Alig kelt fel a Nap, Notosz már ott is volt a sátram előtt. Sátrakat és földön alvókat kerülgetve igyekeztünk úti célunk, a palota felé. A táboron kívül az út eleinte enyhén emelkedett, majd a palota előtt hirtelen kapaszkodó után érkeztünk a kapu elé.
Belülről zavaros hangok hallatszottak és kiabálás, majd a feltáruló kapun át a lépcsőkre löktek egy összegörnyedt alakot. Magatehetetlenül gurult le a lábaink elé.
Értetlenül néztünk egymásra. Láttam, társam sem érti, mi történt. Véletlen tanúi lettünk egy kellemetlen látogató eltávolításának.
Hamar felocsúdtam, és a szerencsétlenhez hajoltam. Csak értelmetlen motyogás volt a válasz az érdeklődésemre, hogy ki ő és mi történt?
— Hozz gyorsan segítséget! — parancsoltam rá kísérőmre. — Le kell vigyük a sátramba. Itt nem maradhat.
Magabiztosan, mint aki tudja a rendet, odaszólított két alacsonyabb rangú szolgát és egy katonát a palota emberei közül. A szolgák gyakorlott mozdulatokkal felemelték a szerencsétlenül járt sérültet és a katona kíséretével, gyors léptekkel sátramba vitték. A katona azért kellett, hogy akadálytalanul haladhassanak a már ébredező tábor tömegén keresztül.
Miután megérkeztünk, óvatosan birkabőrökre fektették az ismeretlent, majd szó nélkül távoztak.
Alaposan megvizsgáltam az ifjút, és számtalan zúzódást találtam a hátán, karjain, lábán. Nagy fájdalmai lesznek, ha magához tér és három napig járni se tud majd. Azért mégis szerencsésnek mondható, hogy semmije sem törött el, a zúzódások pedig hamarosan meggyógyulnak, vannak jó főzeteim, amivel beborogatom, szűnjenek minél hamarabb a fájdalmai.
Csak meg kellene tudnom, ki fia-borja? És miért látták el ilyen alaposan a baját.
Többféle növényből készített teát töltöttem a szájába, amitől alszik néhány órát, s az alatt megpihen összetört teste. Így is történt…
Délfelé ébredt fel, addig mellette ültem: figyeltem légzését, mozdulatait, az ér lüktetését a nyakán.
— Hol vagyok? Mi történt? Te ki vagy uram? — záporoztak a kérdései.
— Csak rendre, ifjú uram! — csillapítottam. — Makhaón vagyok, az orvos, és nálam vagy a sátramban. És hogy mi történt, te kell, tudjad!
— Jaj! — kiáltott fel, amikor fel akart ülni.
— Maradj csak fekve! Úgy össze vagy verve, hogy néhány napig feküdnöd kell. Ki látta el így a bajodat?
— A szolgák… Agamemnón szolgái. De még megkeserülik! Azt hiszik, csak úgy egyszerűen kihajíthatnak a kapun? Engem? Tudod, ki vagyok én?
— Ha megmondod…
— Atyám Ellopia királya, és én fogom a trónon követni. Ötven harci gályával jöttünk Agamemnón hívására. Proklész a nevem. A szűz Iphianassza szépsége vonzott. Meg akartam keresni a lakosztályában, de még a közelébe sem engedtek.
— De hát ezért még nem vernek agyba-főbe valakit.
— Hallgass tovább, jó uram! Akkor elkullogtam, de megfogadtam magamnak és Aphrodité istennőnek, hogy titokban visszamegyek. Jó alkalom adódott, mikor atyám Agamemnón királyhoz igyekezett tanácskozásra. Én is a kíséretéhez tartoztam, de mikor vége lett a tanácskozást követő lakomának, elrejtőztem az oszlopok között. Ahogy a palota elcsendesedett, oda lopóztam Iphianassza lakosztályához, de ekkor a korán kelő szolgák rám akadtak. A többit már te is láttad, uram.
