Igaz történet ez, kallódókról a nagyok népéből, akiknek a sors csak egy fél életet adott, de a párkák szivárvány fonállal szőtték sorsukat. Nekem volt szerencsém ismerni egy ilyen embert. Ő Öcsi, és nem a Puskás. Ő a mi Öcsink. Vagyis apu öccse. Olyan, mint egy régi könyv, olykor homályosak vagy hiányoznak lapok, kikoptak a betűk, de a mesét sokan ismerik: álmok, vágyak és csalódás.
Egyszer volt, hol nem volt egy sárga kertes ház fekete kovácsoltvas kerítéssel. Elválasztani volt hivatott, de beengedett. A kerítésen túl állt a két ház. Öcsi az anyjával élt, de külön házban, egy kertben. Nem is egy egész ház az övé, egy szoba, a többi minden titkok rejtekhelye, kalandorok és felfedezők célpontja, elfeledett kincsek és régen eltűnt holmik otthona. A ház előtt fedetlen veranda, öreg kövekből kirakva, és ahogy a tenyér vonalaiból kiolvasható a jövő, a terasz kövén felpattogzott festék mintájából a múlt, a repedésekben fűcsomók, a lépcső mentén tétova tűzliliomok, és diófa, vénséges vén, de hatalmas és tiszteletet parancsoló brasil-libido.com/. A ház fehér, kopott zöld ablakkeretekkel. Benne Öcsi szobája mindig hideg és homályos, poros és könyves. Kopott ágy, kis asztal és egy kandalló. Aztán könyvek, mindenhol, asztal fölött, alatt, fiókban, szekrényben, földön és polcon. És Öcsi pont beleillett a környezetbe, nem volt sem magas, sem alacsony, kicsit kövérkés, és mosolygós, mint a hasonló alkatú emberek általában. Szerette a csokit, a kólát, ő volt a világ legjobb rántottájának mestere, és tésztalevese kupacnyi tészta volt csöppnyi lével. Szerette, ha a nyakát csikizték, és csokival fizetett érte. Ha nagy ritkán elmélázva dohányzáson kaptuk a diófa árnyékában, akkor ő „sárkányt pipázott”, hogy titkát el ne áruljuk.
Van egy hely, ahol ugyan nem a megfelelő tisztelettel emlegették, talán emlegetik még ma is: a városi könyvtár, de ő ott is egy legenda, több mint negyven könyvvel tartozni, van hogy több, mint huszonöt éve. Makacsul ellenállt minden felszólításnak, és a könyvek szerethettek nála, mert otthon voltak. Amúgy sem kellettek volna másnak a mi kisvárosunkban,
Csillagászat? Véges matematika? Ezerötszáz oldal általános nyelvészet? Japán morfológia? Ja, mert a lényeget elfelejtettem: Öcsi polihisztor volt, egy az utolsók között. Ismerte a környék, mert matekra okított, az évek során cserélődő arcok sorát fogadta a kis szoba rejtekében, de nem számokat tanított, hanem embereket. Amerikából járatta a National Geographic-ot, hogy távoli helyekről és égig érő fehér csúcsokról álmodhasson, amiket csak szóban hódíthat meg, de legalább a szavak behódoltak az akarata előtt. Emlékszem, az asztalon szertehagyott japán írásgyakorlat hevert, kusza, bal kezes írással, a balkezesek lappangó zsenialitásával. A rémítő kétajtós szekrényében mumusok helyett teljes Nagyvilág gyűjtemény rejtőzött, mely váratlanul verte le a lábáról az óvatlan nyitogatót. De főleg verset írt, nekünk, ha elkenődtünk, szülinapra, névnapra, csak úgy a kutyáról… és saját magáról.
Több mint tíz évnek kellett eltelnie, hogy meglássuk a sötét oldalt, mert elrejtette a kedves, Bajor Imrés arc a bánatot, egy félbesikerült élet tragikus felhangjait. A gyermekkortól súlyos szívbetegség, a félbehagyott tanulmányok, a fél élet egész életében, leszázalékolva, saját család, és otthon nélkül. És a halál mindig ott lapult a szoba egy sarkában, elméje eldugott zugában, küzdve életre-halálra a szeszélyes múzsával egy holnapért. Ahogyan ma látom: egy félkarú óriás a sziklához láncolva, aki versben vallja meg magának életét, és szaggatott sorokban kéri számon Istenen és emberen miért a vágy, miért ad az Isten szárnyakat, ha elérhetetlen az ég.
Öcsi még él, de a világ számára múlt idő, tizenöt éve kórházban vagy szanatóriumban él, már nem ír, és sosem jöhet ki, mert az életben nincsenek csodák. Már bent mesél irodalmi Nobel díjról, párizsi utazásról, szerelmekről, valaha volt és sohasem lesz történetekről. Már mindegy, hogy álom vagy valóság, csak foszlányok a végtelen időben. Mert van, hogy egy élet elmúlni látszik anélkül, hogy egy történetté állhatna össze, és csak a töredezett cserepek tükrözik vissza az égnek, hogy élt és hal.
Legutóbbi módosítás: 2008.08.09. @ 13:18 :: Vancsó Éva
