Megpendült a minden nappal
egyre fényesebben barna lant,
félelemb?l fogant a lepréselt
hang, a leveg? atomjaival
párosodó zenévé!
Így született a líra,
így tett papírra sok
él?nek tettetett halott dolgot,
és az ?rbe ekképpen küldött
idelentr?l csak foltot ábrázoló,
de közelr?l ijeszt?en fontosnak
ható ábrát.
Ám bátor volt, aki határokon át
odatalált a lyukas égen,
még nem is oly régen,
kézen fogva vezettem ?t.
Rúgtuk a felh?t, és faltuk
édes habját, mi csiklandós
pamacsokká robbant,
és arcunkat mostuk a
szell? halk hangjában.
Szerettem volna szeretni
a hiábavaló ábrándokat,
még sokat, hogy
a hang, mi a magasságból zuhan,
mint szikrázó es?, langyosan
adjon a szerencsétlen haldokló
mez?nek egy-egy napra életet.
Szerettem volna még
sok olyan éneket, mi
életet szitál szikkadt lelkünkre
Istenek ajkairól…
