Grin Sándorné : Örökre megcsalatva

Úgy szállt ránk a szó,

mint súlyos, fekete madár.

Szívünkre telepedett,

nem mozdult.

Várt egy kicsit,

hogy belénk vájja

hegyes karmait,

hogy sebét örökre

magunkon hordjuk.

… Aztán elrepült.

Meglopott az átkozott!

Elvitt valamit,

valami fontosat,

helyén a megnyílt test,

az izzó szégyen,

a lüktető fájdalom maradt.

Így feküdtünk…

Én megsebezve, Te megcsalatva.

És a sötétség finom leplébe bújva,

elvágyódtunk egymástól újra,

de csak reményeink válhattak köddé…

Ó, én sötét madaram,

ne gyere többé!

 

 

(Ez volt az első versem, kb. 20 éve írtam.)

Legutóbbi módosítás: 2008.09.10. @ 21:02 :: Grin Sándorné
Szerző Grin Sándorné 0 Írás
Ami engem illet, azokat a költőket szeretem, akik tudnak verset írni, azokat az orvosokat, akik tudnak gyógyítani, és azokat a festőket, akik tudnak festeni. Oscar Wilde ...sajnos egyik kategóriába sem tartozom , viszont rendkívül szerethető vagyok...már-már idegesítően .