Egész gyerekkoromat végigkísérte az érzés, mennyire szerettem volna macskát. S bár kertes házban laktunk, simán elfért volna kutya, macska – mint ahogy kés?bb el is fért… – apám kijelentette, hogy nem. Mert hogy lakásba nem való állat. Azt ? is látta lelki szemeivel maga el?tt, hogy hiába lenne a fogadalom, hogy az illet? jószág “nem jöhetne be a házba”, az úgysem lenne nálunk megvalósítható…
Így maradtak nekem mindig csak a szomszédok macskái… valamint a gyerekkori, falun töltött nyaraimon a nagyszüleim vörös cicája, Zina. Végül is nem panaszkodtam, hisz évente két és fél hónapig volt cicám, de azért sóhajtoztam egy saját macska után…
Már nyolcadikos voltam, mikor iskolából hazafelé menet, a mi utcánkban, egyszerre csak megláttam… ?t! Pont olyan volt, amilyet mindig is elképzeltem magamnak. Kis süld? macska, fényes, fekete bundával, citromsárga szemekkel ült egy kerítésoszlopon, és nézett a világba… T?lünk két házzal odébb, csak épp a másik oldalon. Természetesen lelöktem a táskát, és elkezdtem simogatni. Hagyta, szelíd volt. Szívem szaporán vert, mikor a cica elkezdett dorombolni… egyszer?en képtelen voltam otthagyni, a cica sem mozdult a kerítésoszlopról.
– Nem kell nektek ez a cica, Magdikám? Itt ült egész nap! – szólt a házból kilépve Bana néni.
– Hát nem a néniéké?
– Nem hát! Mondom, itt ül, egész nap. Még enni se jött le, hiába hívtuk…
– Tessék várni, hazaszaladok, megkérdezem… – nyögtem lélekszakadva, az izgalomtól még a táskámat is kiborítva.
Gondoltam: “most vagy soha!” Szüleim dolgoztak, csak nagymamám volt otthon. Egyszuszra hadartam el mindent, közben kértem, könyörögtem, rimánkodtam. Nagyanyám hallgatott, csóválva a fejét… majd így szólt:
– De hát tudod, hogy apád…
Rám nézett, s nem tudom, mit láthatott, mert így folytatta:
– Jól van, hozzad. Megnézem, aztán majd eldöntjük.
Akkor már picit nyeregben éreztem magam… ha ez a cica egyszer itt lesz, innen én ki nem engedem!
Szaladtam a kerítéshez, kiabálva:
– Bana néniiii! Elhozhatom! – Azt a lehet?séget meg sem említettem, hogy “csak megnézni” vihetem el…
A cica még mindig ugyanúgy ült, mint egy apró, mégis méltóságos oszlopdísz. Nem ugrott le, nem szaladt el, pedig idegen vagyok, zajjal vagyok… miért nem? Miért hagyja magát simogatni, hogy lehet az, hogy megfoghatom? Még ilyen cicát nem láttam… Megfogtam, leemeltem, magamhoz szorítottam. Annyira, de annyira boldog voltam!
Nagyanyám ölbe vette, leült vele az udvari lócára. Megnézte a szemét, fülét, valahogy még a szájába is benézett… felemelte a farkát, gondolom, konstatálta, fiú-e vagy lány. Lány volt…
– Hát, jobb lett volna, ha fiú… – mondta szárazon, mosolytalanul nagyanyám, id?nként még mindig csóválgatva a fejét. Bennem az üt? is megállt: “de hát csak nem azért nem lesz cicám, mert lány?” – Mit szól majd apád?
Ebben a kérdésben a válasz is benne volt… ezek szerint lesz cicám! És apámat majd megpuhítjuk… talán.
Nagyanyám kezembe adta a cicát, és bement a konyhába. Belülr?l kinyitotta az ablakot és szólt nekem, hogy rakjam az ablakpárkányra a macskát… persze ezt én nem értettem, de nagyanyám ezzel nem foglalkozott – így kell, és kész. Odaraktam a cicát, ? meg beugrott a konyhába… ezzel el volt intézve. Mint kés?bb megtudtam, ez egy népi szokás – babona? – volt a régi öregek közt, hogy a házhoz hozott, házhoz került macska akkor lesz jó (egerész?) macska, ha ablakon át engedjük be a lakásba.
