(1)
Gábor kilépett a kapun és fázósan összehúzta magán a felölt?jét. Nyirkos hideg csapta meg az arcát, talán szemerkélt is az es?, vagy csak a köd szórta tele az álmos reggelt. Nem volt rossz a kedve, de most mégsem akart találkozni senkivel. Ilyenkor nem szívesen beszélget az ember, amikor siet?s az id?. Valahol iszik majd egy kávét, és eszik hozzá egy tepert?s pogácsát – gondolta -, és felgyorsította lépteit. A buszmegálló nem volt messze, de nem szerette megtenni ezt az utat a mocskos, és lyukakkal szaggatott járdán, az ottfelejtett építési törmelék, és kutyaürülék között. Messzir?l meglátta a buszt, de nem sietett, amúgy kényelmesen, de tempósan igyekezett a megálló felé, mint akinek nem sürg?s, és nem bánja, ha elszalaszt egy járatot. Alapelve volt, hogy “n? és busz után nem futunk”, ahogy apja tanította neki, az élet nagy bölcsességeinek egyikét, sok más, hasonló okosság mellett.
A munkahelye nem volt messze, de kétszer kellett átszállni, és ez zavarta abban, hogy kihasználja az id?t, és a reggeli utazás közben kedvenc könyveit olvassa. Mindig irigykedve nézte azokat, akik állva akár, de ott szorongatják könyveiket a kezükben, és a kanyarokban össze-vissza dülöngélve is képesek szemüket az olvasott sorokon tartani. Ehhez bizonyára, különleges képességre van szükség.
A tegnapi napra gondolt. Annát nem tudta kiverni a fejéb?l, egész nap várta a találkozást. Beteges félelemmel gondolt arra, hogy Anna nem jön el. A szervezés már több hete tartott, levelek jöttek-mentek, ahogy ilyenkor szokás. Az irodában is tízpercenként megnézte, jött-e levele. Nem volt az elmúlt néhány nap szokványos, nem illett bele a többi hétköznap egyhangúságába. Ez volt számára a változás kora, és tudta, nem sok id? van már arra, hogy történjen valami, ami talán új értelmet ad az életének.
Anna tegnap írt, hogy “Ha id?m engedi, egyéb más teend?im mellett, elmegyek a találkozóra”. Akkor nem gondolt arra, hogy Anna nem ér rá, és “egyéb, más” teend?ire hivatkozva nem tud megjelenni a nevezetes eseményen.
A rádióban a Cantata Profana szólt. Szerette ezt a zenét, mert mindig csodálta az emberi hangot, a kórusok hangzását, akár férfi-kar, vagy vegyes-kar szólt. A fortissimo bele-bele hasított a dobhártyájába, ilyenkor kellemes borzongást érzett. Felidézte magában a régen volt koncertek hangulatát, a díszes termeket, a komoly hangszereket, amelyek mindig tiszteletet parancsoltak, amikor ért? kezek simogatása csalt ki bel?lük melódiát. A vonósok tiszta csengése, vagy egy-egy fafúvós mély, öblös hangzása emlékezetes zenei élményeket idéztek. El is határozta, hogy ezen túl gyakrabban látogatja majd a koncert termeket.
Gondolatai hirtelen ismét Annára terel?dtek. Nem tudta, hogy mi az oka, de nem tudott nem gondolni rá. A munkája nem kötötte le, inkább csak kényszeredett id?töltésnek tekintette. Az ember azért dolgozik, hogy pénzt keressen. Munkával nem lehet pénzt keresni, – ezt gyerekkora óta tudta -, de neki nem adatott meg, hogy úgy éljen, mint azok, akiknek nem kell arra gondolni, hogy mi lesz holnap. Nem keresett keveset, de hónapról-hónapra éltek, és sok adóságot sikerült az évek során felhalmozni. A lakást is hitelre vették, és nyugdíjig tartozni fognak a banknak. Megtakarításuk nincs, a gyerekekre sokat kellett költeni. Nem szenvedtek hiányt semmiben, panaszra nem volt oka, és nem is panaszkodott soha.
(2)
A levest kihagyta, ma valahogy nem volt kedve a kanalazással bajlódni, inkább frissensültet kívánt. A pincér hagymás rostélyost hozott, és kétféle mustárt, ahogy az, jobb helyen dukál. Utoljára Óbudán evett rostélyost, Krúdy kedvenc vendégl?jében, de ott ötféle mustár közül választhatott. Néha megengedte magának azt a luxust, hogy vendégl?be evett, és ilyenkor mindig valami különlegességet rendelt. A hétköznapok egyhangúságát igyekezett ilyenkor változatossá tenni, egy-egy hangulatos vendégl?ben elköltött ebéddel.
