Ez a kis „kellemetlenség” a kilencvenes évek legelején történt meg. Még jócskán éltek az „átkos” beidegződések. Állítólag nem maradt róla akta, de ki tudja.
Még kicsi volt a gyerek, és éltek a nagyszülők.
Miután megtörtént a rendszerváltás, illetve szétvágták a giliszta és a sündisznó kereszteződésének termékét, a szögesdrótot, gyakrabban utaztunk nejem szüleihez Budapestre. Erre általában olyankor került sor, amikor az iskolákban kitör a vakáció, vagy az úgynevezett téli szünet. Gyermekünk már jóval előbb lekerült a nagyszülőkhöz, mert a szünet kezdetével nem volt se napközi, sem óvoda. Mi mindig úgy időzítettük az utazást, hogy utolsó percben, lehetőleg egy nappal karácsony előtt. Józanésszel úgy gondolná az ember, hogy ilyenkor már csak nagyon kevesen vannak az országutakon, nincsen akkora forgalom, és a határon sem kell órák hosszat várakozni. De mióta járunk, ez ugyanaz maradt. Órás várakozás a határon, tumultus, kilométeres dugók. Most sem volt másképpen. Ráadásul csak lépésben lehetett menni, mivel a sűrű, tejszerű ködben az ember jó, ha öt méterre ellát. Este hat után indultunk nejemmel, mert dolgoztunk még aznap az üzletben. Lassan elkezdett pelyhezni a hó is. Swechátig nem volt gond, de utána kocsi kocsi hátán állt. Úgy tíz perc alatt sikerült egy–két métert haladni. A hatvan kilométer úgy három órát tartott.
– Mi a fenének kell nekünk kocsival utazni – dohogott feleségem. – Nézd meg, mi van itt előttünk. Ez még cirka egy óra, amíg átengednek minket.
– Tudom, de jó párszor utaztunk vonattal és busszal. Nem mondom, kényelmesebb abból a szempontból, hogy a határon nem annyira tartják fel az embert, mert a menetrendet valahol a határőrségnek is akceptálnia kell, na meg nem kell annyit koncentrálniuk. De akkor külön kicipelheted a koffereket, és időhöz vagy kötve, mert jókor ott kell lenned, és akkor sem biztos, hogy olyan helyre tudsz ülni, ami szimpatikus is. Gondolod, nekem olyan kényelmes ebben a kaszniban ücsörögni és lépésben araszolni? Szívesebben mennék én is bármivel, csak ne kelljen végigcsinálni ezt a tortúrát itten.
Közben lassan araszoltunk az őrbódé felé. Az osztrák határőr ránk se nézett, intett a kezével – menjek. A magyar részen még hat kapu volt nyitva, de elképesztő lassúsággal haladtak. Már csak két kocsi állt előttem. Végre! Kiadtam a papírjainkat.
– Legyenek kedvesek félreállni – mondta a határőr.
– Mondja, miért kell állandóan eljátszaniuk ezt a játékot? Azért, mert a mi papírjaink jobbról balra nyílnak és nem fordítva?
– Ne tessék azt gondolni, hogy ez valami kivételes bánásmód. De ellenőriznie kell a kollégának az adatokat a computerben. Sajnos emiatt a nagy várakozás.
– És miért vagyok én maguknál benne a computeres rendszerben? Itt születtünk, nem csináltunk semmi olyat, ami törvényellenes, kivéve, hogy illegálisan hagytuk el az országot, de azóta ugye, ez már nem számít.
– Pontosan ezt kell ellenőriznie a kollégának, hogy szerepelnek–e vagy sem a rendszerben. Ezért tart ennyi ideig a beléptetés.
– Viszont én úgy látom, ez a megkettőzött figyelem csak bizonyos emberekre vonatkozik, köztünk ránk is.
– Mi szúrópróba szerűen választjuk ki az embereket uram.
– Akkor mondjam úgy, hogy pikkelnem rám? Mert minden egyes alkalommal cirka egy fél órát várakoztatnak. Nem mintha sietnék. Mi lenne akkor, ha teszem azt, a repülőtérre utaznék, mert onnét indul a gépem x időben és nem fognak rám várni. Maguk kifizetik a lejárt repülőjegyet és vesznek egy másikat számomra, na meg minden kellemetlenségre adnak valami kártérítéstő
– Erről uram nem mi tehetünk. Mi szolgálunk és védünk. De parancsoljon, már itt is vannak a papírjai. További jó utat és kellemes ünnepeket.
– Önnek is viszont kívánom.
– Állj már félre oda is, ahol az étterem van. Pihenjünk egy kicsit, igyunk egy kávét.