Mondtam, ne menjen még vissza övéihez, amíg nem enyhülnek a fájdalmai. Készítettem számára gyógyfüvekből és tengeri sóból pakolást, és ígértem, hogy három nap alatt talpra állítom, ha türelmesen pihen, issza a főzeteket és tűri a borogatásokat. Elfogadta az ajánlatomat és egy szolgát menesztett atyja sátorához, adjon hírt hollétéről.
Újabb adag álomhozó teát itattam vele, és magam pedig elindultam Kalchasz meghívásának eleget tenni, még ha késve is. Proklész csendesen pihent, egy szolga vigyázta az álmát.
Kalchasz megértőnek mutatkozott, mikor elmondtam neki a kora reggeli eseményeket. Csak csóválta a fejét, hogy milyen meggondolatlanok ezek a hevesvérű fiatal hellének. Nem neheztelt a késésért, és barátságáról biztosított. Arra hivatkozva, hogy mind a ketten Apollón szolgálatába szegődtünk, felajánlotta, legyünk szövetségesek. Nem nagyon értettem, miért van szövetségesre szüksége neki a nagyhatalmú főpapnak, akire még a nagykirály is hallgat.
— Súlyos eseményeknek leszünk hamarosan tanúi, Makhaón! — jegyezte meg látva értetlenkedésemet.
Azzal váltunk el, hogy rövidesen újra találkozunk, és akkor beavat olyan dolgokba, amiről sejtelmem sem lehet.
Visszatértem sátramba. Proklész éppen ébredezett. Nagy fájdalmakról panaszkodott, s ezért este későig cserélgettem rajta a borogatásokat, míg végül újra megnyugodott és álomba szenderült. Reggel már sokkal jobb állapotban találtam, de nyugtalanság gyötörte. Igyekeztem megnyugtatni mondván, atyja tudomásul vette, hogy nálam marad, ameddig javul kissé. De nem ez nyugtalanította, hanem a szép szűz.
Nem értettem honnan ez a makacsság benne. Ha egyszer tiltják tőle a leányt, miért nem nyugszik bele. Hacsak nem kap biztatást magától Iphianasszától.
Rátapintottam az igazságra. Az ifjú elmondta, hogy gyerekkorukat együtt töltötték Mükéné várában, ahol a kis Proklész évekig vendégeskedett erősítendő a barátságot a két nagy király között. Ekkor melegedtek össze, és megfogadták gyermeki ártatlanságukban, hogy ha felnőnek, összekötik életüket. Most üzent bizalmas szolgálóleányán keresztül Iphianassza, hogy ide jön az édesanyjával a táborba, és hogy szeretné a királyfit látni. Ennek nem lehetett ellenállni, csakhogy rosszul végződött a próbálkozás.
— Ne hidd, hogy feladtam! — kiáltotta szenvedélyesen, miután mindezt elmondta. — Vannak embereim a palotában.
Nem kételkedtem benne. Midőn néhány nap múlva fájdalmai csökkentek, és mozogni is tudott megköszönve segítségemet, így búcsúzott:
— Nem felejtem el, amit értem tettél, és visszajövök hozzád. Különösen, hogy ismered titkomat, de bízom benned és majd segítségedet is kérem. Te is szerepelsz terveimben, jó uram.
Teltek a napok, hetek. Már minden baszileusz, minden vezér megérkezett csapatával, hajójával, hadi és málhás szekereivel. Az indulás mégis késett. Az emberek már kezdtek türelmetlenkedni, nyugtalankodni. Napirenden voltak az oktalan veszekedések, verekedések. Annyi munkám lett, mintha háború folyna. Kötöztem a sebeket, gyógyítottam a töréseket, és enyhítettem a mértéktelen ivászat másnapos kínjait.
Kalkhasz újból üzent értem. A palota mellett levő Apollón szentélyben fogadott, és mézzel édesített borral kínált. Nem tudtam mire vélni a barátságos fogadtatást. Rövidesen kiderült, amikor elkezdet mondókáját.
