Már felszállt a reggeli pára a füzesben, de a világoszöld levelek még nedvesen csillogtak a napfényben.
Joca, a halkomiszár, ilyenkor már régen talpon volt, hiszen el kellet érnie a hajnali vonatot, mert később már nem indult, akármilyen kevés is volt a távolság a háza és munkahelye között.
Unottan, szokott mozdulatokkal szállt le a poros kis állomáson, és komótosan elindult, hogy a faluból kikerülve elérje a folyóparti füzeseket. Itt aztán már nagyon kellett vigyáznia a lépteire, hogy szinte hangtalanul érje el az áldozatát. Csak amikor a háta mögé ért, és belekukkantott a halakkal teli vödörbe szólalt meg, látszólag nagyon kedélyesen:
— Halászgatunk? Halászgatunk? Látom, jól harapnak ma! — Az áldozat rendszerint motyogott valami válasz félét, nem tudva mire vegye a hirtelen felbukkant embert. Joca viszont ugyanolyan kedélyesen folytatta:
— Hát aztán engedélyünk van ugye?! Mert én vagyok e terület halkomiszárja, ha kívánja, megmutatom az igazolványomat. — Ilyenkor az áldozat rendszerint elkezdte a zsebeit tapogatni, és szomorú képpel makogta hogy:
— Jaj, úgy látszik, otthon felejtettem.
Ennél a pontnál vetette be rendszeresen a fütyülőt, amelyet előhalászott valahonnan a zsebe aljából, kezdte himbálni áldozata szeme előtt mondván:
— Kénytelen leszek idehívni a csendőröket, akik itt vannak valahol a közelben. Sajnálom, de be kell vitessem a csendőrségre! — mindezt olyan arccal mondta, mintha tényleg rettenetesen sajnálná, hogy az orvhalásszal ezt kell tennie, s közben azt figyelte, hogy sápad el a páciens.
— Családja van? Mi? Három gyerek?! Hát ezt igazán sajnálom, egy időre majd meg kell válnia tőlük.
Az áldozaton volt a sor, hogy elmagyarázza, hogy ez most fordult elő először. Eddig meg sosem halászott, az unokaöcsétől kapta kölcsönbe három napra a horgász felszerelést, gondolta, kipróbálja, és lám milyen szerencséje volt, hogy ennyit fogott, és milyen pech, hogy elkapták. Most mit csináljon, nem lehetne ezt másképpen megoldani…
Joca erre rendszerint megfogta az állát, és bárki láthatta rajta, hogy gondolkozik. Hatásos szünet után szólalt meg.
— Hát én is ember vagyok, a gyerekekre gondolok… Talán megoldás is lenne… Véletlenül van nálam egy pár elkobzási űrlap, ezt kitöltjük, maga aláírja, és ha jól megy minden, el tudom intézni, hogy ennyivel megússza. Apropó, van magánál egy pár lej? Mert ugye ezt az űrlapot, meg a többi aktát, amit majd ki kell állítsak, hogy ne legyen a dologból bírósági eljárás, fel kell bélyegezni. Igen, pár száz elég lesz… Persze, a halakat le kell adjam a felügyelőségen, a vödröt is viszem, mert nincs mibe rakjam őket, és Isten őrizze magát, hogy még egyszer találkozzunk, mert akkor nem leszek ilyen elnéző!
A déli vonattal ment vissza a városba, egyenesen Sárikához, a piaci halas kofához, aki már inkább Sára néninek adott enni, korát tekintve.
— Mit hozott komiszár úr? Hát nem valami nagyok ezek a potykák!
— Micsoda?! — háborodott fel Joca —, hiszen legalább kilósak! Sárika, ne próbálja leverni az árakat! Látja, hogy kitartok magánál… na, jól van, megegyezünk…
És, mint aki jól végezte a dolgát, elindult hazafelé.
Legutóbbi módosítás: 2008.09.09. @ 07:07 :: Galambos Viktor