Gyakran eljátszott a gondolattal, hogy sikeres, és gazdag üzletember, akinek az ég-világon semmi gondja nincs. Ilyenkor azt latolgatta, hogy melyik országba utazna szívesen. A napsütötte, dzsungelekkel ben?tt, egzotikus távol-kelet országai vonzották ugyan, de jobban érdekelték az ókori nevezetességek, az egyiptomi piramisok, és Görögország hófehérre meszelt házai, a halászfalvak tengerparti háló-erdei. Igen, a hajókat határozottan kedvelte, mert mindig a végtelen messzeséget, a korlátlan szabadságot jelentették számára. Most döbbent csak rá arra, hogy még soha sem látta a tengert. Egyiket sem.
A nap kisütött, miközben ebédelt, és most jólesett a fény, és a meleg a nyirkos, es?s reggel után. Határozottan jobb kedve lett. Jóllakott, és lecsúszott volna egy sör is, de nem, mert kockáztatni, volt még egy kis dolga a hivatalban. Gyalog ment, és közben megnézett néhány kirakatot. Ha vásárolt, mindig tudta mit keres, és soha nem volt szüksége bejárni az egész várost, hogy megvegyen valamit. Most is inkább csak a szemét pihentette az elegáns gyapjú öltönyökön, és a könyvesbolt kirakatánál állt meg egy pillanatra, hogy szemügyre vegye a választékot. Szeretett volna egy nagy könyvet, amiben csak szép, színes festmények vannak, és a fest?k rövid, életrajzi adatai. Szerette az életrajzokat, mert megannyi kis történet, hiteles korrajz is egyúttal valamennyi. Ahogyan alúról látszik a világ, emberi néz?pontból. Unta már a politikusok zagyvaságait, és rádiót is alig hallgatott már. Legfeljebb komolyzenét, ha ideje engedte, de mindig továbbtekerte az állomáskeres? gombját, ha reklámot, vagy híreket adtak.
Legutóbb felkeltette az érdekl?dését, hogy valamilyen fasiszta szervezet készül a Várban felavatni néhány, katonai-, vagy csak fél-katonai fegyveres testület újoncait, akik felesküdnek arra, hogy majd jól megvédenek mindenkit, aki esetleg félne valamit?l. Nem is igazán értette, hogy annyi évvel a háború után, hogyan van mersze bárkinek is az antiszemitizmus, vagy a rasszizmus ideológiájával játszadozni, hogy mi visz rá embereket a kirekesztésre, a gy?lölködésre, amikor már a harmadik évezred elején vagyunk. Elképzelhetetlen volt számára, hogy újjáéledjenek a szégyenteljes gondolatok, és azt végképp nem tudta felfogni, hogy mi keresni valójuk van ezeknek az embereknek egy nyilvános ünnepségen a Várban. Megbolondult itt mindenki?
A délutánt munkával töltötte. Teljesen beletemetkezett egy bonyolultnak látszó ügybe, amit sikerült úgy-ahogy kibogoznia. A f?nöke nem szerette, ha rajta kívül másnak is vannak ötletei, ezért nem vette jó néven, ha valaki a beosztottai közül okosabbnak t?nt nála. Ez így volt rendjén. A világ összes f?nöke ilyen. Nem érzett soha megaláztatást, ha lekezel?en bántak vele, hitt abban, amit csinál, és tudta, hogy szükség van rá. Ezért nem is értette, ha olyasmit kértek t?le számon, ami nem rajta múlott, vagy nem tehetett semmit az ügy felgyorsítása érdekében. A legnehezebb feladatokat kapta, amelyeket más elhárított, vagy már nem tudott megoldani. Most is egy ilyen munkát fejezett be, és elégedett volt magával. – Csak ez az átkozott gyomorgörcs ne kínozna – gondolta, és próbált nem foglalkozni vele, de a fájdalom nem csillapodott. Ha a feje fájt – az utóbbi néhány hónapban ez nem fordult el? -, akkor könnyen megszüntette a fájdalmat. Er?sen koncentrált, és megpróbálta elmasszírozni a fejb?rén az ereket, amelyeknek az összehúzódása okozta a kínzó, kellemetlen görcsöket. Legtöbbször sikerült néhány percen belül enyhíteni a kellemetlen érzést. De ez a nyomás a gyomor tájékán nem akart sz?nni. Ma még volt dolga, amit hazafelé menet kellett elintéznie, ezért korábban indult el a munkahelyér?l. Az es? megint eleredt, és a város tele lett kinyitott eserny?kkel.