— Szükségem lesz az orvosi ismereteidre — kezdte, miután kölcsönösen biztosítottuk egymást barátságunkról. — Cserébe felajánlom a védelmemet, ami itt a hellén világban nem megvetendő. Mindenkinek lehet ellensége, még neked is, Makhaón, pedig azt hiszed, te mindenkivel csak jót teszel, mindenkin segítesz, aki hozzád fordul. De nem ismered az emberi természetet, a hálátlanságot, az érdekek különbözőségét. Ha eggyel jót teszel, nem tudhatod, hogy az, másra milyen hatással lesz. Mondjuk, megmented az életét egy harcosnak, de azzal elesik az örökségtől annak kisebb testvére, aki ezért megorrol rád. S ha ez jelentősebb személyjel esik meg, nagyobb a veszély is. Egy nagy baszileusz, egy király esetében ez halálos veszélyt jelenthet számodra.
Meghallgattam a főpap ajánlatát, és szavai hatására félelem fogott el, mivel ez számomra azt jelentette, hogy amennyiben nem leszek segítségére, kiteszem magam a felsorolt veszélyeknek. Ezek rugója pedig éppen ő lesz, Kalchasz, aki a legnagyobb bajkeverő a palotában, s talán egész Hellaszban — ahogy fenti szavaiból kivettem.
— Pontosan milyen segítségre számítasz részemről?
— Jól figyelj ide, Makhaón! — folytatta. — Magad is láthatod, az emberek türelmetlenek, a tábor forrong, zúg, mint a méhkas.
— Tapasztalom nap, mint nap — válaszoltam. — Összekapnak minden apróságon, aztán jönnek hozzám, gyógyítsam a sebeiket.
— Ezt mondom. És miről beszélnek? Zúgolódnak?
— Egymást ócsárolják, meg az isteneket hívják tanúnak, hogy kamatostul visszafizetik az elszenvedett sérelmeket. Miért mit vártál, Kalkhasz? Gondoltad, hogy téged, vagy Apollón istent ócsárolják? Téged alig ismernek, a Tündöklő pedig kedveltebb annál, hogysem szidalmaznák.
— Azért figyeld csak meg, mennyire változik napról napra a tömeg, a harcosok hangulata…
Eleinte nem sokat adtam a főpap szavaira, de abban igaza volt, hogy egyre türelmetlenebbek, egyre izgágábbak lettek az emberek.
— Meddig kell még itt rostokolni?
— Menjünk haza, az istenek nem akarják, hogy elinduljunk!
— A palotában jól mulatnak, esznek-isznak, mi meg itt tipródunk a napon.
— Biztos megsértették valamivel a hatalmas Poszeidón istent, a tenger urát…
Így kezdtek egyre erősebben hangot adni véleményüknek. A mindenütt kószáló szolgák révén ezek a szavak a palotába is eljutottak. A tábor felbomlásától lehetett tartani. A nagykirály és társai azonban nem maradtak tétlenek: embereik, szolgáik elárasztották a tábort, felbukkantak mindenütt, a tábortüzek mellett, a hajók körül, és mindenütt ahol a harcosok összegyűltek. Lelkes szavakkal dicsérték a háborút, a vállalkozást. Csodás kincsekről beszéltek, a várható zsákmányról.
— Tudjátok, mennyi aranya, ezüstje van Priámosz királynak? Még ő maga sem tudja!
— És milyen gyönyörűek a trójai nők!
— Hallottátok, hogy még a házak falai, kapui is drágakövekkel vannak díszítve?
Az emberek hitték is, nem is a hallottakat, de egy időre kezdtek többet foglalkozni a várható zsákmánnyal, mint a pillanatnyi kellemetlenségekkel.
Idővel a lelkesedés mégis alább hagyott, ahogy telt az idő és nem jöttek a kedvező szelek. Úgy látszott az öblök, a tenger foglyai maradtak. Amilyen könnyen beúsztak a harci-gályák a védett öblökbe segítve a szelek és áramlatok által, éppen olyan nehéznek, sőt lehetetlennek látszott innen elszabadulni. Újra fellángolt az elégedetlenség.
— Menjen csak Menelaosz, ahogy tud a kedvese után! Nekünk elég volt a várakozásból.
— Könnyen beszélsz, te szárazföldi patkány! Mi hajóink nélkül, hogyan menjünk a szigettengeren levő otthonainkba vissza? Ki kell engesztelni az isteneket!
