dr Bige Szabolcs- : GIATROSZ AGROTIKOSZ: ATYÁM A NAPISTEN FIA 4.

 

 

ATYÁM A NAPISTEN FIA  4

 

 

Valóban alig telt el kétszer hét nap, megjelent egy lovasokból álló harcos csapat. Nem tettek ki többet, mint húsz lovas, de nagyon izgatottan száguldoztak a falak mentén, és persze letaposták a már sarjadó vetést. Nem azon az úton jöttek, mint a menekültek. Nem a Hüpanisz mentén a hegyek felől érkeztek, hanem a puszta felől, melytől a széles, bővizű Borüsthenész folyó választ el. Átkelni rajta csak messze innen lehet, olyan mély és széles itt, hogy lóval nem lehet átúsztatni.

A fal magassága nem engedte meg, hogy átugrassanak rajta, így csak lándzsáikat rázva kiabáltak, de nem értettük, mit. Aztán, biztosan vezérük parancsára, lekapták vállukról az íjaikat és belődöztek a város területére, de senkit sem találtak el. A kaput is kezdték kerülgetni, de olyan öles fákból lett összeróva, hogy nem boldogultak. Próbálták a lándzsákat belevágni, de nem sikerült, lepattantak a kemény rönkökről. Mikor a karámba terelt állatainkat észrevették, még nagyobb izgalom vett rajtuk erőt. Ketten leszálltak a lóról és felkapaszkodtak a kapura. Két nyílvessző röppent ki a rejtekhelyről, ahol harcosaink és a vadászok rejtőztek, és a két kapaszkodó üvöltve bukott le a földre. Egyikük, aki már a kapu tetejére ért, belülre zuhant, a másik kívülre. Dühödt kiabálás közepette újabb nyílzáport küldtek felénk, de most is eredménytelenül.

A barbarosz, aki belülre esett, súlyosan megsérülhetett, de nem halt meg. Kínlódva talpra akart állni, de mindegyre visszaesett a földre, végül, elnyúlt, és nem mozdult, csak mellkasának a mozgása mutatta, hogy még életben van. Odaküldtem két szolgát érte, hozzák el a szentély melletti enkoimitiria fedele alá.

A harci eseményeknél jobban érdekelt a sebesült. Ahogy a templom szolgái odamentek hozzá, először halálos rettegés ült ki az arcára, majd amikor látta, hogy felemelik, és hozzám cipelik, értetlenség váltotta fel a félelmet. Megvizsgáltam és láttam, a nyílvessző nem okozott veszélyes sérülést – a combjába fúródott, most is ott állt benne. Ezért nem bírt lábra állni. Kihúztam a vesszőt, a sebet elláttam a mesterség szabályi szerint, és a rabot megitattam egy bódító-altató főzettel.

A fal védelmében visszamentem a harc színterére, lássam, mi történik, és hogy kéznél legyek szükség esetén. Láttam, a mieink készülődnek valamire. A hajóskapitányból lett arkhón maga köré gyűjtötte a vadászokat, valamit magyarázott nekik, mire azok a fal tetejének a közelébe kapaszkodtak, a kövek takarásában. Ezután a pásztorok egy csoportja pányváikkal felszerelkezve a kapu mellé húzódtak. Megértettem, hogy a ravasz ciprusi, cseles tervet eszelt ki, s hogy mit, hamarosan megtudtam.

Amikor a lovasok közelebb jöttek, hogy újabb támadással próbálkozzanak, a vadászok vékony, madaraknak szánt nyílveszőket lőttek a lovakba, a kapitány intésére egyszerre. A lovak, mintegy varázsütésre nyerítve, vad ugrándozásba kezdtek, és ledobva lovasaikat elszáguldottak a pusztába. A megzavarodott barbárok jóformán még magukhoz sem tértek a meglepetéstől, és alig tápászkodtak fel, máris foglyul estek a kapun kitóduló pásztoroknak, akik pányvát vetve rájuk, összekötözték és bevonszolták őket a kapun belülre. A fal építésétől megmaradt nagy kövekhez kötözték a rabul ejtetteket, fegyvereiket, ruháikat elvették, és otthagyták őket a napon. Hamar megszelídültek, és ellenkezés nélkül követték az őrzésükre bízott katonákat. Összesen a sebesülttel együtt tizenöt foglyot ejtettünk. A többieknek sikerült úrrá lenni lovaikon és elvágtattak.