Amíg a buszra várt, ismét Annára gondolt. Nem volt semmi konkrét oka, nem valamilyen esemény, vagy látvány hozta fel az emlékképeket – bár lehet, hogy az el?tte álló sz?ke n? parfümje is ludas volt benne, hogy minden látszólagos ok, vagy magyarázat nélkül rátört az ábrándozás. Csak elképzelte a találkozást, ahogy odamegy hozzá, és annyi év után átöleli. Nem, ez így túlságosan patetikus. A n?ket nem szokás csak úgy ölelgetni üdvözlésképpen pláne. Az ölelkezés férfias dolog, mértékkel persze. Éppen csak jelezni kell, hogy a másik nem egy idegen, és szívesen vesszük a találkozást, különösen, ha hosszú id? telt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást. Akkor, mi tév? legyen, hogy ne t?njön zavartnak? A szimpla kézfogás sem igazán jó ötlet. – Mindenképpen tudatni kell vele, hogy milyen fontos nekem ez a találkozás, és hogy mennyire meghatározó lesz a következ? években ez a különös kapcsolat, amely még el sem kezd?dött igazából – gondolta. De most már legalább tudta, hogy mit?l van az a nyomás gyomortájon. A busz megérkezett a megállóba, és mindenki egy kicsit hátrébb lépett, attól félve, hogy a megállóban összegy?lt vizet a beérkez? busz ráteríti a várakozókra. Nem tévedtek, a sáros lé így is, szinte zuhanyként terült rá az els? sorban állókra. A jó illatú n? most közvetlen a közelébe került, és a parfümjének édeskés illata ismét áthatotta körülötte a leveg?t, és elkeveredett az es? illatával, és az id?közben szétterül? pocsolya szagával. Határozottan nem volt kellemetlen az illat, és ahogy jobban megnézte a n?t, a tarkóját is igen vonzónak találta. Szerette a sz?kéket, de nem volt még eredeti sz?ke n?je, mint ahogy a vörös haj is elkerülte ?t eddigi élete során.
Felszállt a buszra. Közvetlenül a sz?ke mögött ült le, és nézte a szépen ívelt, hosszú nyakat. Kedve lett volna megsimogatni, egészen a füle tövéig csókolni a nyakát. A sz?ke n? a második megálló után leszállt, és ? egyedül maradt a beteljesületlen vággyal. Julinak is szép tarkója volt. Gyakran megfigyelte, ahogy Juli fürdött, és ahogy végig simította kezét a nyakán, a vállán, és ahogy lefelé haladt egészen a combjáig. Közben mosolygott. Csodálta a természet b?kez?ségét, ahogy nem fukarkodott az idomokkal, a kívánatosan lágy domborulatokkal, amikor Julit megalkotta.
– Anyának mondd meg, hogy jöv? héten felmegyek hozzá, és viszek neki kürt?s kalácsot.
– Jól van drágám, csak azt mondd meg, hogy melyik nap, mert tudod, anya nem ér rá kedden, akkor megy orvoshoz – szólt át a gardróbból Juli, miközben a blúzát gombolta.
– Mi van vele, megint a vérnyomása?
– Nem, azt hiszem, most nagyobb a baj -váltott szomorú hangra Juli -, nem mond semmit az orvos, amíg minden vizsgálatot be nem fejeznek.
Juli arca ilyenkor mindig elkeskenyedett, ajka szomorúan, sírásra görbült, de nem sírta el magát. Odaült Gábor mellé, és gyengéden átölelte.
Gábor felnézett rá, jólesett neki ez a váratlan ölelés, bár nem volt szokatlan. Juli hatodik érzéke azt súgta, hogy Gáborral valami nincs rendben. Nem volt különösebb oka, de érezte, férje nem olyan, mint máskor, valami történhetett, amir?l nem akar, vagy nem tud beszélni. Jó feleség módjára hallgatott, nem kérdezett semmit, de bántotta Gábor hangulatváltozása. Kívülállónak fel sem t?nt volna, de Juli ráérzett a dolgokra.
– Kiváltottad a gyerek gyógyszerét? – Kérdezte, szinte félénken Juli, mert tudta a választ.
– Nem, elfelejtettem. Pedig tudtam, hogy valamiért korábban kell elindulnom bentr?l, de talán, az es? miatt kiment a fejemb?l.
– Nem baj drágám, majd én kiváltom holnap. Maradt még egy kevés az el?z? adagból, holnapra még elég lesz. – Vigasztalta Juli Gábort, aki nem tudta hogyan kerülje felesége tekintetét.
– Hogy van Ádám, használt valamit az új gyógyszer? Nem hallottam köhögni az utóbbi napokban, talán elmúlik lassan ez a ronda id? is, és az ?sz beálltával enyhül majd az allergiája.
Juli feltápászkodott Gábor mell?l és elindult a konyhába, hogy összeszedje, amit anyjának el akart vinni. Holnap beugrik majd a fodrászhoz is. Egy kis melír nem fog ártani. Szeretett volna Gábornak tetszeni, és tudta, hogy ha nem is eredeti sz?ke, de Gábor így is vonzónak fogja találni a sz?ke tincsek miatt. Már régen voltak együtt. Ez is gyanús volt, de nem vett észre Gáboron semmi változást a hangulatán kívül. Sehol egy idegen tárgy, vagy egy szokatlan illat. Nem, Gábor nem olyan. Valami bántja, de nem megy ilyen messzire. Szerette ?t, és mindig elhessegette a gondolatot is, hogy Gábor idegen n?kkel lenne együtt, de nem volt egészen biztos benne, hogy nem jön majd el annak is az ideje.
