Gyurmájából olvadt
elkent figura a gyermek,
elpilled kincsein,
lelkét mártva
abba a világba,
mi felh?kön repít
nehéz tájak
leszegezett bokrai fölé.
S fentr?l markolva
minden az övé.
Szelíd lelk? szül?k
idejéb?l kitelne
most még
egy igaz ölelés.
Fogyó Hold
a csók sarlós íve.
Kifogyhatatlannak
t?nnek az évek,
de az is kevés
ami volt, és ami
már csak visszaszámlál…
Az élet ez:
percek ülnek a padon
velem és veled…
… h?l a nyár.
Nem merítettünk eleget
a Dunánál egymásból,
és köves tereken sem bámultunk
magas homlokú házat.
Sokszor félek, hogy majd
szökik a lázad, vagy
keringésben fáradt,
tömörödött gát lesz a rög,
vagy egy elütött dobbanás
marad amit, amit nem lehet
szerszámokkal,
de ötlettel, és furfanggal,
kiabálós hanggal
újra visszatenni, majd
akkor kell elindulni
két irányban!
Mondják, hogy a
párhuzamosok a távolban
összetartanak, ha igaz, akkor azért,
mert végüket összemossa egy folt.
Egyszer úgy lesz, hogy csak
ennyi lesz, amennyi volt.