Pásztoraink egy kisebb csapata megindult a menekülők után abban a reményben, hogy hátha elfoghatnak egy-két elszabadult lovat. Mostanáig lovakat nem tartottunk. Nem is értettünk hozzá, de ha sikerül néhányat befogni, újonnan zsákmányolt rabszolgáink majd megtanítanak a lótartásra.

Az agorára összegyűlt polgárok kérték az arkhónt, tegyen valamit, hogy ilyen veszedelem ne sújtson a városra. Bár most szerencsésen végződött a csetepaté, sőt még mi magunk zsákmányoltunk, de egy nagyobb barbár támadásának a kimenetele már bizonytalan lenne. Mindenki mondott valamit, mindenkinek volt ötlete, de egyik sem felelt meg. Végül egy őrtorony felállítását határozták el. A zsákmányolt gálya tengerészei között volt olyan, aki a távoli országokban, túl a pusztán látott ilyen tornyokat és tapasztalta annak hasznát. Akarnan a gyűlés elé hívatta, és részletesen kikérdezte. Sőt annak ellenére, hogy nem volt polgár, csak együttlakó, megbízta az építkezés vezetésével. Jó választásnak látszott, mert nem csupán ismerte az őrtornyok hasznát, hanem a munkások irányításához is értett és a rabszolgáknak is erős kézzel tudott parancsolni.

A torony helyét a nagy folyó, a Borüsthenész partján jelöltük ki, olyan távolságra, ami lehetővé tette még a jelzések jó megértését. Kőből építették és a tetejére fedéllel ellátott menedékhely került, és vállmagasságig érő mellvéd. Kisebb oltár is helyet kapott ott fenn, ahol áldozni lehetett az isteneknek, valamint füstjeleket adni. A folyón kis kikötőt is kialakítottak és kis gyorsfutású gályát róttak össze, melyet négy-öt evezős könnyedén kezelhet, és ezzel, ha szükséges a gyalogosnál sokkal hamarabb leérkezhet az őrség a városba.

Most már biztonságban érezhettük magunkat, az állatokat is kicsaphattuk a legelőre pásztorainkra bízva azokat. A környéken élő pásztorok eljöttek, hogy segítségükről biztosítsanak minket a maguk módján. Veszély esetén ők is küldhetnek füstjeleket, amit az őrtorony továbbít, s ily módon még hamarabb tudomást szerezhetünk, ha idegen had közeledik. Egyelőre azonban nem észleltük semmi jelét a barbárok támadásának.

Miután már valamennyire megértettük egymást a foglyul ejtett barbárokkal – részben ők tanultak meg néhány szót, részben az együttlakók közül egyik-másik ismert hozzájuk hasonló nyelvet -, kikérdeztük őket szokásaikról, életmódjukról, terveikről. Fegyvereiket már ismertük: a hosszú kétélű hegyben végződő lándzsáikat, négyszögletes bőrből készült pajzsaikat, melyeket lovaglás közben a ló oldalán hordtak, kecskeszarvból csiszolt, messze hordó nyilaikat. A vesszők tűzben edzett végét méregbe mártották. Azt is láttuk, hogy vágta közben lobogó hajukat bőrpánt szorította le, de sisakot csak a vezérük viselt.

Az öldöklés istenének áldoztak, a vérengző és féktelen Arész istennek. Ők ugyan másképp nevezték, de az elmondásuk szerint csak őróla lehetett szó. Neki áldozták fel az elfogott ellenséget, sőt még a haragosaikat is és kettévágott koponyáikból ivóedényt készítettek. A harcban kitűntek ebből ihatták lakomáikon a bor.

Érckupákat is használtak a tehetősebbek. Ezek anyagát éppen úgy, mint a fegyvereikhez használt rezet, bronzot zsákmányaikból szerezték, mivel ők maguk érclelőhellyel nem rendelkeztek. Ügyes kezű kovácsaik ezt használták fel a kívánt tárgyak, eszközök elkészítésénél, saját igényeknek megfelelő módon. Néha kereskedőktől is vásárolnak, de a karavánok általában elkerülik azt a földet, ahol megvetették a lábukat, mert gyakran kirabolják a karavánokat, még akkor is, ha erős békefogadalmat tettek a szomszédos királlyal.