– Sietek, nem maradok sokáig – mondta halkan -, és homlokon csókolta a férfit.
– Jó, várlak. Nem alszom el. Erny?t vigyél magaddal, mert esik az es?, egyre jobban szakad.
Gábor nézte az asszonyt, és jóles? érzéssel vette tudomásul, hogy Juli még mindig szereti.
Gábor, ahogy megígérte neki, várt rá. Egy könyvet olvasott, az állólámpa halvány sárga fényénél. Összerezzent, amikor meghallotta a kulcs elfordulását a zárban, b?ntudata volt. Nem tudta pontosan miért, hiszen a gondolatokért nem lehet senki sem felel?s, de legalábbis nem lehet senkit megcsalni gondolatban. Ezt tudta, mégis b?ntudatot érzett Anna miatt.
– Hát te, még fenn vagy? – kérdezte Juli, amint belépett a szobába. Még az el?térben lerúgta magáról magas sarkú cip?it, pedig Gábor nagyon szerette, ha ebben a cip?ben van. Szépen kidomborodtak a lábikrái a magas saroktól, ahogy testsúlyát szinte teljes egészében a lábujjaira helyezte. Julinak szép, hosszú lábai voltak, és a magas sarkú cip? csak még jobban kiemelte a kecses formáját.
– Ã??zike lábú – szokta neki Gábor mondani-, olyan a járásod, mint egy ?z sutáé.
– Ugyan menj már, te mindig ugratsz engem – válaszolt Juli, elégedettséggel a hangjában.
Juli nagyon szerette, ha Gábor észrevette, ha ki volt festve, vagy új hálóinget vásárolt, és megdicsérte. Gábor figyelmes volt vele, és Juli ezt is szerelme bizonyítékának tekintette. Most is jó érzés töltötte el, ahogy Gábor várakozással teli, sóvár tekintetét látta. Egy kicsit kacérabban lépkedett, mímelve, mintha magas sarkú cip?ben lenne, és kicsit meg-megbillentette csíp?jét járás közben. Gábor oda volt a gyönyör?ségt?l, és mindenr?l megfeledkezett, miközben átölelte felesége lágyan hullámzó testét. Majdnem hajnalig szeretkeztek.
Anna m?velt, és tájékozott n?nek számított. Id?közben néhány diplomát is szerzett és vezet? beosztásban dolgozott több évtizedig. Megszokta, hogy hallgatnak rá, és nem csak azért, mert ? a f?nök, hanem mert volt tekintélye, és a maga kedves, n?ies módján, mindent elért munkatársainál, amit akart. A szó szoros értelmében nem volt karrierista, de élt benne egy bizonyítási kényszer, hogy minden feladatot maradéktalanul elvégezzen, amivel megbízzák, és munkája elismeréseképpen, el?léptessék.
Komoly szakmai tekintélye van a kollégák körében, és bizonyára még több diplomát is kaphatott volna, ha lett volna rá elég ideje. Ez azért így is szép teljesítmény volt. Meg is fizette az árát rendesen. Férje kicsapongó, léha kalandozásai megkeserítették az életét. A tudat, hogy ilyen körülmények között is helyt kell állnia, megkétszerezte az erejét, de megkeményítette a lelkét. H?séges típus volt, bár a férje h?tlensége nagyon megviselte, ? nem engedett a kísértésnek, és a válásig nem volt érdemleges kapcsolata.
Két fiával magára maradt. Nem esett kétségbe, valójában megváltás volt a válás. Nem kellett éjszakánként elt?rnie férje zaklatásait, nem kellett a konyhában ülve várnia, hogy hajnalban hazajöjjön. Nem kellett mosnia az idegen illatú ingeket, a mocskos, a rúzsfoltos, alkoholtól b?zl? ruhákat. Férje úgy t?nt el az életéb?l, ahogy jött; szinte észrevétlenül. Nem érzett b?ntudatot, mert nem hiányzott akkor, és kés?bb sem. Amit lezárt magában, azt véglegesen tette. Soha többé, egyetlen kedvesked?, vagy félrevezet? közeledés nem hatott rá. Egyszer?en kizárta az életéb?l azokat az éveket, amíg házasok voltak.