Ezen aztán jól összekaptak, aminek csak az lett az eredménye, hogy miután megsebezték egymást, hozzám fordultak segítségért. Amit meg is kaptak.
Teltek a napok, a hetek, de a tenger hatalmas istene Poszeidón engesztelhetetlennek tűnt.
Hiába égett az áldozati tűz egész nap az oltárán, hiába hozták a különbnél különb áldozatokat, a szél, és az áramlat továbbra is beszorítva tartotta az egész hajóhadat.
Proklész, a balesetét követő két hét múlva keresett fel. Már teljesen helyre állt az egészsége, hála fiatal szervezetének, és a gyógyító Apollón istennek. Azért jött, hogy köszönetet mondjon a gondoskodásért, amiben, sátramban részesült, valamint, hogy kísérjem el a főpaphoz, akihez, mint tapasztalta, bizalmas viszony fűz. Hiába mondtam, hogy csak egyszer beszélgettem vele, éppen azon a napon, amikor őt, Proklészt a palotából kidobták, továbbra is fenntartotta véleményét, hogy tudja ő jól, milyen jó viszonyban vagyok Kalchasz főpappal.
— Nos, nem bánom, menjünk — szólottam —, de íme, éppen itt jön Notosz, Kalkhasz bizalmas szolgája. Lássuk, mit akar? Lehet, éppen üzenetet hoz. Várjuk be, hallgassuk meg milyen jellegű a mondani valója.
— Jó uram, Makhaón! — lépett hozzánk a szolga Notosz. — Látom, vendéged van, a hős Proklész. Szerencsés pillanatban érkeztem. Tükhé istennő, a szerencsehozó úgy látszik kegyeibe fogadott, s így nem kell hosszas keresgéléssel fárasszam magam, hogy rád akadjak ifjú uram.
— Miről beszélsz, szolga? — állítottam meg a szóáradatot.
— Bocsáss meg, uram! Kalkhasz, a gazdám szeretne mindkettőtökkel beszélni.
— Ez valóban isteni beavatkozás! — szólt Proklész. — Mutassunk be áldozatot Tükhé oltárán!
— Nem értelek titeket, uraim! — zavarodott meg most Notosz.
— Éppen uradhoz készülünk — adtam meg a magyarázatot.
— Akkor ne várassuk!
Kalkhasz feltűnően barátságosan fogadott, majd a kötelező fohászok után aggodalmairól kezdett beszélni. Elmondta, mennyire nyugtalanítja a tábor hangulata, a növekvő széthúzás. Elmondta nekünk azt is, hogy mennyire fontos ez a háború, amelynek csak látszólagos oka Menelaosz király feleségének visszaszerzése. Sőt még a dús zsákmány reménye is csak az igazi ok elrejtése.
Ámulva hallgattuk. Beszélt a távoli, de még jól elérhető parton élő ellenséges népekről, törzsekről, Priámosz király gazdagságáról és hatalmáról, Egyiptom hódításairól, a tengerparti kereskedő városokról. Beszélt a harcos hettiták birodalmáról, akik Priámosz szövetségesei, és az egyiptomiak ellenfelei.
Ha most a fáraó hívására elfoglaljuk Trója földjét, gyarmatokat alapíthatunk végig a termékeny partokon. Igaz, hogy ezzel a Hettita Birodalom ellnünk fordul, de Egyiptom éppen ezt akarja, mert így azok könnyű prédái lesznek a fáraó seregeinek.
— De mi közünk nekünk mind ehhez? — kérdeztem. — Nekem és Proklész királyfinak?
— Proklész hamarosan Ellopia királya lesz és neki is érdeke a terjeszkedés, a hódítás, újabb kolóniák, gyarmatok alapítása. Te pedig Makhaón tudásod révén segítesz előkészíteni az események bekövetkezését.
Megint talányosan szólott, de megvártam, amíg magától is magyarázatul szolgál, nem okvetetlenkedtem az ajkamra toluló kérdéseimmel.