Házaik, városaik nincsenek, hanem szekereken, meg sátorokban laknak, mivelhogy állandóan vándorolnak az állataikkal. Ha egy területről a fű már elfogy, tovább mennek, s újra tovább, körbe-körbe nagy területen, s mire visszaérnek a kiinduló helyre, akkorra ott már a fű újra kinőtt. Minden munkát rabszolgákkal végeztetnek, akik gyalog követik őket vándorlásaik során. Az asszonyok és gyerekek a szekereken utaznak, a férfiak pedig lovaikon. Le sem szállnak róluk, csak enni és aludni. A lovaik nyáron, amíg dúsak a legelők, szépen kitelnek, szőrük fényes. De télen lesoványodnak, legyengülnek, és tavaszra sok el is pusztul belőlük. Így élnek ők, kiket mi görögök nomád barbároknak neveztünk magunk között.

Vártuk, legyenek valamiféle híradással Thoász király földjéről. Meg is érkezett egy nagyobb gálya harcosokkal a fedélzetén, és egy ugyanakkora a vendégekkel és embereink, polgáraink aráival. Nagy örömmel fogadták. Csak Proklész szomorkodott. A kedves Iphianassza elmegy a hajókkal és még csak nem is láthatja többé. Ha nem is közeledhetett hozzá, de legalább naponta láthatta, még ha messziről is. Most, hogy elmegy az istenek által kijelölt helyre, tíz évig még a közelébe sem mehet.

A hajók kikötöttek, és partra szálltak a vendégek, katonák, matrózok, mindenki. Nagy sürgés-forgás közepette áldozatokat mutattunk be az isteneinknek, és a feldarabolt húsokat nyársra húzva, illatos füvekkel meghintve ízletesre sütöttük.  Nagy lakomát csaptunk a jövevények tiszteletére. Fogyott a kövér ürühús, és ürülgettek a kupák.

Meglepetésemre Maja is a partraszállók között volt. Illően köszöntöttük egymást, de nem jött el a szentélyhez, hanem elvegyült a lakoma forgatagában. Csak majd másnap reggel keresett fel a templomban.

— Nem vártad, hogy én is elkísérem az arának szánt lányokat, Makhaón gyógyító?

— Valóban nem vártalak, Maja. Meglepetést szerzett megjelenésed és nem is kellemetlent.

Örülök, hogy eljöttél.

— És annak is örülnél, ha maradnék?

— Maradnál?

— Azért jöttem, hogy maradjak. Iphianassza elmegy a Taurusok földjére, Artemisz temploma papnő nélkül itt sem maradhat. Valamint, ha te uram elmész, ki viseli gondját a szentélyeknek, templomoknak Hüpanisz városában?

— Előrelátó, bölcs beszéd!

— Jelöld ki szálláshelyemet, és mutassunk be áldozatot az istennőnek, hogy utána átvehessem a királylány szolgálatát a templomban.

Iphianassza és társnői készülődtek az útra, a hajókat átvizsgálták a tengerészek, a hibákat kijavított, és felkészítették az útra a kisebbik gályát is, melyen majd én hajózom húsz derék katona és evezős társaságában, akiket a kormányos parancsnokságára bíztam. A királylány azon a gályán utazik, melyen a lányok jöttek Kherszonészosz városából. A harmadik hajó a katonáké, akik idefele kísérték Thoász király küldötteit. Jó széllel futott ki a három gálya a kikötőből és hamarosan az Euxinos Pontos hullámain ringatóztunk. 

A nyílt vízen haladtunk, de a partok vonalát nem tévesztettük szem elől. Délután velünk szemben is megjelent a föld látványa a távoli horizonton. Kormányosunk jelezte, hogy oda igyekszünk, és keményebb munkára serkentette az evezősöket. A másik két hajó is gyorsabban kezdett haladni.

— Estére partot kell érjünk! — kiáltott át a katonák gályájáról a kapitány.

Húzták a legények derekasan, s így mire a Napisten befejezte égi útját, mind három vízi jármű partot ért. A homokos, lapos part üresnek, elhagyottnak tűnt, csak jó messze látszott néhány halászkunyhó, de lakói közeledtünkre gyors csónakjaikon elmenekültek.

— Kössétek ki a hajókat, de ne húzzátok a partra. Nem nagy a dagály, és ha menekülni kell, gyorsabban el tudunk szelelni, ha vízen vagyunk — oktatott a Taurusok földjére való kapitány.