Gábor, azóta is rendszeresen érkez? levelei felzaklatták. Nem tudta hova tenni az érzelmeknek ilyen heves kitörését, f?ként az nem volt számára teljesen világos, mivel szolgált erre rá. Egyetlen bíztató szó, vagy félreérthet? mondat nem volt a válaszaiban. S?t, igyekezett Gábor tudtára adni, hogy mennyire nincs ínyére ez közeledés, már-már szerelmi vallomás, amely minden alap nélkül, érz?dött leveleiben. És mégis jólesett a negédes, romantikus hangvétel, bár eszével tiltakozott ellene, szívesen olvasta a kedves sorokat. Mert Gábor levelei romantikus lelki beállítottságra vallottak ugyan, de volt bennük valami különleges. Stílusa volt, és kétségtelenül lebilincsel?. Egyik levelében arról írt, hogy milyen sokáig kellett várnia erre a találkozásra, és hogy azóta, hogy megtudta, Anna Pesten van, és itt él már egy ideje, alig bírt magával, hogy fel ne keresse. Máskor maga is csodálkozott érzésein, és megírta, mennyire érthetetlen ez a rajongás Anna iránt, és lehetséges, hogy csak egy régi, az eltelt id? által eltorzított, múltbeli emlék játszadozik vele. Olyankor Anna megnyugodott, hogy csak múló hangulat az egész. És most ez a találkozó. Vera hívta telefonon, teljesen váratlanul, és mindjárt rátért a lényegre. Id?pont, helyszín, és hogy “valószín?leg nem lesz ott mindenki, de ez csak egy kis sörözgetés lesz, nem kell kiöltözni, csak sportosan, lazán.” Örült, hogy gondoltak rá. Persze, tudta, hogy Péter volt az, aki értesítette a többieket, hogy Pestre költözött.
Egy kicsit tartott a Gáborral való találkozástól, de most már biztos volt benne, hogy akarja is. Érdekelte az a férfi, aki ismeretlenül rajong érte, és ezt tudtára is adja leveleiben. Nem is akár hogyan. Emlékezett a fiúra, de nem tudta ?t elképzelni, mint id?söd? urat, aki romantikus leveleket ír id?söd? hölgyeknek. Vagy tényleg komolyan gondolja, hogy ennyi év után fontos még a számára, és hogy mindent megváltoztathat ez a találkozás? Hogyan lehet valaki szerelmes egy ideába? El nem tudta képzelni, ennél reálisabban látta a világot, és benne magát is. Már neki is egyre több id?t kell eltölteni a fürd?szobában, hogy eltüntesse ráncait, amit az id? múlása gy?rt a szeme sarkába. Nem érezte magát öregnek, de vonzónak se különösebben.
Anna nem élt egyedül, élettársa fiatalabb volt nála néhány évvel, és ez biztonságot adott neki. Nem volt nagy szerelem, de kapcsolatuk korrekt volt és kölcsönös bizalmon alapult. A nagy szerelmek elmúltak, és feledésbe merültek, átvették helyüket a hétköznapok kis örömei, és gondjai. Elégedett volt az életével, és ezt az érzést a világ semmi kincséért sem váltotta volna fel az ismeretlen, új érzésekkel, nem szerette volna feladni a biztosat a bizonytalanért.
Annának pillanatnyilag nem volt munkája. El?z? munkahelyét megsz?ntették, és harminc éves munkaviszony után, egyszer?en az utcára küldték. Vállalt ugyan átmenetileg munkát egy reklám ügynökségen, de az állandóságot jobban szerette. Volt némi esélye arra, hogy talál állást a szakmájában is, ezért költözött fel Pestre az év elején. A végkielégítés nem volt sok, de arra elég volt, hogy kihúzza bel?le egy darabig. Az ügynökségen végzett munkája inkább csak kiegészítette a keresetét, de így is szerényebben kellett élnie, mint ahogy megszokta. Korábban, szeretett vásárolni, szinte szenvedélye volt egy-egy jobb ruhadarab felkutatása, és megszerzése, vagy egy jó könyv megvétele az antikváriumból. Sokat költött könyvekre és klasszikusokra, szívesen megnézett egy jó színházi el?adást, vagy egy jó filmet, és sokat olvasott. Mindent szeretett, ami örömet szerzett neki, vagy fel tudta tölteni energiával. ?is m?vész. A kultúra nem kizárólag szórakozás számára, hanem létforma. A nagy szürrealista el?dök nyomdokaiba lépett, szobrai valóságos m?vészi alkotások, kézzelfogható kifejezése életérzésének. ?az agyag által született újjá minden szobrában. Amikor dolgozott, semmi más nem tudta elvonni a figyelmét arról, amit csinált. Minden idegszálával az alkotásra koncentrált, és megszállottan küzdött az anyaggal, hogy lelket költöztessen bele.
Keze kicsi, és formás, m?vészkéz. Látszik rajta az ereket dagasztó er?lködés. Gábor kés?bb meg is jegyezte, hogy milyen kedves a kézfogása, de olyan hideg a keze, mintha havat szorongatott volna.
– Az izgalomtól van – suttogta Anna Gábor fülébe, hogy az asztaltársak ne hallják.
– Nem kell izgulni, nincs semmi okod rá – vigasztalta Gábor, hangját szintén lehalkítva, ahogy Anna is tette.