– Végtére is igazad van – hagytam jóvá nejem ötletét. – Teljesen mindegy, mikor érkezünk, és Budaörsnél a bevásárló központ éjjel–nappal nyitva van.
Így leálltunk kávézni, és bekapni valamit. Volt már vagy tíz óra, mikor továbbindultunk. A köd nem akart felszállni. Egymás hegyén–hátán haladt a kocsisor. Sok volt a koccanás, amik szintén akadályozták a folyamatos haladást. Végre Győr után kiszélesedett az út. Ezt az autópálya szakaszt, még az „átkosban” építették, úgy ahogy használható maradt. Az új meg úgy készült, mint a Luca széke. Kicsit jobban nyomtam a gázpedált, mint általában, feleségem többször is rámszólt, mert vezetni ugyan nem tanult meg – maximum engem –, de ez más tészta, viszont mindig árgus szemekkel figyelte a kilométerórát.
– Bábolnánál álljunk meg – jött az utasítás. – Hátha nyitva van ott valami. Szeretnék még egy kávét, és neked sem árt, ha iszol és pihensz.
Leálltam tehát a parkolóba, ahol valóban nyitva volt a McDonlds. A kávéjuk istentelen rossz, de több a semminél. De most jól esett, és főleg az, hogy meg tudtam mozgatni elgémberedett lábaimat.
– Na, menjünk egy házzal odébb – adtam ki az ukázt én is. – Most menjél el WC–re is mert, Budaörsig nem fogok megállni. Ismerem a lányunkat. Hiába nyomják ágyba, addig cincogni fog, amíg nem lát meg minket.
– Jó, akkor menj, ahogy akarsz, csak érkezzünk meg egyben.
Valószínű elszenderedett a nejem, mert a motor egyenletes duruzsolásán kívül nem hallottam mást. Arra ébredhetett fel, hogy éppen lekanyarodtam a bevásárló centrum felé.
– Már itt is vagyunk?
– Én inkább úgy mondanám, hogy végre itt is vagyunk. Ennyi idő alatt Tokióba lehet megérkezni. Nézz rá az órádra. Hatkor indultunk és most hajnali három van.
Beálltam egy üres parkolóhelyre. Éppen kászálódnánk ki a kocsiból, amikor két egyenruhás rendőr megállt a kocsi mögött.
– Iratokat kérem – hangzott az ellentmondást nem tőrő felszólítás. Ránéztem feleségemre és ő tudta, hogy mit kell tennie.
– Wie bitte? (mit szeretne?) – kérdeztem vissza
– Ne játszd meg magad apuskám, hogy nem értesz magyarul, mert halottam, hogy magyarul beszéltek. Azért mert osztrák rendszámú tragacsod van, ugyanolyan szar magyar vagy, mint a többi, aki kint él.
– Először is talán köszönne, hogy jóestét. Másodszor meg miért vagyok köteles magyarul beszélni, ha értem is ezt a nyelvet? Harmadszor ezt a hangot kikérem magamnak. Azért mert maga egyenruhát visel, nem jogosítja fel, hogy szemtelenkedjen.
– Te nekem nem mondod meg, mit csináljak. – már emelte is a kezét rám, de én rávágtam és lemagáztam. Pillanatok alatt földet fogott, és a pisztolya valahogy az én kezemben kötött ki. Társa teljesen lebénulva állt.
– Na most akkor fogja azt a kütyüt, ami ott fityeg magán, hívja ide a járőr–kocsit. Ha valóban rendőr, akkor egy perc alatt itt kell lennie.
Valamit belemormogott a kütyüjébe és valóban pillanatok alatt csikorgó kerekekkel megállt a járőr–kocsi. Kicsit úgy hatott a jelenet, mint egy rossz szabványos amerikai piff–puff film. A kiugró rendőrök látva, hogy a kezemben fegyver van, szintén fegyvert rántottak.
– Dobja el a fegyverét, és adja meg magát.
– Nem az enyém ez az ócskavas, ha nem a tisztelt kollégáé, aki itt hasal. Ő kezdett el erőszakoskodni, nem én.
Két rendőr megbilincselt és be akartak tuszkolni a meseautóba. Nejem ekkor közbe avatkozott.
– Egy pillanat, de az urak talán megkérdeznének engem is, mi is történt. Mi beálltunk a parkolóba és ez a két egyenruhás jött–ment megengedhetetlen hangon kezdett el értekezni. Bécsből indultunk és higgye el, eléggé fáradtak vagyunk. Semmi kedvünk nincsen a hidegben bárkivel virtuskodni. Csupán be akartunk menni az áruházba vásárolni.