Nagyanyám melegített neki egy kis tejet. Kis kölyökpárducomat melléraktam, megszaglászta, majd lefetyelni kezdett, én meg megdics?ülten néztem. Olyan formás volt, olyan szép, és hihetetlen, mennyire egyb?l otthon volt! Nem bírtam t?le elszakadni. Igazi, saját cicám van! Nekem! Én vagyok a világon a leggazdagabb – ilyen érzésekkel telt csordultig a lelkem.
Ugyanakkor éreztem, hogy hátravan még egy ütközet. Nagyanyám is felt?n?en szótlan volt… de azért beállított a sarokba egy homokkal félig megrakott, régi tepsit, almosnak.
El?ször anyám jött haza.
– Te jó isten… mit szól majd apád? Mit adunk neki most enni? – dünnyögött, de megmelegedett a szívem, ahogy elkezdte simogatni Mircit. Mert addigra már nevet adtam neki… Mirci megszagolt minden kezet, amely hozzáért. Így tett öcsémmel is, aki valamilyen szakkörr?l jött éppen haza. Szájtátva nézte a cicát, majd zsineget kötött egy papírdarabra és húzgálni kezdte el?tte. Mirci vette a lapot, s egy fél órányi aktív játék után kid?lt a folyamatos mozgásban alaposan megfáradt kiscica. A sámlin aludt el, nem látott, nem hallott… álmában picit néha megrezzentek tappancsai, füle, bajsza… úgy gyönyörködtem benne.
Apám vidéken dolgozott, vonattal járt nap, mint nap, így ? ért haza a legkés?bb. Fizikai munkát végzett, új házakba vezette be a villanyt megyeszerte. Meglehet?sen elfáradva ért mindig haza, de nem volt jellemz? rá, hogy rosszkedvet is hozzon magával. Szeretett nagyon bennünket, de az elveit ritkán adta fel, eddig talán soha.
– Hát ez meg micsoda? – kérdezte, és megállt a sámli el?tt. Megállt vele a lélegzet is, és olyan csend lett, hogy szinte hangja volt… Nyolc szempár meredt rá, és vártuk a végítéletet.
– Megmondtam, hogy nem lehet a házban macska, nem? – nézett körbe az arcokon. Nagyanyám engesztel?, anyám “egyetért?-de-minket-véd?”, öcsém kérd?en csodálkozó arckifejezésén egyenként megállapodott a tekintete. Majd rám nézett:
– Ugye, te voltál?
Lehajtott fejjel, ég? arccal vártam a szidást, miközben hevesen dobogó szívvel néztem a sámlit s a rajta édesdeden, nyugodtan alvó pici kis jószágot.
– Igen… – suttogtam. – De apu… elmesélem… ez a cica ott ült egész nap a kerítésen… nem jött le senkinek… ? engem várt… egyb?l engedte, hogy simogassam és hazahozzam… és különben sem kérek semmit majd születésnapomra sem, meg karácsonyra sem, meg soha semmi mást… csak ezt a cicát… ez mindent pótol… és…
Még folytattam volna, de közben Mirci felébredt. Teljes hosszában – ami azért nem volt túl sok – oldalára d?lve hatalmasat ásított, majd hanyatt fordult, úgy nézett fel sárga holdszemeivel a körülötte összegy?lt embertömegre. Egyáltalán nem zavartatta magát. Felült a sámlin és apró mancsával mosakodni kezdett. Úgy ült ott, mint egy kis Kacor király.
Apám arcán mosoly futott át. Nem szólt, csak egyik hatalmas kezét a fejemre, a másikat pedig Mirci orra elé tette, majd simogatni kezdte… azt hiszem, ekkor sírtam életemben el?ször hálával teli, megkönnyebbült örömt?l.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:24 :: Jószay Magdolna
