Elcsábult valami hamis jóra
a letakart tükörnek álcázott szempár.
Lehet, hogy csorba volt, de már
az is mindegy, hogy milyen lett volna
az igazi fénye, csak úgy leplezetlen.
Vártam, még hátha megvár.
Mert sodrony kötelén
oly közel fityegett arcomba
az id? és ?, a felhúzott vekkerekben,
hogy képes voltam magunkban hinni,
és a jelekben, mik fentr?l jöttek,
és tévedhetetlenek voltak
angyali dolgukban.
Mint Moszkvicsnak
hátsó szélvéd?jén kibámuló,
bólogató kutya ülök én.
Ami az enyém,
mindenkié.
Mindenki
mindegy, hogy kié
most már.
Elfordult t?lem
a csíkjaival gazdag,
büszke, sötét ing,
elpártolt t?lem mind,
kiket dédelgettem,
mint gyermeket.
Tegyetek alám még
vermeket, hogy jobban
táguljon az ?r!
(amit kitesznek
az a sz?r)
jobban lesz aki t?r,
jobb már, ha nem gy?r
ráncot szemem alá…
Naná, hogy táncot
is fogok lépni,
én leszek a varieté,
vagy valami eredeti
kellék benne,
de úgy fogom csinálni,
hogy közepe legyek
mindennek!
Szerezni fogok Istennek
egy kis kedves dolgot,
olyat, mi tényleg nem
hagy foltot, és az nem te
és nem is te leszel!
A fest? meszel,
elsárgult tereket
tiszta-fehérre.
A betegnek munkája
a gyógyulás,
bére egy nyugodt sóhajtás
végre.
Legutóbbi módosítás: 2008.09.05. @ 16:15 :: Kerekesné Varga Veronika
