcsú teste átsejlik a vízen, gömböly? vállát a nap elismer?en simogatja. Ezért a lányért érdemes minden kockázatott vállalni. Úgy érzi, érte érdemes a világot a hátára venni, és cipelni végkimerülésig. Ez a csodálatos teremtmény megérdemli, hogy óvják, bebugyolálják a félt? szeretet bolyhos kend?jébe, és er?s karok ringassák. De megérzi a fiú a lány kimeríthetetlen erejét, lobogó hitét is. Tudja, hogy benne társra találhat, aki harcolni is tud, aki mellette áll, ha minden szilánkokra hullani készül, ha ordas rettegés, véres kez? bosszúvágy, méregfullánkú irigység rémei gyilkolnak, fosztogatják nehezen összekuporgatott értékeiket. Ketten mindent elérhetnek. Azt is, hogy aztán hárman, négyen, esetleg öten legyenek. Egy család, egy kis közösség a világ erdejében, a lét szövetének egy darabja, ami önálló és mégis a mindennel egy.
Ezt mind megbeszélik majd, ezt mind megtervezik, felépítik, megélik. Ebben a találkozásban ez mind benne van.
A Nap hátat fordít a világnak, lekapcsolja a villanyt, elmegy megnézni, mi van a föld túlsó oldalán. Miel?tt a sell? elt?nne a tengerben, még egyszer vágyakozva felnéz a sziklára. Látja a felegyenesed? kentaurt, aki pár pillanatig még kutatja szemével a sötét vizet, aztán…
Legutóbbi módosítás: 2008.08.06. @ 07:18 :: Vadászi Árpád
