A labda gurult még egy kicsit, majd tétovázva megállt a pocsolyában. A mellette elszáguldó orosz tank sárral fröcskölte pöttyeit. Már lecsendesedtek a harcok, már csak itt-ott lehetett hallani elszórt lövöldözésről.
Az utcán romok, a romok között kószáló, lehajtott fejű emberek. Sanyika hetek óta először jöhetett fel az óvóhelyről. Szemeit szoktatta a napfényhez és kicsit könnyezett is. Piszkos kabátkája csücskét használta zsebkendőnek.
— Ne sírj, Sanyika! — hallatszott az ismerős hang. — Nicsak, ott egy labda — mondta Szabó néni, a mindentudó házmester. Sanyika boldog mosollyal kapta fel a sártól csepegő labdát. Ennél nagyobb kincset nem is találhatott volna. Megtörülgette és hangosan számolta a pöttyöket. Egy, kettő, három…
Szabó néni mosollyal az arcán figyelte. Alig várta, hogy kijavíthassa. Hiába várt, Sanyika okos, ügyes kisfiú volt, már húszig is el tudott számolni, igaz, ehhez a művelethez még le kellett vennie a cipőjét
Szüleit még korábban elvitték az oroszok, így ez a talált labda igazán nagy ajándék volt a számára. Ezzel aludt, ezzel kelt. Nem pattogtatta, nem rúgott bele, csak magához szorította és simogatta. Néha beszélt is hozzá.
— Ugye anyut és aput is majd megtalálom egyszer? — szegezte a kérdést a labdának, de az csak zárt burokként őrizte magában a titkot. Nem válaszolt. Egy idő után Sanyika érdeklődése is alábbhagyott és már nem a labda volt a legfontosabb dolog az életében. Azért vigyázott rá, ha már egy hónapig nem játszott vele, lelkiismeret furdalást érzett. Ilyenkor újra elővette és megszámolta a pöttyöket, mind meg van-e, majd óvatosan visszatette a szekrénybe.
Telt-múlt az idő, Sanyikából Sándor lett és Szabó néni lányából Sándorné. Csak a labda marad a régi. Meg a szekrény is változott, előkelő háromajtósra. Éva — Sándor felesége — egy takarítás alkalmával megkérdezte: — Miért nem dobjuk már ki ezt a kopott, megfakult labdát? Nem vagy már gyermek, nem kell ez neked.
Sándor hirtelen felkapta fejét, szemei előtt száguldó orosz tankok, a pocsolya, majd anyja utolsó mosolya jelent meg.
— Nem lehet Éva — mondta határozottan —, és hogy valami férfias elfogadható magyarázatot is mondjon, elmesélte a labda történetét.
— Tudod Éva, ebbe a labdába a Szabadság utolsó szabad lehelete van bezárva, ezt a labdát még 56-ban fújták fel. Ez jelkép, ezt nem lehet kidobni.
Sándor meg volt elégedve saját magával. Ez igazan férfias magyarázat volt. Éva nem egészen így gondolta, és egyre gyakrabban volt útjában a labda. Sándor csökönyös volt. Éva is. Egy veszekedés után, amikor Sándor mérgesen elvonult otthonról, Éva elővette az addigra mar gyűlölt labdát.
— Na megállj csak — gondolta. — Szabadság utolsó lehelete? Majd adok én neked! — és a konyhából egy kést hozott be. Ölbe vette, majd szigorú tekintettel beleszúrt. A labdából sziszegve kiáramló, áporodott gumiszag megcsapta az orrát.
— Ez büdös — mondta morogva, majd sátáni megelégedéssel tette vissza a labdát a szekrénybe.
Legutóbbi módosítás: 2008.09.23. @ 17:20 :: George Tumpeck