— Reggel pedig még a hajnali ködöt kihasználva indulunk. Ne vegyék észre, merre hajózunk — tette még hozzá.  

Az éjszaka minden esemény nélkül telt. Tüzet nem gyújtottunk az ellenséges helyi lakosok miatt, és természetesen váltott őrök vigyázták az álmunkat. Alig pirkadt még, midőn útra keltünk. Messzire kimentünk a tengeren, hogy már alig sejthettük a part vonalát a hajónk bal oldala felől. Gyors iramot diktáltak a hajóskapitányok, és meg is magyarázták, miért. A hegyek lábánál a parton erős kikötőt építettek az ott élő népek, akik ellenséges viszonyban állnak Kherszonészosz városával és lakosaival. Versenyre keltek a tengeri hajózás elsőségéért. Hajóik, ha találkoztak, megtámadták egymást, legyűrték a gyengébbet és kifosztották. Baj nélkül elhagytuk a veszélyes vizeket, és megpillantva Taurus fokát, irányt vettünk Kherszonészosz kikötője felé.

A kikötő előtt megálltunk. Idegen hajósokat ugyanis nem fogadtak, még engem sem. A király küldötte elénk jött, és tisztelettel átadta királya üdvözletét, és megmondta, itt álljak a gályámmal, amíg a többiek befutnak a kikötőbe.

Reggelig maradhatok, közelebb ne menjek, és reggel távozzak Poszeidón kegyeire bízva magamat. Elég nyugtalan volt a tenger, s aggodalommal nézünk az éjszaka elé. Hiába dobtunk a tengerbe kötélre kötött koloncot, éreztem, a hajó sodródik a hullámokon az erős szélben, és valóban virradatkor már alig látszott a part.

— Szerencse, hogy nem a partra sodort a tenger — jegyezte meg a kormányos —, mert akkor a király könnyen foglyul ejthetne minket. És feláldozna az isteneinek.

— Azt tudod, kormányos, hova hajtotta derék hajónkat a szél? — kérdeztem.

Bizonytalan magyarázkodásából megértettem, hogy nem tudja.

— Ameddig a jobb oldalunk felől látszik a part, jó irányba haladunk — motyogta. 

Jól elsodródtunk, s a szél most se előre hajtott, hanem ki a nyílt tenger felé. Evezős legényeinknek keményen kellett küzdeniük, hogy gályánkat a helyes irányba tartsák. Estig nem csillapodott a szél ereje. Féltünk a nagy víztől is, a parti ellenséges törzsektől is, mégis a partközelébe húzódtunk éjszakára, és Aiolosz istenhez fohászkodtunk, engesztelődjön meg irányunkba, s otthon bőséges áldozatot mutatunk majd be neki. És az isten meghallgatta könyörgésünket! Egy pillanat alatt megállt a szél. A tenger még hullámzott, de lassan a hullámzás is elcsitult. Kidobtuk a koloncot, és most meg is tartott. Reggel mikor felébredtünk és felnéztünk tiszta kék ég fogadott, és Héliosz szekere ott ragyogott már rajta és fényével elárasztotta a világot.

A kormányos a partvonalát kutatta tenyerével elárnyékolt szemmel. Hirtelen odamutatott egy pontra:

— Nézd, uram! Ott ahol a ködlő távolban rés látszik a parton, valami mozog. Biztosan egy hajó. Lassan közelítsünk feléje, kémleljük ki, ki az, és merre tart? Ha lassan haladunk, hátha nem vesz észre egy darabig. Tudod, jó uram, hogy a mozgó bárkát könnyebb meglátni, mint a mozdulatlant.

A vitorlát is leengedték, ne legyen felismerhető messziről a hajó, és az evezősök is lassan, óvatosan dolgoztak. Sikerült ily módon észrevétlenül közelebb kerülni a másik gályához. Egy hasas, nagy bárkát ismertünk fel benne.

— Most már a helyet is felismerem! — kiáltott a kormányos. — Látjátok, amott a partvonala megszakad, mintha egy folyó torkolata lenne, de annál szélesebb. Az a Bosphorosz, mely a Khlomos nevű tengerbe vezet. Partjain gazdag földek terülnek el, de lakosai vadak, és féktelenek. Ellenségeik húsát lakomáikon elfogyasztják, hogy ereje beléjük költözzön. Barátaikhoz, szövetségeseikhez addig hűek, amíg érdekeik megengedik, amíg hasznukra szolgál. A kereskedőket azonban nem bántják. Ez a hajó is biztosan tőlük jön.