Jól is tettem, mert folytatta. Megmagyarázta, hogy a tábor egységét csak valami nagy közös ügy, megrázkódtatás hozhatja létre. Ő, a főpap kérte az istenek segítségét, mert Agamemnón befolyása az emberekre nagymértékben csökkent. Az istenek azt kérik, elsősorban Artemisz istenasszony, hogy emberáldozatot mutassunk be neki. Tudjuk, hogy ő Apollón isten iker testvére, aki a vadállatokat, szarvasokat védelmezi, de nyilaival betegséget, bajt, járványokat is okoz, ha megsértik. Most Agamemnónra dühös, mert egyik kedvenc állatát nem csupán lenyilazta, de még büszkélkedett is ádáz tettével. Éppen ezért az áldozat nem lehet más, mint a király leánya.
— Az nem lehet! — ugrott talpra Proklész. — Nem engedem!
— Ezért hívtalak…
— Én sem értem, mi ez az egész? — tettem hozzá.
— Jól figyeljetek! — halkította le a hangját Kalkhasz. — Senkinek erről ne beszéljetek. Reggel az áldozat szükséges voltáról és elkerülhetetlenségéről tájékoztatom a királyt és az összes harcost. Te pedig, Proklész, tíz megbízható embereddel a sötétség leple alatt idejössz. Többit bízd rám. És most menj!
Komor képpel, kétségek közt vívódva hagyta el az ifjú a szentélyt.
— Makhaón uram, te még maradj!
Arra kért, nagyon határozottan — fenyegetéssel burkoltan —, készítsek erős kábító főzetet, amitől mély álomba szenderül, aki megissza, és szép, vidám álmai lesznek. Hédoné istennő tegye felejthetetlenné majd ezeket az álmokat, és ébredés után még sokáig legyenek kábák a kimerítő szerelemi álmoktól.
Nem volt lehetetlen, amit kért, és el is készítettem a bájitalt, de hogy kinek, vagy kiknek szánta Kalkhasz, nem árulta el. Annyi mondott csak, hogy a végén úgyis megértek mindent. Ezzel elbocsátott. Később azonban nekem is vissza kellett jönnöm, mire Proklész megérkezik az embereivel.
A táborban feszült volt a hangulat. Úgy zúgott, mint egy méhraj a faodvában. Mindenféle rémhírek kaptak lábra, és úgy látszik valami kiszivárgott az orákulumból is.
— Csak emberáldozattal lehet kiengesztelni az isteneket! — suttogták.
— Azt nem engedheti meg Agamemnón!
— Éppen ő akarja.
— Kalkhasz főzte ki!
Hiába vitatkoztak, az igazságot nem sejthették, csak annyit, hogy valami nagy és súlyos dolog készülődik, ami egész további sorsukat, életüket megváltoztatja. Késő estig nem nyugodtak meg a kedélyek, mindenütt tovább hangoskodtak, hadonásztak a tábortüzek körül. Velem nem sokat törődtek, s így észrevétlenül jutottam el a palota bejáratáig. Senkit nem láttam az épület körül őgyelegni. Bementem a szentélybe, keressem meg a főpapot.
Illatos füst csapta meg az orromat, s hamarosan meg is találtam annak forrását. Artemisz oltárán izzott a zsarátnok, s egy görnyedt alak szórt rá szárított füveket, magvakat. A parázs gyenge fényénél felismertem Kalkhasz főpapot. Ő is észrevett és intett, maradjak csendben. Egy magasba nyúló oszlopnak támaszkodva figyeltem, mi történik az oltárnál. Az éj csöndjében hallatszott a felparázsló varázsfüvek, fűszerek percegése, és az áldozatot bemutató dünnyögése.
Miután végzett a szertartással és a levegő megtelt bódító füsttel, odahívott maga mellé.
— Gyere, Apollón kegyeltje, az istennő oltalmába ajánllak, hisz testvérek ők, Artemisz és a Fényességes Apollón. Kérd, Makhaón az istennő védelmét az elkövetkezőkhöz!
— Oltalmadat, kegyelmedet kérem szelíd Artemisz, Zeusz leánya, a szüzek védelmezője! — mondtam és a főpap által átnyújtott füveket az oltárra hintettem.