A parancsnokuk egy kissé intelligensebb lehetett a társainál és egy pillanatra megálljt parancsolt.
– Elkérhetném a papírjait?
– Parancsoljon – nyújtotta át az útlevelet nejem. A kollégái is ezt szerették volna, de nem ebben a hangnemben kérték, és miután a férjem németül szólalt meg, erőszakot alkalmaztak volna, hogy kell tudnia magyarul, hiszen mikor kiszállt az autóból, magyarul beszélt. Nem azért szólt vissza németül, mert nem akart megszólalni magyarul, hanem érzékeltetni akarta a kollégákkal, hogy erre a hangnemre nem hajlandó magyarul beszélni. Elvégre nem lehet valakit kötelezni, hogy azon a nyelven társalogjon, amin nem kíván, még ha tud is.
A rendőr elkezdte lapozni az útlevelet.
– Szóval maguk nem magyarok, csak magyarul beszélnek.
– Itt születtünk, de már régen elmentünk. Látogatóban vagyunk.
– Na, jöjjenek, ne álljunk itt a hidegben. Maguk meg vegyék le a férjéről a karperecet. Dacára annak, hogy ilyen késő volt, kisebb csoport kezdett körbeállni minket.
– Nincs mit nézelődni, menjenek a dolgukra emberek, ez csak rutin ellenőrzés.
Egy férfi erre megszólalt.
– Láttuk, milyen rutin ellenőrzést akartak. Nekimentek ennek az embernek, de az ügyesebb volt, mint ez a két melák, akik az erejüket akarták fitogtatni és emberükre akadtak. Most legalább megtanulhatják, milyen képzetlenek a feladatuk teljesítésére.
Egy másik hang meg ezt kiabálta be:
– Szép kis szlogen, amit használnak: Szolgálunk és védünk. Kit szolgálnak maguk, és kit védenek?
Kezdett nagyon kínos lenni a helyzet. Már az üzlet előterében voltunk, és egyre több bámészkodó gyűlt körénk.
– Itt van a papírja hölgyem. Ha kívánnak feljelentést tenni a két kolléga ellen, akkor megtehetik ma reggel a kerületi kapitányságon.
– Itt a szolgálati számuk – nyújtott át egy cetlit. Se elnézés se semmi. Belőlem kikívánkozott egy–két mondat.
– Először is a legfőbb feladata az lenne a maguk feletteseinek, hogy megtanítsák viselkedni az urakat. Az a vasdarab az oldalukon, és az egyenruha nem jogosítja fel egyiküket sem, hogy úgy lépjenek fel, mint az átkosban annak idején. Én itt születtem, meg a nejem is. Tudjuk milyen volt azért is mentünk el. De ide állítólag turisták is járnak. Lehet, hogy egy részük ugyan olyan, mint mi, és látogatóba jönnek haza. De nagy részük életében talán először jár ebben az országban, miután szabaddá tették a határokat. Mit gondolnak, ilyen viselkedés után, milyen véleményt fognak alkotni erről az országról? Hogy jót nem, az biztos. Hogy élek–e majd a feljelentés jogával, az a privát dolgom, de nem hiszem. Úgy látom, itt még mindig az a szokás, hogy feljelentgetjük egymást, megfélemlítjük egymást. Az egyenruha még mindig bizonyos privilégiumot ad. Ha itt rendszerváltás volt, akkor ezeket a csökevényeket is meg kellett volna szüntetni. De én nem élek itt, tehát nem is szóltam semmit.
A csoportosulók közül sokan kiabáltak be, hogy igaza van, éljen, hurrá és hasonlók. Megfogtam a nejem kezét és köszönés, minden nélkül bementünk az üzletbe vásásrolni. Senki nem követett, vagy jött utánunk, hogy bocsánat, elnézést kérjen az inzultusért.
Már kezdett kicsit pitymallani, mire kijöttünk az üzletből. Sehol senki. Kihaltnak tűnt minden.
– Na, egy jó darabig nem fogunk jönni erre – jegyezte meg a feleségem.
– Ugyan miért? – kérdeztem. – Én, látod, nem ijedek meg az árnyékomtól.
– Nem azért. Ezután, nem egy vagy két órát kell majd várnunk a határon, hanem talán többet.
Azóta megszűntek a határok, mindenki szabadon jöhet–mehet, már nem tartóztatják fel az embert. Hogy ezenkívül mi változott még, azt nem tudom. Az utóbbi időben egyre ritkábban járunk át. A gyerek megnőtt, a nagyszülők meghaltak. Nincs már mit ott keresnünk.
Legutóbbi módosítás: 2008.09.28. @ 19:00 :: Avi Ben Giora.