— Várjuk be! — mondtam. — Hátha nekünk lesz hasznunk belőle.

A kormányos vigyorogva bólogatott. Héliosz a hátunk mögött ragyogott, de a kereskedő hajó tengerészeit elvakították tüzes sugarai. Alig néhány evezőcsapásnyira voltunk tőlük, amikor észrevettek. Nagy futkosás támadt a fedélzetükön, és a korláthoz jött három szakállas, díszes öltözetű idegen. Valamit kiáltottak felénk, de nem értettem, mit. Egyik emberünk azonban megérthette, mert felém fordulva mondta:

— Azt magyarázzák, hogy ők Khorassan-Nishapur király kereskedői.

— Jól van — válaszoltam —, mondd meg neki, hogy nem bántjuk, mert egyezségünk van a királlyal, de kérdezd meg, van-e görög a hajójukon?

Fejüket rázva hadonásztak, s megint az emberünk tolmácsolt.

— Úgy mondják, nincs, de én kétlem, mert nem egyformán beszélnek.

Ekkor a kormányos nagy hangon átkiáltotta hazánk nyelvén, hogy jöjjön a felszínre, aki görög.

Dühös kiabálás lett a válasz, és dulakodás hallatszott a hajófenékről.

— Mondd meg nekik, adják ki a görögöket, mert ha nem, elsüllyesztjük a bárkájukat!

Szurokba mártott végű nyilakkal sorakoztak a mellvért mögé a katonáink, és csak a jelre vártak, hogy meggyújtva átlőjenek a másik hajóra. Erre két rabszolgát felhoztak az evezőpadok mellől, és korláthoz lökdösték őket.

— Van még görög a hajón, rajtatok kívül? — kérdeztem, de intettek, hogy nincs.

— Menjetek békével! — szóltam, miután a két honfitársunk átjött a mi gályánkra.

Láttam a kalmárok arcán, valamit akarnak még mondani. A tolmácsunkhoz fordultam, kérdezze meg, akarnak-e valamit?

— A szakálasok közül az egyik, biztosan a főember, szeretne kérni tőled, uram a kiváltott rabszolgákért cserébe egy szolgálatot — magyarázkodott a megszólított.

— Mit? Szolgálatot? Nem vagyunk a királya szolgái.

— Inkább segítséget, akart mondani.

— És mi lenne az?

— Görög földre igyekeznek, és azt szeretné, ha elkísérnénk őket legalább Taurus fokáig.

Meglepődtem, de meg is értettem kérésük okát. Nem veszélytelen elhajózni a tauroszok földje, és a szomszédos kikötő előtt. Igent mondtam.

Zephürosz enyhe fuvallata segítette haladásunkat, s meg is érkeztünk három nap elteltével saját kikötőnkbe. A kereskedők gályája tovább haladt kijelölt útján.

Hüpanisz agoráján vendégek vártak ránk. Ott ültek a tér szélén egy oszlop árnyékában. Fegyvereik kupacba rakva tőlük kissé távolabb. Felismertem bennük annak a barbarosz népnek sárgás bőrű tagjait, aki ránk támadtak. Most békésen üldögéltek a földön maguk alá húzott lábbal, és nagyon békéseknek látszottak. Öten voltak, de egyik közülük külön ült, és fejét bőr sisak fedte, a többiek haját csak egy pánt fogta össze. Szakállatlan képük asszonyos jelleget kölcsönzött nekik, de mi már ismertük férfira valló bátorságukat, és vadságukat.

— Kik ezek és mit akarnak? — fordultam Akarnan felé, aki elébünk jött üdvözlésképpen.

— Magukat gimmír néven illetik, de szerintem közönséges barbár nomádok. Azért jöttek, mert békét kínálnak nekünk, ha hajlandóak vagyunk velük kereskedni.

— Mit tudnak ők adni nekünk, amire szükségünk lenne? Szegényes bőrruhájuk, kecskéik, lovaik, fekete szarvasmarháik az egész vagyonuk. Holnap majd beszélek velük, most megyek a szentélybe. Áldozatot akarok bemutatni az isteneknek szerencsés visszaérkezésünk alkalmából.

