Szúnyogláb koppan a falon,
és én t?n?döm a visszanyelt haragon,
közben élni hagyom
a percet,
s rácsodálkozom, hogy a mutató
egyr?l a kett?re lejtett,
csak én nem jutok
túl magamon,
a szerettelek satöbbi
szavakon.
Négy éve volt
– vagy több ki tudja már -,
én úgy terveztem,
veled töltöm ki
szívem ablakát.
Közben az id?
– a nagy orvos! –
tova szállt,
s arcunkon hagyta
a múlás gyönge lábnyomát.
Elmúlt a tavasz,
és lassan vége a nyárnak,
a padok alól
falaevelek kiabálnak,
– tudja aki érti,
az élet az id?t
boldogságban méri -,
ezalatt
ujjamra égett a dohány,
s ma sem léptem át
a tegnap lépcs?fokán.
Ha vége ennek a sornak,
talán eléd megyek,
s a gy?l? avarba írom,
hogy szerettelek.
Legutóbbi módosítás: 2008.09.12. @ 18:46 :: grim