Ez volt els? találkozásuk kezdete, és akkor még egyikük sem sejtette, hogy ez volt az utolsó is.
Gábor az els?k között érkezett. Ahogy leszállt a villamosról, észrevette, hogy két ismer?s is áll a buszmegállóban és ide-oda pásztázó tekintetükkel hol a villamosról leszállókat, hol pedig a busszal érkez?ket figyelik, hogy eligazítsák a találkozóra igyekez?ket, ha szükséges. Nagyon megörültek egymásnak, amikor Gábor ráköszönt a két csinos hölgyre, akik már messzir?l felismerték a közeled?t. A kezdeti zavart néhány udvarias bók és dicsér? megjegyzés oldotta.
– Itt kell a többieknek is leszállni, ha nem autóval jönnek – mondta Éva, ugyanazzal a kedves mosollyal, ahogy emlékezett rá. Kati kissé tartózkodó volt, de ?k nem is nagyon beszélgettek egymással korábban sem, mindketten más-más társaságot választottak az osztályon belül maguknak.
– Ott jön Péter is, nézzétek, hogy megn?tt a szakálla – kiáltott fel Kati, és most már egy halvány mosolyt is megengedett magának.
Péterrel összeölelkeztek, mint régi cimborák köszöntötték egymást. Leveleztek egy ideje, és kölcsönösen megígérték, hogy eljönnek a találkozóra, és egy-két sör mellett megvitatják az élet nagy kérdéseit. Gábor különösen örült Péter írásainak, amit rendszeresen elküldött, hetente kétszer is. Szívesen olvasta a humoros, de mégis komoly témájú tárcákat, amelyek els?sorban az aktuális politikai események sajátos stílusban megírt kommentárjai, vagy még inkább kritikái voltak. Ezt a fajta szellemes, kissé talán abszurd humort kedvelte mindig is. Nem volt kétséges, Péter nagy ígéret volt már a hetvenes években is, pályája kezdetén. A gimnáziumban, a faliújságra írt, egyik dadaista verse különösen megragadta, és mind a mai napig gyakran idézi baráti társaságban, ha szó kerül az ifjúságról, azokról a boldog hatvanas, hetvenes évekr?l. “Lehet-e vonalzóval kört rajzolni, kört vonalzóval, rajzolni kört…”, szólt az idézet, amire emlékezett. A sorok, az A4-es lap aljáig ismétl?dtek, mindig új és új mondatot alkotva, a szavak sorrendjének változásai.
Elindultak az étterem felé. A Duna szürkés-zölden fodrozódott az enyhe szélben, és kis hullámokat vertek a partra, az arra haladó hajók. Az út nem volt hosszú, de a keskeny járdáról letérve köves, göröngyös talajon kellett lépkedni, ügyelve az elmúlt, es?s napok által otthagyott pocsolyákra is. Még kora délután volt, de a haloványabb és vöröses fények már az ?szt idézték. A szell? halszagot hozott a Duna fel?l, és nagyon halkan, nótaszó hallatszott a távolból.
Megérkeztek. A teraszon több hosszú asztal volt összetolva egyetlen hosszú asztallá. A tetejükre sárga abroszt terítettek, és a székek helyett padok sorakoztak az asztalok el?tt. Lassan, a többiek is megérkeztek, sorban, egymás után. Voltak, akik már tettek egy sétát a parton, miel?tt betértek volna az étterembe. Mások, akik autóval jöttek, parkolóhelyet kerestek a környéken, és ezért érkeztek kés?bb.
Gábor beszélgetés közben, tekintetével Annát kereste, de a lány még nem volt sehol. Nem mert kérdez?sködni, nem akarta elárulni magát, nem szerette volna, ha látják rajta izgatottságát. A társalgás nem indult nehezen. Szinte azonnal kisebb csoportokat alkottak, és ott folytatták, ahol a legutóbbi alkalommal be kellett fejezniük. Gábor úgy ült, hogy szemmel tarthassa a bejáratot, de Péterrel is akart váltani néhány szót. Kíváncsian várta, hogy Péter mikor fog megnyílni, és mikor teszi fel majd, a körülötte ül?knek, az els? kellemetlen kérdést, amire persze, majd megadja a nem kevésbé kellemetlen választ is. Nem kellett sokat várnia. A második sör után már kötetlen társalgás kezd?dött a rendszerváltozás haszonélvez?ir?l, a köpönyegforgató politikusok dilettantizmusáról, és a gazdasági maffiák, mindenütt kárt okozó m?ködésér?l. Gábornak azonnal felt?nt Péter nyíltsága és ?szintesége, józan tisztánlátása, és elérzékenyült, amikor Péter váratlanul a többiek felé fordulva, hangját kissé felemelve, azt mondta: ?Ahogy így körülnézek, azt látom, hogy ennél az asztalnál csupa tisztességes ember ül. Ti nem tagadtatok meg semmit, amit az elmúlt években sokan megtettek, ti valamennyien vállaljátok a múltatok minden percét. Nekünk nincs semmi szégyellnivalónk, mi valamennyien jól sáfárkodtunk azokkal az értékekkel, amit a középiskolában, tanárainktól, illetve otthon, a szüleinkt?l kaptunk.? Döbbent csend követte az elhangzott szavakat. Hálásak voltunk Péternek, hogy professzionális módon kimondta azt, ami a mi fejünkben is ott motoszkált, de a mi szánkból, csak közhelyként hangzott volna.