Az arkhón fejet hajtott az óhajom előtt, én pedig Apollón temploma felé vettem az utamat. Az oszlopok alatt Maja jött felém. Papnői öltözéke komoly külsőt kölcsönzött neki. Különös érzés töltötte el a szívemet: örültem látásának. Zavartan köszöntöttem.

— Poszeidón kegyes volt hozzánk, engedte visszatérnünk — mondtam, miután köszöntöttük egymást –, még két hazánkfiát is sikerült kiszabadítanunk a rabságból, és a kerekedőket védőkísérettel láttuk el öblünk bejáratáig…

Maja meglepődve hallgatta fecsegésemet. Mindig komor és távolságtartó voltam, ha vele beszéltem, s most, mint egy éretlen kölyök beszélek mindenféle lényegtelen dologról. Észrevettem csodálkozó tekintetét, és gyorsan gátat vetettem az ajkaimra tóduló szóáradatnak. Intettem az egyik templom szolgának, aki jött is késedelem nélkül.

— Hozz egy tiszta fehér kecskegidát, mutassunk be áldozatot Apollón oltárán — szóltam — és szólj a hajóskapitánynak, és a kormányosnak, tartsanak velem az áldozat utáni lakomán, és jöjjön Proklész is velük.

A tűz fölé helyeztem a triposzt, a bronz háromlábat, s erre tettem a húsokat, miután egy darabot, melyet Apollón részére szántam a tűzbe vetettem, égjen el, és a sülő hús szaga szálljon fel az égig, megörvendeztetve az istent. Utána a keverőedényben jóféle bort töltöttem és friss forrásvízzel elegyítve a kupákba öntöttem. Ameddig folyt a lakoma, kevés beszéd esett. Élveztük a fűszeres, puhára sült húsokat, a ropogós friss kenyeret, az ízletes ciprusi bort.

A lakoma után kerítettünk sort a komoly beszélgetésre.

— Mi a véleményetek — kérdeztem a társaimat —, milyen előnyünk származik abból, ha kereskedünk a barbár gimmír néppel, vagy annak királyával?

— Veszélyes emberek — jegyezte meg Proklész.

— Most is kérdezem, mit tudnak adni? És mit kérnek?

— Élő állatot, és bőröket, lószerszámot adnának.

— Hívjátok ide a vezetőjüket és a tolmácsot.

A templomszolga elsietett teljesíteni az utasítást. Furcsán botladozó járással közeledett a barbarosz. Biztos a sok lovaglástól nem tud rendesen gyalog járni. Mikor odaért hozzánk, valamit mondott, de nem értettük. Úgy hangzott, mint a medve morgása.

— Azt mondja — szólt a tolmács —, élj soká, ha az istenek is úgy akarják, és gyilkolj meg sok ellenséget, legyen elegendő szolgád Hadész birodalmában.

— Mondd meg, mi is ezt kívánjuk neki is, és királyának is!

Ott állt előttünk görbe lábain, mi pedig székeinken ültünk az asztal körül. Nem látszott rajta, hogy megalázónak tartaná a helyzetét. Náluk is az lehetett a szokás, hogy az előkelőség előtt álldogáljanak az alacsonyabb rangúak.

Döcögve indult a beszélgetés a kölcsönös üdvözlések után. Nem csak a tolmácsolás lassúsága miatt, hanem mert a gimmír vezér nagyon megfontoltan válaszolgatott. Elmondta, hogy nagy királyuk, aki számtalan rokonnép felett uralkodik, és akinek hétszer hét felesége van, mindegyiktől hét gyereke. Ők, a fiúgyermekek a törzsek vezetői. Minden törzsnek volt egy szent helye, ahol összegyűltek az előkelőbbek és áldozatot, sokszor emberáldozatot mutattak be isteneiknek, és itt beszélték meg közös ügyeiket. A király szent helye a többinél nagyobb, a sátrai is ott állnak körben, meg az asszonyok-gyerekek szekerei.

A megbeszélés eredményesen végződött, és végre a vendégünket is megkínáltuk egy kupa erős borral. Megitta, de rázta a fejét. Más italhoz szokott. Ők csak lótejet isznak. Ezt erjesztik, és fogyasztják áldozataik bemutatása alkalmával. A tehén tejét nem becsülik semmire, sőt azt tarják, hogy gonosz szellem lakozik a tehén tőgyében, és aki a tehéntejből iszik, az felpuffad, és kegyetlen kínok marcangolják, amíg ki nem adja magából alul, felül.