Fölcsapott a láng és sűrű füst borította be az oltárt.
— Jól beszéltél, és az istennő elfogadott! — jelentette ki Kalkhasz. — Üljünk le oda az oszlop tövéhez — tette még hozzá.
Hátunkat a faragott oszlopnak vetve kényelmesen elhelyezkedtünk. Egy ideig csend honolt a szentélyben. Egyikőnk sem törte meg. Magunkba mélyedve próbáltuk a jövőt megfejteni.
— Az istennő haragja megenyhült — kezdte a főpap —, de mivel Agamemnón súlyosan megsértette, el kell szenvednie gyermeke, kedves lánya elvesztésének minden kínját. A szüzet pedig szolgálatába fogadja, mint papnőt a távoli Tauriszban levő templomába. Mi fogjuk hárman: te uram, az ifjú Proklész és jómagam az istennő akaratát végrehajtani. Sem Agamemnón, sem Klütaimnésztra, sem senki a táborban nem tudhat meg semmit. A női palotaszárnyon az őrök ettől a pillanattól kezdve a templom szolgái, és senkit be nem engednek rajtad kívül. Most menj és hozd ide Iphianassza királyleányt és tíz szolgálóleányát. Csak ők vannak ébren, mert a többiek, az őröket, szolgálattevőket is beleértve a gyönyör istenének karjaiban hiszik magukat bódult álmukban. Te, az orvos bemehetsz a lakosztályba. De legyetek csendben, nehogy a palota többi termeiben gyanút fogjanak.
Minden úgy történt, ahogy a főpap elmondta. A lakosztály bejáratánál álló négy marcona fegyveres, látva faragott orvosi botomat szó nélkül tovább engedett. Bent ijedten, reszketve kucorogtak a lányok. Tudták már, hogy Artemisz a szűz ártatlan vérére áhítozik, és nem tudták mi jövetelem célja.
— Úrnőm! — fordultam a királylány felé. — A szabadulásodat hoztam, de legyetek nagyon csendben, és óvatosan gyertek utánam.
— Ki vagy te, uram? — kérdezte fejét büszkén felemelve Iphianassza. — Hogy beszélhetsz szabadulásról, mikor én Artemisz istennőnek akarom áldozni magam, hogy megszabadítsam atyámat és Hellászt az istennő haragjától.
— Makhaón vagyok, Apollón kegyeltje és az istennő oltalma alatt állok. A főpap küldött, hozzá megyünk.
— Akkor induljunk! — állt talpra és jött utánam, a többiek követték.
Az őrök mereven, mozdulatlanul vigyázták a bejáratot, és mögöttünk bezárták súlyos bronzretesszel az ajtót. Ahogy mentünk, mindenfele alvó, hortyogó alakokat láttunk az oszlopok alatt. Lépteink zajára egyikük sem mozdult. Zavartalanul haladhattunk. Kalkhasz már várt ránk. A szentély egy elzárt részére mutatott és szólt, hogy vegyék magukra az ott található férfiruhákat. Ha átöltöztek, mindent pontosan elmond.
— Gyermekem! — fordult a királylányhoz a főpap. — Az istennő kegyes hozzád, és nem kívánja az áldozatodat, de papnője kell légy egy távoli kolóniában, a háborgó Euxinos Pontos távoli partján, a Taurusok földjén. Tíz derék harcos kísér majd el, akiket a királyfi Proklész vezet. Apollón és Artemisz vigyázzák majd lépteidet, valamint Makhaón, akit feljogosít ez a pecsét, amit most neki átadok, hogy útközben a szentélyek, templomok és a felkent papok segítségetekre legyenek.
Mintha tudtam volna, hogy mi vár rám. Mielőtt eljöttem volna, a szolgákra bíztam a sátramat és minden dolgaimat — és meghagytam nekik, ha hosszas ideig távol maradnék: kötözzék be rendesen a sebesülteket, akárha magam is itt lennék. Nyugodtan rájuk bízhattam a sérültek, sebesültek ellátását, évek óta szorgalmas, ügyes kezű segítségeim sokat megtanultak, a mellettem eltöltött idő folyamán.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: dr Bige Szabolcs-