A csendet Éva törte meg, amikor bejelentette, hogy tudomása szerint Anna is eljön a mai találkozóra.
Zoltán érkezett, már messzir?l széttárt karokkal kalimpált, jelezve sietségét, ahogy közeledett. Hangos üdvrivalgással fogadták, néhányan felállva tapsoltak. Valaki egy borospoharat nyújtott felé, amit udvariasan elhárított.
– Ma még vezetnem kell, várok egy telefont, és ha hívnak, mennem kell. Nem maradhatok sokáig – mondta elnézést kérve.
– Nem baj Zoli, addig is igyál ásványvizet. Az a lényeg, hogy itt vagy, – csapott le rá azonnal Éva, és vizet töltött egy üres pohárba.
Vári doktor népszer? volt az osztálytársak körében. Sebész volt, katonaorvos, alezredesi rendfokozattal. A Szovjetunióban tanult, majd itthon elvégezte az orvosit is. Jókép? férfi volt, akinek sok kalandos n?ügye lehetett fiatalabb korában, és még most sem kellemetlen számára a n?i nem közeledése. Erre utalt sportos alkata is, a lelki béke mellett a test egyensúlya is fontos volt számára. Már nyugdíjba mehetett volna, de nem tudta elképzelni az életét úgy, hogy ne legyen szükség a munkájára minden nap, hogy ha megszólal a telefon, ne kelljen azonnal rohanni a m?t?be, életeket menteni.
Megjárta Afganisztánt, és néhány évig dolgozott Iránban is. Ha valaki, akkor ? ismerte a szegénységet, a nyomort. Ennek ellenére vidám, kiegyensúlyozott, magabiztos férfi volt, aki értette a dolgát.
Gábor, amíg Zoltánt figyelte, nem vette észre, hogy a bejáratnál, kisebb csoportosulás közepette, Anna érkezett. Éva hangjára kapta fel a fejét.
– Figyeljetek egy picit, had mutassam be nektek Annát, aki esetleg nem ismeri.
– Én már nem találkozhattam veled, éppen akkor jöttem az osztályba, amikor te elmentél. Dr. Vári Zoltán vagyok, – mutatkozott be Zoltán.
– Igen, tudom – válaszolt Anna alig halhatóan, megillet?döttséggel a hangjában, – láttalak a fényképeken. Talán, néhány éve, ha jól tudom a harmincadik találkozón készültek, amikor mindannyian ott voltatok.
– Lehet, én már nem emlékszem, talán, ott voltam én is, nem tudom – válaszolt Zoltán.
– Hát akkor, Anna vagyok, aki nem ismerne meg – mutatkozott be Anna, és egyenként, mindenkihez odament, és kezet nyújtott.
Mindenki, kivétel nélkül dicsérte Annát, hogy semmit nem változott, és milyen csinosan van öltözve. Anna egy sötét nadrágot, és egy fehér blúzt viselt. Sokáig gondolkodott azon, hogy mit vegyen fel. Csinos akart lenni, de nem akart túl öltözni az eseményre. Mindenesetre kit?n? izéssel válogatta ki a ruháit, és mindig az alkalomhoz ill?en sikerült összeállítania öltözékét, igen csak sikerrel, ahogy ez a fogadtatásból is kiderült.
Anna tekintetével Gábort kereste, és ahogy meglátta Péter mellett, azonnal hozzáfordult.
– Gábor, igaz? Gábor vagy! – nézett Anna mélyen Gábor szemébe. Veled leveleztem, az elmúlt két hétben, szinte minden nap. Megismerlek – mondta vidáman Anna, és Gáborhoz lépett. Gábor alig tudta visszafogni megindultságát, ahogy meglátta Annát. Úgy érezte, hogy egész életében erre a pillanatra várt. Anna gyönyör? volt és fiatal, mintha els? találkozásuk óta el sem múlt volna az a közel negyven év.
– Gyönyör? vagy – mondta Gábor elcsukló hangon, és átölelte a lányt. Érezte, hogy Anna viszonozza az ölelést, és még jobban magához húzza, de csak egy pillanatra, majd gyengéden eltolta magától a férfit.