A király követeként jött a vezér, meg a kis csapat. Marhákat, lovakat kínáltak cserében réz és bronz tárgyakért. Elfogadtuk ajánlatukat. Kikötésünk ellenben az volt, többet ne ismétlődjön meg semmilyen támadás a város és környező földek, tanyák ellen. A foglyul ejtett barbárokról nem volt szó. Mi nem hoztuk elő a kérdést, és a barbarosz sem emlegette. Biztos lemondtak róluk, mint a harc veszteséges velejáróiról.

Később mondta el a tolmács a törzsek szokását: aki a harcban fogságba kerül, azt halottnak tekintik, és soha vissza nem térhet övéihez.

A megbeszélés folyamán szóbahoztam baráti kapcsolatunkat a napkeleti birodalom királyával, és a Taurusok népéhez fűződő viszonyunkat. Nem árt, ha tudják, nem állunk egyedül a világnak ezen a távoli táján, vannak szövetségeseink, barátaink, és szükség esetén harcban is segítjük egymást. A gimmír bólogatott megértése jeléül, és kijelentette, nincs szándékuk harcba keveredni azokkal, akikkel kereskednek. A burkolt fenyegetésre azt válaszolta többek között, hogy a nagy királynak akkora birodalma van, amekkorát egy jó lovas, ha éjjel-nappal vágtázna, sem tudna hétszer hét nap alatt körbe járni, és annyi a harcosok száma, ahány csillag ragyog az égen – téli éjszakákon.

Másnap korán elmentek a barbárok, azzal a megjegyzéssel, hogy két nap múlva visszatérnek a cserére szánt állatokkal.

Alig távoztak újonnan szerzett, úgymond barátaink, és ért fel az égbolt csúcsára Héliosz aranyos szekere, megérkezett a karaván is Khorassan-Nishapur király birodalmából. Vezetőjük Asmar volt, aki előzőleg is itt járt nálunk követségben, és ajándékokat hozott a három nagyszakállú kalmár kiváltásáért. Örömmel fogadtam üdvözletét, hiszen szavatartó embernek ismertem meg, és okos társalgónak. Elhozták a megígért ajándékokat, és a király külön ajándékát, amiért a kereskedőivel barátságosan bántunk, és még védelmet is nyújtottunk nekik. Az ajándék arannyal átszőtt papi köntös volt. Bár nem sokra becsültem a díszeket, az ékszereket, de ennek örültem. Legalább a barbárok előtt kihangsúlyozza hatalmam.

— Nagy tisztelettel gondol rád királyom! — szólt a király küldötte, Asmar.

— Hasonló gondolatokat sugall nekem is Apollón — válaszoltam, és vártam, vajon mi következik a kegyes szavak után.

— Meséltem neki a sebek kezelésében való jártasságodról, de ő már másoktól hallott rólad, s így nem volt számára újdonság, amit jelentettem. A szerződésünk pontos betartása részedről szintén nagy hatással volt Khorassan-Nishapur királyra, éltessék ezer évig az istenek!

— Mondd tovább, mit akar a király tőlem! — szakítottam félbe a szózuhatagot.

— Palotájába hív, uram! Gyógyíts meg a megbetegedett, megsérült fiát, és építtetne templomot Apollónak, hogy taníts ott papokat a gyógyítás mesterségére.

Meglepődtem az ajánlaton, de nem tudtam választ adni, annyira váratlanul, és felkészületlenül ért. Jó, hogy Apollón papja vagyok, gyógyító, de én vagyok a gyarmat alapítója, az archagetasz is. Hogy hagyjam itt a még formálódó közösséget. Mint ahogy Iphianassza segítségét kértem azelőtt fontos döntések előtt, most Maja kell majd, hogy az istenek akaratát kifürkéssze. Még aznap este felkerestem Artemisz templomában.

Sugárzó lénye, szemeinek csillogása lenyűgözött, csak nehezen találtam méltó szavakat, hogy jövetelem célját megvilágítsam.

— Tudod Maja, hogy látásod örömmel tölt el, de most fontos dologban kell döntenem, s a te segítségedet kérem, tudakold meg az istenek akaratát, mert egyedül dönteni nem tudok.

— Jó Makhaón, magad is Apollón papja vagy, fordulj hozzá, a Tündöklőhöz, álmodban adjon tanácsot gondjaid eloszlatására. Előbb azonban beszéld el nekem, mi az, ami nyugtalanít?

Elmondtam neki beszélgetésünket a király küldöttjével, majd kétségeimet is a megbízatással kapcsolatban. Látom, a gyarmat jó úton halad, polisz lett a kis telepből, erős falak védik, megművelt földek és dús legelők veszik körül, a pásztorok tanyáin rend uralkodik, és isteneink szentélyeinél áldoznak mind a hozzánk csatlakozott népek. Templomot emeltünk Héra, a család istennője tiszteletére, Démétér temploma is áll már a szántóföldek mellett, áldozunk Poszeidón, Árész, és még más hatalmas istenek szentélyeinél is. A polgárainknak kiosztottuk a földeket; családja, felesége, vagy ágyasa van mindeniknek. Munkájuk után becsüljük az együttlakókat, nekik is biztosítottunk házhelyet és sokat közülük katonának képeztünk ki. Tengerészeink néhány zsákmányszerző útja is szerencsésen végződött. Vannak szövetségeseink, és tisztelnek a környékbeli népek. Kevés ellenben a rabszolgánk a nehéz munkák elvégzésére. Lehet, ez nem is baj, mert így kisebb a lázadás veszélye.

— Mit szólsz mindehhez, Maja? — tettem fel végül a kérdést —, és mit mondanak az istenek?

A papnő figyelmesen hallgatta beszédemet és megfontoltan csak annyit mondott, mutassak be füstölő áldozatot Apollón istennek és kora reggel, amikor Héliosz útjára indul, találkozzunk és akkor majd megfejtjük, az Olümposz lakóinak üzenetét. 

A templomszolga erős illatú füveket és magokat hozott. Rászórtam az oltáron izzó parázsra, és mélyeket szívtam a felszálló füstből. A következő pillanatban úgy éreztem, mintha felemelkednék a földről és a templom mennyezete alatt keringenék, majd egy hang szólott hozzám, és azt parancsolta, menjek ki Árész szentélyéhez és boruljak le a háború istenének szobra előtt.

— Makhaón, Makhaón — jött a hang a szobor felől —, ne feledd, a harcot meg kell vívni, soha ne térj ki, ne kíméld az ellenséget, harcodat vívd meg!

A parancsszó újra felhangzott, most Apollón szobrához irányított. Ott is leborultam a szobor lába előtt.

— Makhaón, Makhaón — szólt az isten a szobor szája által —, adtam neked tehetséget, készséget a gyógyításhoz. Ne hagyd elveszni! Gyógyíts, segíts, tanulj, taníts…

Arra ébredtem reggel, hogy fázom. Kint feküdtem a városfal tövében: saruim szétszakadva, fehér papi ruhám csupa sár, fejemet a fúriák gyötörték, úgy éreztem, menten széthasad. Visszatántorogtam a templomhoz. A szolga szaladt elém, ahogy meglátott.

— Mi történt, jó uram? — kérdezte aggódva.

— Nem tudom, Klearkhosz — válaszoltam —, ott ébredtem meg a faltövében, miután az istenek szavát meghallgattam.

— Gyere, uram, készítek egy gyógyító italt.

  Hamarosan összeszedtem magam, használt a főzet is. Így már felkereshettem Artemisz templomában a papnőt.

— Már vártalak! — fogadott Maja. — Sápadt az arcod, és vörösek a szemeid. Talán az Erinnysek gyötörtek meg?

Elmondtam neki az éjszaka történéseit és fájdalmas ébredésemet.

— Egyértelmű az istenek üzenete: haladj kijelölt utadon előre, s nehézségek, harcok se térítsenek el. Részemről nincs mit hozzáfűznöm.

— Neked nem nyilatkozott az istennő? – kérdeztem csodálkozva.

— Részedre nem volt üzenete.

— Hanem kinek a részére?

— Az enyémre. Pontosan így szólt: „a türelmes elnyeri jutalmát, még ha most fájdalom is szaggatja szívét!”

— Fáj a távozásod! — tette még hozzá —, de az istenek akaratával nem szállhatunk szembe.

  

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: dr Bige Szabolcs-