Az est folyamán sok mindent megtudtak egymásról. Anna elmondta, hogy milyen könyveket szeret olvasni, ki a kedvenc színésze, milyen zenét hallgat szívesen, és hogy kedvenc szórakozása a szobrászat. Gábor szinte szóhoz sem jutott, de nem is bánta, olyan áhítattal hallgatta a lányt, hogy eszébe se jutott volna megzavarni ?t.
Gábor Anna kezét kereste, és gyengéden megsimogatta, éppen hogy csak megérintette, amikor Anna hirtelen kitért az érintés el?l.
– Gábor – váltott hangszínt Anna, – te n?s vagy, és én sem vagyok független. Tisztáznunk kell egy nagyon fontos dolgot – mondta kimérten Anna, és Gábor szemébe nézett.
Gábor tudta, hogy mi következik. Anna gyönyör?, világos barna szemében megvillanni látszott a n?i büszkeség, és ami némi reményt keltett benne, mintha a sajnálkozás is ott lett volna ebben a tekintetben.
– Én nem tudok mást felajánlani neked, mint ?szinte barátságot. Te sem gondolhatod komolyan, hogy itt és most, ezen a romantikus estén, ismeretlenül, a karjaidba omlok. Ami volt régen, az nagyon régen volt, és biztos vagyok benne, hogy az id? jócskán eltorzította az emlékezeted. Én nem vagyok az, akinek ébren álmodsz. Félek, csalódást okozok neked.
Gábor egy darabig nem tudott megszólalni. Erre számított, hiszen minden józan percében tisztában volt azzal, hogy érzései, amit Anna iránt érzett, nem hétköznapiak, és józanésszel fel nem foghatók. Amikor megszólalt, már tiszták, és világosak voltak a gondolatai, lehullott róluk a romantikus ábrándozás, a vak és reménytelen, kés?i szerelem mindent elhomályosító ködfátyla.
– Ez több mint az, amit reméltem – kezdte Gábor a választ. – Sokkal többet jelent nekem a barátságod, mintha most ismeretlenül, alig néhány órás beszélgetés után elfogadtál volna. Azt hiszem, túl messzire mentem. A levelek ?szinték voltak, azt írtam, amit érzek. Már az els? válaszod után tudtam, hogy fontos vagy nekem.
– Ha nem haragszol, akkor visszamegyek az asztalhoz. Nem akarom, hogy bárkinek is felt?njön, hogy így félrevonultunk – mondta határozott hangon Anna.
– Persze, menj csak, én is megyek mindjárt. És köszönöm, hogy értesz, hogy megértesz.
– Én is csak n?b?l vagyok.
– Igen, de?
– Fogunk mi még beszélgetni sok mindenr?l Gábor, ne aggódj.
– Akkor ez azt jelenti, hogy elkezd?dött?
– El – mondta Anna, és megszorította Gábor kezét. Felállt, és lassan elindult az asztalok felé. Gábor hosszan nézett utána.
Remeg? kézzel vette fel a kagylót. Mindenképpen tudni akarta, mi történt. Nem hitte, hogy Gábor egyszer?en faképnél hagyta, az el?zmények nem erre utaltak. És olyan szépen indult ez a barátság, egyszer?en fontosnak érezte, hogy tudjon róla, mi lehet az oka a szakításnak.
– Halló, Kállai Anna vagyok, és Gáborral szeretnék beszélni – mondta elcsukló hangon, amikor meghallotta, hogy felveszik a telefont.
– Juli vagyok, – szólalt meg a vonal túlsó felén egy visszafogott, kellemes n?i hang -, és tudom, hogy ki vagy. Gábort nem tudom adni.
– Te tudod, hogy ki vagyok? – Kérdezte Anna, most már inkább kíváncsian.
– Igen tudom. Gábor mesélt rólad.
– Mikor?
– Két hete, amikor hazajött a találkozóról. Nézd Anna, én meghallgattam ?t, mert azt mondta fontos, amit akar mondani. Eléggé összefüggéstelenül beszélt barátságról, és elkésett szerelemr?l, és azt mondta, hogy lehet ?szinte barátság férfi és n? között úgy is, hogy nincs közöttük semmi… nézd, én az egészb?l nem fogtam fel semmit.
– Bocsáss meg Juli, talán nem kellett volna…
– Nem, ne szabadkozz, én most már értem, mindent megértettem, volt id?m gondolkodni.
– Beszélhetnék vele? – Kérdezte Anna bizonytalanul.
– Nem, Anna kedves, már nem. Gábor még aznap éjjel meghalt. – Hosszú percekig, döbbent csend következett, Anna nem tudott megszólalni. Végül Juli törte meg a csendet.
– Beszélgetésünk után leült a fotelba, és kérte, hogy hagyjam magára, egy kissé elfáradt, ücsörögne itt egy kicsit még egyedül. Elaludt, és amikor bementem hozzá, már nem tudtam felébreszteni, megállt a szíve. Az orvos, amikor elvitték, azt mondta, nem látott még ilyen békés halált, mosolygott álmában.
Budapest, 2007-09-08
